Kábulatban
Örvény, jéghideg habok, tarajos hullámok
dobálták testemet. Kéjes vigyorgással arcán,
megjelent a halál. Fényes fekete köpenyét, mint
halotti leplet borította fuldokló tetememre.
Az idő megállt, a lélegzet megakadt, szemem
pillái mázsás kőként nehezedtek rám.
Örült táncot járt a tenger zenéjére testem,
a habokból díszes ruhát varratott a halál.
A fellegekből ekkor hatalmas hintón,
Istenség szállott alá. Kardjával lesújtott, s
a halál vinnyogva, mint mérgezett eb,
szűkölve rohant a sötét végtelenbe.
A tenger megnyugodott, csillagok gyúltak.
Isten a kezét nyújtotta felém, arcán mosoly,
tekintete ontotta a meleget. Fagyott testem
lassan megmozdult, ereimben elindult a vér.
Még nem láttam soha ilyen csodát,
még nem hallottam ilyen éteri zenét,
még nem éreztem ilyen mesés illatot.
A víz, mely eddig el akart nyelni,
most puha kézként ölel körbe, hideg
szél helyett langyos lehelet szárít.
Hol vagyok? Emberek körben mindenfelé.
Megmenekültem! Ezt neked köszönhetem
Istenem!
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.