A harangöntés titka

ez a gyermek,
ez az aranyfonálfű-gyermek,
ez a taknyos kölyök folyton
harangot önt, kénytelen.
A formát sem tudja s reszketve lesi,
lesz-e hangja neki. Titkának
héja éppen a taknya. Elnémul mindenki,
e kora reggeli homály láttán,
minek egyik végén ott a kamasz titka,
a másikon pedig azoké,
kik között a harangöntésnek még
a gondolata is ritka

üres, így aztán mindenki azt vetít rá,
amit akar. Csak bírja szóval,
szusszal, lélekzettel.
Jelen létével, minek furcsamód
sem feltétele, sem következménye.
Vers, minek nincs eleje és nincsen vége,
és csak hajtja folyton, mint őrült,
mint veszett vad az égre

nem volt hová sietnie.
Mindent tudott már a legelején,
de elmondani csak így volt kinek.
A vágyak, szavak kavargó sivatagában
a harangnak az öntése lenne,
ami előbbre visz s egyre bennebb,
a fekete füstölgőkig, a titokban
születő mélytengeri szigetekig,
hol a tudatnak, harangnak a böjtje fakad.
Hol mondja maga elé meredve a gyermek,
fejét előre-hátra ringatva,
mint kinek nincs már érkezése semmire,
hogy akkor most kiböjtölöm szemeimet,
nem is nézek rá többé senkire.
És csend legyen,
végre

homályról beszél, kora reggeli homályról,
minek ellenálni nem lehet,
és mert próbálod,
folyton összeroppant, összetör.  
A mindennapok szétszenvelgett éne,
taknyos vízfej, nyersanyag,
lebeg a táj fölött,
mint egy lódításra váró harang,
csak egy apró tűre van szükség,
hogy az egész szétessen,
szappanbuborék,
emberi dolgokból szőtt
káprázatlét

az ellenségnek nem lehet eleget köszönni.
Mert mind oda szólna,
ahol gyenge a szelemengerenda.
Mit akarsz, úgy élni,
vagy úgy tenni, mintha élnél?
Kiéled, ezt az ellenséget,
kinek hangja a harangénál is
veszettebb, kinek titka a tiedénél is
mélyebbről ered,
mondom, hogy kiégjen,
vagy kiégeted,
hogy aztán ő éljen ki téged,
a harangnak, takonynak éppen
megfelelő kényére, kedvére

észrevenni ugyan mivégre,
ahogy szemed előtt történik a csoda,
az áldott orkán, mi mondja,
folyton csak mondja, hogy
emberként az állatból csak azt kell
előhívni,
ami amúgy is ki akar jönni,
és fordítva,
ha már ő az, ki a harangöntés
átkát másnak a válláról a magáéra veszi,
s onnét kezdve mint személyre szóló áldást,
ingyér kapott leveles hajtást nevelgeti.
Mely súlynak nyomán folyton
szétesik és összeáll a kép,
hogy gyermekként a felnőttből csak azt
kell előhívni, ami már nem akar
előjönni,
és fordítva.
De előtte még alá kell szállni
az emberek, tiszta, fehér falak közé
miről visszapattannak a vágyak,
gondolatok, hogy szaglásszák aztán egymást,
mint rég nem látott barátok.
Egyik mondja: még azelőtt kell színt
vallanod, hogy a színeket megismerted.
Kamaszként a harangból csak
azt kell előhívni, ami sosem jönne ki,
és fordítva,
így szól ez a kétszerkettő ábra,
a harangöntés titkának csak
a harangöntés után juthatsz birtokába.
Addig is itt vannak neked a falak

szemnek, fülnek megfosztása medreitől,  
hogy csak a szél keljen,
jőjjön, menjen.
Semmit nem kell tenned,
mondja, hogy a másik
megértsen téged, s a versedet.
Csak biztosíts neki teret,
ahol úgy táncol és olyan táncot,
amit álmodott egykor magának,
s a harangnak, annak is
a hangjának.
Belemész, a harangöntésbe,
de nem maradsz meg benne,
annak hogy belemész,
egy az értelme,
hogy ide ébredj belőle.
Hogy alája állhass, végre,
s taknyodba fúlva nézd,
ahogy minden összeomlik,
de nem nyílik meg a föld,
ott van, ha kell, ha nem, alattad,
és amit öntöttél,
éppen rád, nem pedig az emberekre,
fehér falakra szakad.
Bajod nem esik,
de a hangja,
a harangnak az első hangja,
ahogy magát a földbe marja,
körbeölel, annak nincsen
evilági párja. S ennek most már
tiéd a kézzelfogható,
fémbe fojtott bizonyossága,
annak közepében, a hangorkán
sötétjének közepébe zárva

meglódítod, még mielőtt leszkadna.
Elsőre lassan forog, nyikorog,
mint egy rozsdás malomkerék.
Egyre gyorsul, aztán a küllőket
sem látod többé: nincs küllő,
nincs malomkerék,  
és végül már a forgás sincsen.
Lélekmalom,
mi végre felszámolhatja önmagát,
minek, mondom, minden küllője
mind-mind az árva kamasznak
egy-egy átvillanása a tájon,
hogy taknyából végre aranyat
kovácsoljon,
ha már adódott ez az átok,
minek fogytán beszélni nem,
de a titka által
legalább a harangöntésnek a velejébe
látok, mint ki folyton
elhiszi az embereknek,
hogy a harangnak a hangjára,
s nem az öntésnek a titkára,
kamasznak a taknyára
várnak és várnak

(grasshopper.mentha.hu)







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.