|
Miért olyan lehangoltak a tárgyak?
Rézcső vereslik, fuldoklik, s halott
múlt dereng fel esendő porcelánon,
s kint szór a hó elégő csillagot.
Minek mondjam? Nincs ember, aki érti
a lényeget, mit ért nincs-életem:
győzelemből legyintő vereség lesz,
s vereségből - szomorú győzelem.
Bús visszhang ez: nincs ember, aki érti,
hogy ember sincs, csak szótár rejteget
egy fogalmat csontból, húsból, erekből,
mit összetarthatna a szeretet,
de nem tart össze. Kis gyermek-halálfej
mosolyog csak, hogy ijesszen, s talán
olykor fényt fog higany láz-hallgatása:
szemtükörben tanácstalan magány.
Nincs ember, nem is volt. Tündér-tünékeny
nagy víz remeg, elsötétlik, ragyog.
Ó, értitek? Csak Nincs húz pillanatból
ősz hajszálat, újabb pillanatot.
Körülöttem lehangoltak a tárgyak
és látszat mind: lényeg, lényegtelen.
Én sem vagyok, magát-álmodta álom,
akit körbefog az embertelen.
|
