Régi kép

Apa, előhívtalak,
régi sárguló fényképről,
fiókmélyi félhomályból…
jössz velem szemben,
hiszen szólítalak,
honnan is…,
honnan is, apa?

Apa, ölelj magadhoz, s kérdezd meg:
mi a baj, kisfiam,
úgy, ahogy sose tetted azóta…,
ne üss, se szóval ne bánts,
s nézéssel ne verj, ne krákogj,
ne keress szavakat,
apa, gyere hát…

Nyomja a derekad a korlát, szél veri hátad,
ez még csak a május.
Hideg a víz, nem tudunk fürdeni,
átölelem a combod,
apu, félek, magas a stég,
magadhoz vonsz, kicsi vagyok,
nem érem fel ágyékodat még…

Apa, azóta se ült el a szél.
Nincs szélcsend,
vihar jön mindig,
hideg, hideg hóesés,
jég jön,
szívverés…

Apa! Kiváltalak a pokolból,
nem lehetsz ott, ne szenvedj miattam,
én is, te is, kevés vagyunk,
majd elfújja a szél a port a góré alól,
nem lesz léhája a magnak,
csak szem, szem, ami pereg,
élettel lesz tele minden,

a magtár, a góré, a föld, igen a föld,
vethess bele magot, mint apáid,
hát jöjj ki a pokolból, én kihívlak,
én töltöm le a büntetést itt,
ne mondj semmit,
én hívlak, az elsőszülött,
egyetlen fiú…

Árnyékot vetett a ház, a háztető,
a galambok, a villanyvezeték,
a karalábok között keringtek
az első szputnyikok…,
1960 volt, vagy ’61,
s úgy tűnt, minden belefér
a megfordítható évszámba: 1961.

Ez a szám volt nekem a végtelen:
egy, kilenc, hat, egy,
egy, kilenc, hat, egy,
halálom angyala azóta vár,
levéllel kezében,
felbontatlanul…
hatévesen tudom, mi az:

…apa elmegy, kezében a szekrény
üvegezett középső ajtajával,
mert… az… törékeny…,
a főutcán lépdelünk,
anya, apa és én,
ragyog a napfény,
az ajtó üvege, mint tükör.

Mire én fölébredtem,
csak ez maradt neki elvinnivaló.
S hazudnak mind a ketten, hazudnak,
ömlik szájukból a sav, a vér,
szétfröccsen az ajtó üvegén,
amiben nincs már az ágy,
amiben ők alszanak ketten.

Bíbor ragyogás tündököl ott,
szirénázik egy autó föl-le, bűn,
mellembe lopakszik az űr…
barbár séta, orgyilkos mosoly,
s én ott megyek szembe a semmivel
az üvegben, mint a filmen, lépked az utca,
a fák, az összetört ég.

Jobbról egy anya, balról egy apa,
most sem értem, külön-külön kik ők,
ki akarta, hogy így legyen,
s a szekrényajtóval párban,
kettejük között, máig se értem oda,
az üveg, s vele a világ rég összetört,
én meg maradtam útban...

Miért, de főleg ki tette ezt?

Szólít a hangod, apa, egyszerre hív és taszít,
együtt van benne igaz és hamis,
Apa, olyan a hangod, mint a világ…
Apa, olyan az arcod, a bőröd,
mint nagymamám sírján a kőszegély,
nincs virág, nincs szirom az arcodon,
már halottak vagytok mind a ketten.

Hó ül meg a fákon és a gallyakon.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.