Mindjárt abbahagyom a poszttermelést. Ez most nagyon fáj, de több ilyen fájás nem lesz. Most épp nem bánnám, h megverné az isten egy hasonló sztorival, higgye csak el, h szeretik, mikor nagyon rá lenne szorulva, el se merje hinni, mégis higgye el, és akkor ejtsék így, pontosan ilyen kulturált szívtelenséggel.
Arra kérdésre legalább megvan a válasz, h szeretett-e. Nem, akármilyen félreérthető jeleit adta is időnként gyengédségnek és vonzódásnak. Mégpedig azért nem, mert amit ma velem megcsinált, ez a jólnevelt, udvarias, készséges közöny, ami úgy át rajtam, mint az üvegen,szemernyi visszamaradott nyom nélkül, h valaha is voltam számára vki, ezt az ember egyszerűen nem csinálja meg azzal, akit szeretett. Akkor se, ha már nem szereti. Mellesleg azzal se, akiről tudja, h szereti/szerette. Mert tudja. Szal, ha szeretett, akkor az ennyit. Szart se.
That has been a great day so far. I arrived at school quite shaken and shattered (m ydomestic life, or rather nuptual) to be faced with the total rejection of my loved one. He is full of vigour and totally indifferent. I gues e has successfully got rid of me or the moment has just finally come when it turns out to have been just a gross misunderstanding or delusion i dunno. What I know though, is that I was not surprised. Not at all. To be struck down at exactly that moment when I have finally abandoned all suspicion and started to trust his love, and by the way, the moment when I would have needed it most painfully. So the best timing. As usual. If I weren't such a coward, I would kill myself now. Not because of him, but because it has become way too much to go on, to carry that growing amount of failure, pain and unbearable future what I have to. My horizon is empty of hope, joy or love. And it is my fault. I am expected to have a positive attitude, a perspective. I can only lie them. No one to help as ever. I should bring my unloveable self together and fake something I have never had and never will have.
A magamfajta akkor ír, ha nem beszélhet. Nem tudom jóvá tenni az érzést, amit elkövettem. Vacogok a ki nem mondott, elképzelt szavaktól, de mivel most már biztos, hogy mi ketten nem fogunk beszélni, sose tudom meg, mi a vád pontosan. Ha szót kapnék, elmondanám, hogy nem akartam volna többet, mint amit szívesen adtál volna magadtól és uralkodtam volna magamon, hogy csak annyit adjak, amennyit elviselsz, szóval, hogy ha öröm nem lehetek, akkor inkább semmi sem, de tudom, hogy számtalan dolog felhozható ellenem, hogy a saját szabályaimat sem, ahogy tisztában saját magammal se mindig, amire az utolsó meg nem hallott szó jogán annyit mondanék, amire ma jöttem rá, hogy érdekeltél, érdek nélkül, mint valami rejtvény, ami nem lett volna baj, ha kifog rajtam.
Ostobaságot írtam tegnap. De nem tőle szenvedek. Én akartam ezt az egészet, én rémültem meg még az elején, mikor etikai okokból visszalépett volna. És attól ijedtem meg, h ha ő nem lesz, akkor marad nekem az én örömtelen, reménytelen életem, amiben tényleg sok, sok, sok mindenért lehetek hálás, mert ha elvesztem azokat, majd rájövök, h kutya bajom se volt. De kevés benne a szeretet és nem mindig könnyű elviselni. Ma sem. Szóval csak annyi, h ő volt az én örömem. A szeretetadagom, ha valós, ha képzelt. Úgyhogy semmi panaszom se a módra, se a mennyiségre. Váratlan, meg nem érdemelt ajándék volt - akkor is, ha képzelt. Hol lennék nélküle, nem is tudom, hogy éltem volna túl ezt az évet.
mi értelme félig szerelmesnek lenni? épp csak annyira, h meg ne repedjen semmi, csak éppen annyira, h még beleférjen a hétköznapokba, ne álljon meg, ne dőljön össze, ne sérüljön tőle se ő, se a rend, ne legyen botrány, ajtó ne csapódjon be, ne robbanjon fel, mint öngyilkos merénylő, tehessünk úgy, mikor csúfos halált hal, h mintha nem is lett volna, mintha nem akart volna mindent és nem a féligbe ment volna tönkre.
Kedves vagy, Ólomkatona. De, áh, nyilván nem, csak néha hülye vagyok, de már akkor se hiszem el, ha épp elhiszem. Tiszta kiütés mind a két karom megint, kedvem lenne ordítani, majd ha vége az évnek, most már tényleg kimegyek a hegyre és alkalmas helyen meg is teszem. De esélye sincs, h beléhaljak.
Jó pár éve találkoztam egy olyan párral, ahol a nő kb. 30 évvel volt idősebb az élettársánál. A férfi akkor lehetett olyan 38, a nő közel a hetvenhez. 17 éve éltek akkor már együtt. Szerintem rajtuk kívül mindenki abnormálisnak tartotta a kapcsolatukat, ők viszont úgy tűnt, normálisan működtek. (Én még ma is gondolkodom néha, milyen gyerekkori sérülések kellhettek egy ilyen viszonyhoz a srác részéről. Aztán lehet, hogy csak szerelem kellett.) (Jelzem, a nő nem volt "fiatalos", hanem az a tipik nagydarab, rövid göndör hajú, pólós-farmerbermudás-tépőzáras-szandálos néni.) Ezt most nem is tudom, miért írtam le neked, de fel a fejjel, Othello!
Ma egy hete láttam az Othello-t a kecskeméti színházban. Több szempontból is elgondolkoztató előadás volt. A díszlet egy lepukkant tornaterem volt, az eszközöket a szereplők használták is. Othello minél inkább belehaladt a féltékenységbe, annál többet volt félmeztelen, és annál több lett rajta a korom, de pl Desdemona megfojtása előtt bekrétaporozta a két kezét. Ha nem esett volna le, a TESTnevelés órák vannak tornateremben. Nem is emiatt tettem ide, hanem ami megütött. O. mindaddig kineveti 'becsületes' Jágót, abszurdnak találva a kételyt a nyilvánvaló szerelemben, míg Jago azt nem találja mondani, h de nézze már objektívan: nem NORMÁLIS az, h egy ennyivel fiatalabb, finom, fehér hölgy, egy annyival idősebb szerecsent szeressen. Ez fordítja át, innen nem tud hinni benne. Nem folytatom magamra, nyilvánvaló, nem? Hogyan hihettem volna azt, ami nem normális?
+++
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
