Flórával

Amikor az estéből már csak egyetlenegy
dolog hiányozhatott, leültem melléd.
S csak elnéztelek.
Mikor az ágyneműt szakszerűen az ujjaid közé vezetted,
s mindeközben buzgón figyelted, ahogy a paplan könnyedén a huzatba csúszik.
Csak csendben.
(az igazi teremtésekhez csend szükségeltetik)
A szemeidet a sarkokra biggyesztetted.
Hozzám csak annyit szóltál, hogy fogjam meg a végét.
Én engedelmeskedtem.
Csipeszt kreáltam az ujjaimból.
Hogy neked, hogy nekünk könnyebben menjen.
A paplan után a párna.
Ahogy ugye, szokott ez lenni. Ugyanaz a mechanizmus.
Te mérnöki ridegséggel, avagy pontossággal,
én meg csak a végét, csakis a végét fogtam.
Nekünk ez most már állandó.
Mármint nekem, hogy én miattad a valamit
s te miattam a semmit.
Mint madarat kalitka vagy akár mint szemet a száj.
Miután a párna is kész lett, te csak annyit mondtál, hogy itt van,
hogy pontosabban, hogy kész van, hogy én megyek is.
Én elhittem, s egy köszönömöt gyűrtem a számra.
De te annyit se mondtál, hogy szívem szívesen
vagy hogy nincsmit drágám, vagy hogy aludj most már
de jól, vagy hogy szeretlek édesem de mostmár tényleg
megyek vagy hogy akármi.
De ez engem akkor kifejezetten nagyon nem érdekelt.
A párnát a fejem alá, a paplant félig magamra.
Gondoltam megvárom úgy igazán a felismerést.
De te kimentél, semmi rebbenés vagy megbánó visszanézés,
még az ajtó sem kattant.
Talán csak elfáradtál,
vagy talán csak jobban érdekelt az ágynemű, meg hogy most már tényleg békén hagyjalak,
igaz ez nem a te hibád, s nem is az enyém.
(úgy látszik az igazi teremtésekhez csend szükségeltetik)





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.