rákok tánca parti homokban: steiner

NAPLÓK: rákok tánca parti homokban
Legutóbbi olvasó: 2024-04-27 02:50 Összes olvasás: 5765

26.	[tulajdonos]: steiner	2020-07-10 13:36
Rudolf Steiner: A világ és az ember szellemi megismerésének alapelemei részletek Amikor Johann Gottlieb Fichte 1813 őszén előadta „Tanát”, az igazság szol- gálatában eltöltött életének érett gyümölcsét, bevezetőül a következőket mondta: „E tan megértéséhez egészen új belső érzékszerv szükséges, amely a hétköznapi ember számára nem is létező, új világot tár fel.” Azután a következő hasonlattal világítja meg, mennyire lehetetlen Tanát a testi érzékek útján nyert képzetekkel megérteni: „Képzeljük el, milyen a világ a vakon születettek számára, akik csak a tapintható dolgokat és azok egymáshoz való viszo- nyát ismerik. Próbáljanak meg színekről vagy egyéb olyan jelenségekről beszélni nekik, amelyeket a fény teremt meg a látás számára: annyi, mintha a „semmiről” be- szélnének. Még az a jobbik eset, ha ezt meg is mondják, mert így a beszélő hamaro- san ráeszmél hibájára és – hacsak meg nem tudja a szemüket nyitni – felhagy a hiá- bavaló beszéddel.” a magasabb megismerést éppen az emberi megismerő erők fejlődése kell, hogy megelőzze. Ami fejlődésünk előtt az emberi megismerés határain túl van, az a minden emberben szunnyadó ké- pességek felébresztésével a megismerés körébe kerül. A „szellemi érzékszervek” kifejlődésével egymagában nem válik még senki a lét magasabb igazságainak tanítójává. A magasabb igazságok tanításához éppen úgy „tudományra” van szükség, mint a fizikai valóságok tanításához. A „magasabb látás” éppoly kevéssé teszi az embert a dolgok tudójává a szellemi világban, mint ahogy az ép érzékszervek sem teszik tudóssá a fizikai valóságban. És mert minden valóság, az alacsonyabb és a magasabb szellemi valóság is, csak ugyanannak a mindezek alapját jelentő lényegnek két oldala, az alacsonyabb ismeretek hiánya többnyire a magasab- bak hiányát is jelenti. Ez a tény mérhetetlen felelősségérzetet kelt abban, akit szellemi elhivatottsága magasabb igazságok kimondására késztet; szerénységre és tartózko- dásra inti. Az ember megismeréséhez több út vezet. Az egyiket Goethe szép szavai így írják le: „Amikor az ember a körülötte lévő tárgyakat észreveszi, önmagára vonatkoztatja őket. S ezt joggal teszi, mert egész sorsa attól függ, tetszenek-e neki vagy sem, vonz- zák-e vagy taszítják, hasznára vannak-e vagy ártalmára. A dolgok szemléletének és megítélésének ez a természetes módja éppoly könnyűnek látszik, mint amennyire szükséges, mégis számtalan megszégyenítő és elkeserítő tévedésbe ejti az embert. – Sokkal nehezebb feladatot vállalnak magukra azok, akiket erős tudásvágyuk arra ösztönöz, hogy a természet dolgait önmagukban és egymással való viszonyukban vizsgálják, mert hamarosan nélkülözik azt a mércét, amely segítségükre volt, amikor mint egyszerű emberek a dolgokat saját magukra vonatkoztatva vizsgálták. Nem áll rendelkezésükre a tetszés és nemtetszés, a vonzás és taszítás, a haszon és kár mér- céje. Erről teljesen le kell mondaniuk. Közönyös, mintegy isteni lények módjára azt kell keresniük és kutatniuk, ami van, és nem azt, ami kedvükre való. Az igazi botani- kust nem befolyásolhatja a növények hasznossága vagy szépsége. Fejlődésüket és a növényvilágban való helyüket kell kutatnia. Mint ahogy a Nap egyformán előcsal és beragyog minden növényt, neki is egyformán elfogulatlanul kell mindegyiket szem- lélnie és áttekintenie. Megismerése mércéjét és