A pók




Mindig megfogadom, nem leszek olyan dőre,
Többé soha nem tervezek hosszú időre!
Ez persze régen volt, mielőtt még jelet adtál,
S végül a kivetett hálóba akadtál.
Nem szabad lebecsülni a jó öreg pókot,
Mikor a háló közepébe elhelyez egy bókot.
Ül a háló szélén, nem zavarja a pezsgés,
De beindítja őt a legapróbb kis rezgés.
Ekkor: vadász és áldozat egyaránt a levegőbe lóg!
Értelmét veszti minden földön lévő dolog,
Megszűnik a tömegvonzás; erősen tart a háló!
Szertefoszlik a külvilág, az amúgy is semmivé málló,
Nem látod, hogy mi a vége: bár szemed lehetne nyolc.
Mint a pihe hullik le rólad a köznapi kolonc.
Bénító a méreg, végzetes a károsodás,
Szorul egyre csak a háló, az érzés mégis csodás!
Most még mozoghat a kezem, míg ilyeneket írok,
Nem sok idő telik majd el! S csak tehetetlen sírok.
Még megrázhatnám magam! S itt lenne a szabadság,
De hidd el, Nem jut eszembe ekkora badarság!
Száll az idő napra-nap, hónapra-hónap,
Elhozza az éjt lassacskán, a haló nap.
Más legyet hajt hálóba a vidám szél: az a messze szálló!
A régi fán ott lebeg száradó testem és a rongyos háló!


Sz. Nagy János






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2011-01-20 07:32:22
Utolsó módosítás ideje: 2011-01-20 07:32:22