Távolról

Úgy vártalak, mint harmatot a szántás,
a frissen feltört, barázdált mező,
ami még az acélkarmú mázsás
boronának sajogva is hálás,
ha nem hasítja: simogatja,
ám de szikkadt rögből gyom se nő!

Úgy jöttél a fénylő napsütésben,
mint kavicsok közt izzó drágakő,
s az új csodától boldog szédületben
pár kóbor, bronzszín hajtincs rezdülése,
s a mámorító, kéklő csillagok
jobban bezártak, mint egy börtönőr.

Úgy mentél, hogy elnémult a dallam
s megürült a csorduló pohár.
Kérdeztelek, s nem mondtad se halkan,
se hangosan, hogy segítesz-e rajtam.
Mért remélem mégis, mint egy őrült,
hogy kis szívedet elhozza a nyár?






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.