az értékelés tényadatait nem önmagá- ból, hanem a megfigyelt dolgok köréből kell merítenie.” Goethe idézett gondolata háromfélére hívja fel a figyelmünket: először azokra a tárgyakra, amelyekről érzékszerveink útján folytonosan tudomást szerzünk, mikor tapintunk, szagolunk, ízlelünk, hallunk és látunk. Másodszor azokra a benyomásokra, melyeket a tárgyak reánk gyakorolnak, mint tetszés, nemtetszés, megkívánás vagy undor, és amelyeket az jellemez, hogy az egyik tárgyat rokonszenvesnek, a másikat ellenszenvesnek, az egyiket hasznosnak, a másikat károsnak találjuk. Harmadszor azokra az ismeretekre, melyeket „isteni lények módjára” szerzünk a dolgokról; fel- fedve létük és működésük titkait. Az emberi életben ez a három terület világosan elkülönül egymástól, és az ember ebből rájön, hogy háromféle módon van összeszövődve a világgal. Az első módot készen találja és adott tényként elfogadja. A második kapcsolat révén a világot saját ügyévé teszi, olyasvalamivé, ami jelent neki valamit. A harmadikat célul tűzi ki maga elé, amely felé szüntelenül törekednie kell...az ember lényének három megnyilatkozása van: a test, a lélek és a szellem. E három szóval egyelőre csak ezt a három megnyilatko- zást jelöljük, semmit mást. Aki e három szóhoz valamilyen előzetes véleményt, sőt mi több, hipotézist kapcsol, annak a következő fejtegetéseket szükségszerűen félre kell értenie. Test alatt azt értjük, amelyen keresztül az ember számára a körülötte lévő világ megnyilatkozik...Lélek szóval az em bernek azt a képességét jelöljük, amellyel a világ dolgait saját létéhez kapcsolja, amellyel velük kapcsolatban tetszést és nemtetszést, kedvet és kedvetlenséget, örö- möt és fájdalmat érez. Szellemnek nevezzük azt, ami akkor nyilvánul meg az ember- ben, amikor Goethe szavai szerint „isteni lény módjára” szemléli a világot. Ebben az értelemben az ember testből, létekből és szellemből áll. Testünk révén rokonságban állunk mindazzal, amit a külvilágban érzékeink ész- lelnek. A külvilág anyagai alkotják testünket és a külvilág erői működnek benne. Miként a külvilágot, úgy saját testi létünket is érzékeinkkel figyelhetjük meg. – A lelki életet azonban ilyen módon nem észlelhetjük. Mindaz, ami testi folyamat, testi érzékekkel észlelhető, de a tetszésemet és nemtetszésemet, az örömömet és bánato- mat testi érzékkel sem én nem észlelhetem, sem valaki más. A lélek a testi érzékszer- vek számára hozzáférhetetlen terület. Az ember testi léte mindenki előtt nyilvánvaló; lelki életünket mint saját külön világunkat magunkban hordozzuk. Szellemünkkel a külvilágot magasabb módon ismerjük meg. Bár bensőnkben feltárulnak a külvilág titkai, de szellemünkkel kilépünk önmagunkból, hogy meghallgassuk azt, amit a dol- gok saját magukról mondanak, tehát arról, aminek nem számunkra, hanem a dolgok számára van jelentősége. Az emberi testet ugyanúgy testi érzékszerveinkkel ismerjük meg, mint a többi fi- zikailag érzékelhető dolgot: az ásványokat, növényeket és állatokat, mert rokonság- ban van a lét e három formájával: Az ember a testét a természet anyagaiból építi fel, miként az ásványok; növekedik és szaporodik, mint a növények; észleli a körülötte lévő tárgyakat és benyomásait belső élményekké alakítja, mint az állatok. Azt mond- hatjuk tehát, hogy az embernek ásványi, növényi és állati létformája van. Az ásványok, növények és állatok felépítésében mutatkozó különbség három különböző létformájuknak felel meg. Ez a felépítésük – alakjuk – az, amit érzékeink- kel észlelünk, és