|
az éjjel fölriadtam. nem tudom,
hogyan s mire; az éjszaka burok:
pokolbéli pihe.
megizzadtam, nyirkos lett lepedőm,
szobámban elfogyott a levegőm,
mint majd a végén
elfogy bizonyosan: legvégemen.
visszaaludni már nem tudtam ottan,
fölkeltem hát és ablakot nyitottam,
s amikor elmentem vizelni,
fiaim szobájából fény szivárgott,
s a szülői gondosság odarántott
megnézni azt, hogy evilági kéken
mi világlik egyik fiam kezében:
képernyő négyszöge: a telefonja.
lám csak, most ernyedt keze fogja,
minek előbb még maga volt a foglya,
klipet nézett éppen vagy hátha játszott,
szájából álombeli méz szivárog.
gondoltam, a markából kiveszem
a készüléket, s asztalra teszem,
de valami zsinór is jött vele,
a fülhallgatóból folyt a zene
halkan.
hagytam,
s némi lelkiismeret-furdalással
mentem a másik szobába, ahol
langy szuszogással
aludt feleségem, sütött a hold
srégen az ágyra. három óra volt.
a bukóablak résein kinéztem,
csipát dörgöltem, kissé fájt a térdem,
pedig nem emlékszem semmi nagy okra.
az úttestre láttam, s a csillagokra.
összesen volt az égen tán ha négy.
vagy szemem lenne rest?
lent, a bolt mögött szürkült már az ég,
s az egyik égitest
gyorsan úszott az égbolton keletre.
repülő, esetleg műhold lehetne?
a többit is jobban szemügyre vettem,
s láss csodát! légifolyosókra leltem:
repülőgépek húztak el felettem
a lassacskán derengő szürkületben.
a lenti utakon:
a verseghy úton, ahol lakom,
ilyentájt gyér a forgalom,
diszkózaj hallott messziről, sivár
dübörgés –
a falak mögött szomszédok alusznak,
keltőórájuk még csendben kivár,
de reggelre az ábrándok elúsznak,
és nem tudjuk, az álmon túl mi vár.
hallgattam, ahogy az ablakban álltam,
városom neszét,
mint áramlik szerteszét.
majd lefeküdtem, de a tamtam
gyorsult és erősödött, mintha dob
pörögne.
nem tudtam aludni, csak forgolódtam,
pedig nem volt gondolatom
akkor épp a halálra;
aztán egyszerre csak arra riadtam,
tűz a nap a szobába.
|
