Édenkert a mellékvonalon
Az ülésen huligánkés vágta műbőr,
Nagy vargaöltésekkel összevarrva.
A teli szeméttartóból a padlóra hull
Papír, narancshéj, csutkáig rágott alma.
A homályos fülkében asszonyok sora ül
Közönyösen tereferélve.
Két-három éves, szép arcú, barna kislány
Unatkozva bámul ki a sötétbe.
Egyik állomáson kisfiú lép be,
Két-három éves, szőke kis legényke.
A szeme villan, s a kislány felé fordul,
Mint az iránytű északra-délre.
A Tudás Fájáról ők még nem ettek,
Mi hajtja őket, micsoda erő?
Hogy hatására mint gravitációra
Megváltozik a tér és az idő?
A kisfiú a lány arcát simogatja,
A kis barna arcon mosoly és öröm,
A földön nincs szemét, a lámpa jobban fénylik,
A felnőtt arcokon mosoly ül, nem közöny.
Felébred egy-egy édenkerti emlék,
Mely csak álomban jön elő elmosódva,
Mert oly mélyen fekszik, hogy az értelem
Mont Blanc-jait kell elmozgatni róla.
Ezt várnád, kislány, majd ha a
Válóperes szobában ülsz a székre.
A szemed szúr, s minden egyes szavadnak
Akár egy késnek, mindig vág az éle.
Kisfiú, te is csak erre várnál
Lángolva-égve és mohón kívánva.
S ha nincs szerencséd, megunva, veszekedve
Később csak onanizálsz a vaginába’.
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.