csak ezt nevezhetjük testnek. Az ember teste azonban különbözik az állat testétől. Ezt mindenkinek el kell ismernie, bárhogyan is vélekedjék egyébként az ember és állat rokonságáról. Ahol az agy nem fejlődött ki megfelelően, ahol – mint a mikrokefaloknál és idióták- nál – kicsi és elégtelen, ott önálló eszmék megjelenéséről és megismeréséről termé- szetesen éppúgy nem lehet szó, mint ahogyan nem lehet szó fajfenntartásról olyan embereknél, akiknek nemzőszervei elkorcsosultak. Ezzel szemben az egész ember, de különösen az agy szépen és erőteljesen kifejlődött alkata – ha egymagában nem is pótolja a géniuszt – mindenesetre első, elengedhetetlen feltétele a fejlettebb megismerőképességnek. (Ásványi, növényi és állati létformáján kívül az emberi testnek egy negyedik létformája is van: a sajátosan emberi létforma. Ásványi létformájában az ember rokonaminden láthatónak; növényi létformájában rokona minden növekvő és szaporodó lénynek; állati létformájában rokona mindazoknak a lényeknek, amelyek környezetü- ket érzékelik és külső benyomásokra belső élményekkel felelnek; emberi létformája már testi vonatkozásban is egy külön világ.) ...már az egyszerű érzet is belső világunkhoz tartozik. Testi érzékszerveimmel érzékelni tudom azt a vörös asztalt, amelyet más is érzékel; más ember vörös érzetét azonban nem vagyok képes érzékelni. Eszerint tehát az érzetet lelki jelenségnek kell tekinteni. Ha ez a tény világossá válik előttünk, nem fogjuk többé pusztán agyfolyamatoknak tekinteni a belső élmé- nyeket. Az érzés közvetlenül az érzethez kapcsolódik. Az egyik érzet kellemes, a másik kellemetlen érzést vált ki. Ezek az érzések belső, lelki életünk rezdülései. Érzéseink- kel egy második világot teremtünk magunknak a kívülről ránk ható világ mellé. Belső világunk harmadik eleme az akarat. Általa visszahatunk a külvilágra, és rányomjuk belső lényünk bélyegét. Az akarati aktusokban lelkünk a külvilág felé fordul. Tetteink abban különböznek a külvilág eseményeitől, hogy magukon viselik belső életünk bélyegét. Így viszonyul az ember lelke, vagyis saját világa, a külvilág- hoz. Indítékait a külvilágtól kapja az ember, de ezeknek megfelelően testiségére mint alapra felépíti saját lelki világát. Lelkiségünket nemcsak a testünk határozza meg. Az ember nem csapong az ér- zékszervi benyomások között irány és cél nélkül; nem is felel cselekvéssel minden külső vagy testében keletkező ingerre. Észlelésein és cselekedetein gondolkozik. Amikor észleléseiről gondolkodik, ismereteket szerez magának a külvilágról, amikor pedig cselekedeteiről gondolkodik, értelmes összefüggést visz az életébe. Az ember tudja, hogy feladatát csak akkor töltheti be emberhez méltóan, ha mind meg- ismerésében, mind cselekedeteiben helyes gondolatok vezérlik. Lelkünk kétféle szükségszerűséggel áll szemben: a test törvényei a természet szükségszerűségeinek vetik alá, míg a helyes gondolkodás törvényeinek szükségszerűségét ő maga önként ismeri el. Az anyagcsere törvényeinek a természet veti alá az embert, de a gondolko- dás törvényeinek ő maga rendeli alá magát. Ezzel a tettével egy magasabb világrend részesévé válik, mint amilyenhez teste kapcsolja. Ez a magasabb világrend a szellemi világ. A szén, hidrogén, nitrogén és oxigén részecskék mozgása még nem a lélek. A lelki élet csak ott kezdődik, amikor e mozgások közepette érzés keletkezik, pl. amikor édes ízt vagy örömöt érzünk. Éppen ilyen kevéssé beszélhetünk szellemről; míg csupán azo- kat a lelki élményeket vesszük