Dementia #2

Por és hamu.
Por és hamu, por és hamu.
Félhomályban színvak halu.
Kábelekkel felakasztott testek,
Végtelen fém és plasztik tengerek.
Villódzó fények.
Az igaz emberek már a messziségben élnek.
Olvadt babaszájak, kezek, fejek,
Összetapadt mocskos emberek.
Gépek, gépek, gépek.
Mindenhol csak gépek.
Ők csinálnak mindent.
Ők visznek az úton tova,
Ők eresztenek acél koporsódba,
Ők szívják a véred, éhezve a létet.
S ők kérdeznek:

Jó napot, mit parancsol?
Mégis milyen hosszú a rangsor?
Számolunk mi helyetted,
S később gondolkodunk,
Éljük vígan az életed,
Hisz az ember gyermekei mi, mi vagyunk.
S ha nem tetszik, ha meguntalak?
Én elpusztíthatlak.

Kopárság, sivárság, pusztaság,
Por, hamu, kátrány, fém és műanyag.
Hullámzó képek, élénk színek,
Félszeg, méreg vérerek.
S újra villódzó, villódzó képek,
Lassan megunjuk bambulásuk,
S előredőlve hányunk.
Háború, háború, háború.
Habos torta, sűrű kamu.
Összecsapva, ordibálva, barbárkodva,
Fontoskodva, dobálózva, gyújtogatva.
Felégetünk mindent, s mindenkit,
Új nép jött, s új a hit.
S a két test birkózva, elmosódva,
S a két vér összefolyva.
A padlót bemocskolja,
A fekete és a piros kompozíciója.







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.