Elfáradt mosoly

Arra riadtam, hogy fáj az élet.
Fáj, hogy hazugságban élek.
Arcomon a mosoly régen elfáradt már,
De azt hittem, más nem láthatja meg,
Hogy gyenge vagyok, gyenge…
Te tudtad egyedül mit rejt az álarc,
Te értetted csak magányom szavát.
Maszk mögé bújva, játszva, boldognak láttak,
De nem ismertek, s nem kértek lelkemből.
Nem zavart, hisz’ tudtam, te
mindent megértesz;
Mindent.
De hittem, hogy ez nem lehet,
ezért amikor Hozzád vágytam,
lehunytam a szemem,
S arra gondoltam: Te sem vagy örök!
De az idő azt akarta, hogy veled maradjak.
Érted, értem, együtt.
De nem hittem neki.
Nem mertem hinni,
hogy nekem adott az élet;
Annyi szép után veled szeretnék,
téged szeretnélek.
Gyáván kértem, vegyen vissza a Sors tőlem.
Hisz ki vagyok én, hogy téged kaptalak!?
Ostoba gyerek, aki eltékozolná lelkedet.
Nem merek! Segíts rajtam! Nem merek!
Szavaid meggyőznének,
Makacs lelkem nem tiltakozna, ha tudnám:
te is vágyod azt, hogy jó legyek érted.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.