tekintetbe, amelyekben akkor van részünk, amikor teljesen a külvilágnak és testi életünknek adjuk át magunkat. A lelkiség inkább csak alapja a szellemiségnek; ahogy a testiség is csak alapja a lelkiségnek. A természettudós a testtel, a lélekbúvár (pszichológus) a lélekkel, a szellemi vi- lág kutatója pedig a szellemmel foglalkozik. (Megfelelően felépített agy nélkül nem tudunk gondolkodni, mint ahogy a színeket is csak egészséges szemmel láthatjuk. Az emberi test felépítésének koronája a szellem szerve: az agy. Az emberi agy felépítését csak akkor érthetjük meg, ha figyelembe vesszük, hogy mi a feladata. Az a feladata, hagy a gondolkodó szellem testi alapja legyen.) Az emberi test úgy épül fel, hogy a gondolkodást szolgálja. Azok az anyagok és erők, amelyek az ásványi világot is alkotják, úgy állnak össze az emberi testben, hogy általuk megnyilatkozhassék a gondolkodás. Ezt a feladatának megfelelően felépített ásványi konstrukciót a továbbiakban az ember fizikai testének nevezzük. Ez az ásványi szerkezet, amely középpontja, az agy szerint rendeződik, szaporo- dás útján jön létre, kifejlett alakját pedig növekedéssel éri el. A szaporodás és a nö- vekedés az ember, az állat és a növény közös tulajdonsága. Mindazt, ami él, a szapo- rodás és növekedés különbözteti meg az élettelen ásványtól. Élő csak élőből keletez- het, mégpedig csíra útján. Az élet folyamata az utódot összekapcsolja az előddel. Azok az erők, amelyek ásványt hoznak létre, magukra az ásványt összetevő anyagok- ra irányulnak. A hegyi-kristályt a szilíciumban és oxigénben rejlő erők építik fel, amelyek benne egyesülnek. A tölgyfát felépítő erőket viszont – a csíra közvetítésével – az anya- és apanövényben kell keresnünk. A tölgy alakja változatlanul származik át az elődről az utódra. Az élőlényeknek belső, veleszületett adottságai vannak. Míg a testét alkotó anyagok folytonosan cserélődnek, faji jellege megmarad egész életén át, és az utódai öröklik. A faj hatá- rozza meg tehát a testet alkotó anyagok elrendezését. A fajnak ezt az elrendező erejét életerőnek nevezzük. Ahogyan a kristályban az ásványi erők jutnak kifejezésre, úgy a növény- és állatvilág fajaiban vagy formáiban a formáló életerők fejeződnek ki. Csak azt tudjuk észlelni, amihez megfelelő érzékszervünk van. Szem nélkül nincs fény, fül nélkül nincs hang- érzet. A legalsóbbrendű organizmusok az ember érzékszervei közül csak eggyel, bi- zonyos fajta tapintóérzékkel rendelkeznek. Számukra az emberi észleléshez hasonló módon csak azok az ásványi erők adottak, amelyek a tapintóérzék számára megis- merhetők. Amilyen mértékben kifejlődtek a magasabbrendű állatok többi érzékszer- vei, olyan mértékben válik számukra gazdagabbá és sokrétűbbé az ember által is ér- zékelt külvilág. Egy lény érzékszerveitől függ tehát, hogy az, ami a külvilágban meg- van, adva van-e az ő számára is észlelet, érzet formájában. Ami a levegőben bizonyos mozgásként jelentkezik, az emberben hangérzetté válik. Az életerő megnyilvánulásait testi érzékszerveinkkel nem észleljük. Látjuk a növény színét, szagoljuk az illatát, az életerő azonban az ilyen megfigyelés elől rejt- ve marad. Mint ahogyan a vakon születettnek sincs igaza, ha tagadja a színek létezé- sét, mi sem tagadhatjuk az életerő létezését csak azért, mert csak testi érzékszerveink vannak. A vakon született is láthatja a színeket, mihelyt sikeresen megoperálták a szemét. Ugyanígy az az ember is tudja érzékelni nemcsak az individuumokat; hanem az életerő által alkotott