Világbéke

Ma reggel a pára vattába csomagolta az eget
a felhők mint megannyi pamacs a földön ülnek
a nap nagy égi lámpás bevilágította a domboldalt
s az út mely ott kanyarog láthatatlan volt
jó lett volna eltűnni, a fellegekbe emelkedni
a széllel szállni, mint a gondolat
s itt hagyni minden gondomat.
gyere repülj velem, hagyd, hogy a képzeleted vezessen!
Fentről látjuk a világot, s talán így megoldást találok.
Megoldást minden bajra, mit kívülről látva
elvonatkoztatva talán kitalálható volna.
A háborúra, éhezésre, szenvedésre megtudnám mi is kéne
sok betegségre orvosságot az őserdő növényei közt találtok.
De az erdők elvesznek s vele a lehetőségek
eltűnnek a népek, nemzetek egységes szürkeség felé eveznek.
De nem akarok beolvadni,
egyedi szeretnék maradni, csak az emberek
szemét kinyitni, a valós világ dolgaira
hogy tegyenek, hogy a jók el ne vesszenek.
A jövőt gyermekeink változtatják
de mi mutatunk nekik mintát
így hát törekedjünk arra,
hogy indulatainkat kormányozva, őket toleranciára tanítva
a helyes útra mutatva indítsuk őket futva.
Hisz sietnünk kell, a világ óráján lassan itt az utolsó perc.
Az utolsó amikor még tehetünk,
de ebben részünknek kell lennünk!
Megérkeztünk a felhőkből s a kezedet fogva,
tiszta szemedbe nézve, hiszem, hogy
egyszer lesz itt világbéke.







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.