A rab
Szabadságom szíved repedt csücskébe láncolva pihen
Kitörésre váró lázadó véréből a feszítő, sötét vadság
kiszívta az erőt
Gyengén szuszog, éppen csak van benne lélegzet
A világ közepére hordott bajaim
Máglyája alá tüzet lobbant a feledés
Lobog a láng
magasra csapja fel a felhők szélét
Elhagyott csókok, vágyó ölelések sikítnak az ég alatt
Erős börtönfalaid széjjelrágja az álom foga
De a rabság bilincseit én leoldni
nem vágyom soha
Maradok védve-hagyva, belemarva az izomrostba
Oxigéndús a vérfolyam mely áthatolhatatlan bőröm áztatja
S csak nézem ahogy az éj rohan, mi sose hagy magamra
A szemembe ne nézz,
mert bolond a fény mit szít a szél
Félek felismered
zöld íriszhegyek
bérce mögé szorítom
A végtelenség börtönébe zárt
keservemet
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.