sokféle növény- és állat-fajt is, mihelyt kifejlesztette magában az ehhez szükséges szervet. A szellemi élet kutatójának ez úgy mutatkozik meg, hogy az étertest nem csupán a fizikai test anyagainak és erőinek az eredménye, hanem valóságos önálló lény, amely életre kelti a szóban forgó fizikai anyagokat és erőket. A szellemtudomány értelmében egy pusztán fizikai test – pl. egy kristály – alakját az élettelen testben rejlő fizikai formáló erőktől kapja; de az élő test nem ezektől az erőktől kapja az alakját, mert abban a pillanatban, amint az élet elszállt belőle és csak a fizikai erők- nek van kiszolgáltatva, szétesik.(Ne ütközzünk meg az „étertest” kifejezésen. Az „éter” szó itt mást jelent, mint a fizika hipotetikus étere. Tekintsük egyszerűen csak az itt leírtak jelölésének.) Halálunk után fizikai testünk az ásványvilágban, étertestünk pedig az élet világában oszlik fel. „Testnek” azt nevezzük, ami valamely lénynek „alakot”, „for- mát” ad. Ne tévesszük össze a „test” kifejezést az érzékelhető testformával. Az élettest még nem tartozik az ember belső világához. Érzeteink első megmoz- dulásával azonban már belső világunk válaszol a külvilág ingereire. Ha még olyan messzire követjük is megfigyelésünkkel a külvilágot, az érzetet sehol sem találjuk meg benne.A fénysugár szemünkbe hatol, egészen a recehártyáig. Itt kémiai folyamatokat idéz elő, az ún. sárga folton. Az ingerek hatása a látóidegen keresztül tovább folyta- tódik egészen az agyig; ahol további fizikai folyamatok keletkeznek. Ha ezeket meg- figyelhetnénk, ugyanolyan fizikai folyamatokat látnánk, mint bárhol másutt a külvi- lágban. Ha meg tudom figyelni az élettestet, akkor látom, hogy a fizikai agyfolyamat egyben életfolyamat is. A kék szín érzetét azonban, amelyet a fénysugár befogadója érez, ezen az úton sehol sem találom meg: Ez csak a fénysugarat befogadó lény lel- kében keletkezik. Ha tehát ez a lény csak fizikai és étertestből állna, az érzet nem jöhetne benne létre. Az a tevékenység, amely az érzeteket létrehozza, lényegesen kü- lönbözik a formáló életerők működésétől. Ez a tevékenység belső élményeket hív elő. Enélkül csupán életfolyamatról lenne szó, mint a növényeknél. Képzeljük el az em- bert, amint minden irányból benyomásokat vész fel, de ugyanakkor forrása is a tevé- kenységnek: a benyomásokra minden irányban érzetekkel felel. (a testi érzékszervek az érzőlélekkel szemben is „vakok”. És vak vele szemben az a szerv is, amellyel az élet mint olyan érzékelhető. De ahogy ezzel az érzékszervünkkel az étertestet látjuk, úgy válhat bizonyos érzékfeletti észleletté az érzések belső világa is egy még magasabb érzékszerv segítségével. Ennek birtokában nemcsak a fizikai világot és az élet világát, hanem az érzéseket is láthatjuk. Ha van ilyen szervünk, akkor valamely más lény érzésvilága külső valóságként tárul elénk. Különbséget kell tennünk saját érzésvilágunk átélése és egy másik lény érzésvilágá- nak szemlélése között. Saját érzésvilágába természetesen mindenki bele tud tekinteni.) Félreértések elkerülésére hangsúlyozom, hogy a „látó” nem éli át magában ugya- nazt, mint ami a másik lény érzésvilágának tartalma. A másik lény saját benső vilá- gának nézőpontjából éli át a maga érzéseit, a látó pedig a másik lény érzésvilágának a megnyilatkozását érzékeli. Az érzőlélek működése az étertesttől függ, mert az érzőlélek az étertestből meríti azt, amit az érzetként megteremt. Minthogy az étertest a fizikai testen belüli élet, az érzőlélek működése közvetve