Vörösboros alkony

Tüzet rakott a nap, vörös az ég alja,
szétoszlik vörösborom íze a poharamba.
S lassan eltűnik a bíbor alkony,
sötét lesz, úgy ahogy elmentél egy hajnalon.
Lágy szél símogat, miközben felidézlek,
kortyolok és nyugat felé a távolba tekintek.
Elhagylak gondolatomban, gyorsan, mert fájsz,
elmentél s most már messze jársz.
S már nem lehetünk együtt egy pillanatra,
se most, se soha.

Kezemre könny csorog s illatod idézem,
nagyot sóhajtok s meghasad szívem.
Felállok és elindulok, végleg búcsúzom,
szomorú s keserű ez a vörösboros alkony.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.