Elképzelés

Maradásra késztet az ajkaidról lecsöppenő konyak.
Téged mindig úgy láttalak. Szemeimbe burkolóztál,
s a padok elvesztették egyensúlyukat. Téged halvány
kendővel takart el a füstszag, s az ujjaid gyermekmosolyt
írtak le a meggyűrt írólapon. Talán a lombok szülték benned,
a levelek összesimultak, s ez a halk rezzenés eszedbe jutatta
a gyermekkort. Téged az omladozó falak mindig megnéztek.
Belülről is talán, fojtogatva az eltávozást. Téged még ez sem
érdekelt. A beton felemelkedett, nincstelen hegyormot
fogalmazott meg, melyen Te áttapostál. Ennyit jelentettek
neked a hegyek. Téged mindig úgy képzeltelek el, mint
a hajnaltól fuldokló pályaudvarokat, amikor csak a vonatok
társalognak, az állomás meg megissza elmenőket. Téged mindig
így képzeltelek el. Mindig így láttalak. Sokszor nem tudommal
válaszoltál a madarak költözésére is. Máskor meg nem is válaszoltál.
Egyszer a távolból szóltál, hogy nézzem, ahogy elolvad az
égen az a fekete paplan, s hogy most már érted a madarakat.
Téged mindig úgy foglak látni. Valahol a szemeimbe burkolózva
s eszembe jut az ajkaidról lecsöppenő konyak.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.