a fizikai testtől is függ. Csak jó életműködésű, jól fel- épített szem birtokában lehetnek helyes színérzeteink; így hat a testiség az érzőlélek- re. A test tehát meghatározza és korlátozza működését, a testiség által megszabott határok között él. Amit itt érzetnek nevezünk, csak egy része az ember lelkiségének: (Az érzőlélek kifejezést az egyszerűség kedvéért választottuk.) Az érzethez kedv és kedvetlenség, hajlamok, ösztönök és szenvedélyek kapcsolódnak. Miként az érzetek, ezek is az ember benső életének jellegét viselik magukon, és ugyanúgy a testiségtől függenek. Ösztöneinket vágyainkat és szenvedélyeinket sem követhetjük vaktában: gondolkodásunk teszi lehetővé, hogy kielégítsük azokat. Mindaz, amit materiális kultúrának nevezünk, éppen ebben az irányban halad. A materiális kultúra azoknak a szolgálatoknak sorozata, amelyeket a gondolkodás tesz az érzőléleknek. Mérhetetlen sok gondolati erő irányul erre a célra. A gondolkodási erő építette a hajót, a vasutat, a távírót és távbeszélőt, és mindez leg- nagyobbrészt az érzőlélek szükségleteit elégíti ki. Mint ahogyan az étertest erői át- hatják a fizikai testet, úgy hatja át a gondolkodó erő az érzőlelket. Az étertest erői a fizikai testet elődökhöz és utódokhoz kapcsolva olyan törvényszerűségbe állítják, amelyhez a puszta ásványiságnak semmi köze nincs. A gondolkodás pedig a lelket állítja olyan törvényszerűségbe, amelyhez a lélek, mint pusztán érzőlélek, nem tarto- zik. Érzőlelkünk révén rokonságban vagyunk az állatokkal. Az állatoknak is vannak érzetei, hajlamai, ösztönei és szenvedélyei. Az állat azonban közvetlenül követi eze- ket, ösztöneibe és szenvedélyeibe nem szövődnek bele a közvetlen átélésen túlterjedő önálló gondolatok. Bizonyos fokig a fejletlen embernél is így van. A puszta érzőlélek különbözik az emberi lélek fejlet, magasabbrendű tagjától, amely a maga szolgálatá- ba állítja a gondolkodást. Nevezzük ezt a lelket értelmi léleknek, amelyet a gondol- kodás szolgál. Gondolkodásunkkal átlépjük egyéni életünk határait. Valami olyat szerzünk meg általa, ami túlterjed lelkünkön. Amit gondolkodásunkkal igazságként ismerünk meg, annak önálló jelentése van, amely a világ dolgaira vonatkozik, nem- csak saját lelkünkre. Amikor a csillagos eget megcsodálom, önmagamban élek; de az égitestek pályájáról alkotott gondolataim minden ember gondolkodása számára ugya- nazt jelentik, mint számomra. Értelmetlenség volna az én elragadtatásomról beszélni, ha én magam nem volnék; de gondolataimról személyes vonatkozás nélkül beszélni nem értelmetlenség. Mert ami gondolataim tartalmában ma igazság, tegnap is igazság volt és holnap is az lesz, jóllehet csak ma foglalkozom vele. Ha valamely megismerés örömöt szerez nekem, úgy ennek az örömnek addig van jelentősége; amíg él bennem; a megismert igazság jelentősége azonban teljesen független ettől az örömtől. Azzal, hogy a lélek ráeszmél az igazságra, olyasvalamihez kapcsolódik, ami önmagában hordja az értékét. Ez az érték éppoly kevéssé tűnik el a lélek érzéseivel, mint ahogy nem is azokkal együtt keletkezett. A valódi igazság nem születik és nem múlik el: jelentősége megsemmisíthetetlen. Ennek nem mond ellent az, hogy egyes emberi „igazságoknak” csak múló értékük van, mert bizonyos idő múlva részben vagy egészben tévedésnek bizonyulnak. El kell ismernünk, hogy az igazság fennáll önma- gában akkor is, ha a mi gondolataink csupán az örök igazság múló megjelenési for- mái.

Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!