Tudja az ember, mire van szüksége. Vagy ha meglátja, felismeri. Aztán lehet, h azzal a lendülettel azt is, h hozzáférhetetlen.
Tavaly, mikor a Hálanapló verset írtam, nem a semmiből jött az eufória, hanem annak a tűnékeny megéléséből, "mind, aki voltam, még az volnék". Fel vagyok iratkozva a "Demokratikus nevelésért" levlistára, s ott F.P. feladott egy logikai feladványt, amit megfejtették, s utána kérte, írjak vmit magamról, s mikor megírtam, h hol tanítok, mint mondta, a kisördög megkérdezteti vele, h mit keresek én onnét a Demokratikus nevelésért konferencián. Erre írtam az alábbiakat, ami megrendítette, engem meg azzal az érzéssel töltött el, mintha léteznék újra.
"Azt hiszem, az álmaimat. 24 évig tanítottam a k-i középiskolában. 2013-ban az új Köznevelési törvény elleni tüntetésre egyedüliként mentem fel az iskolából, 2016-ban a lázadás évében már ketten mentünk fel az esernyős tüntetésre Pestre, ketten álltunk az iskola elé ki, mikor volt az állampolgári engedetlenségi nap, miután az igazgató az irodájába hívatott és közölte, hogy ha megtesszük, akkor kirúg. Nem merte, mert mint visszamondták, félt tőlem. Nem mintha bármilyen ász lett volna a kezemben azon kívül, h nem hajlik a gerincem. Két sztrájk jött, az egyiken 10 fő csatlakozott, a másodikon már 22. Igazgatóválasztás jött. A többség nem támogatta. Kinevezték. Eljöttem. Egy év általános iskola értelmi fogyatékosokkal és sok halmozottan hátrányos gyerekkel. Maradtam volna, ha nem hasonló jellem az igazgató ott is. A jelenlegi munkahelyemen szeptemberben kezdtem, júniusig van szerződésem. Senki nem ismert, a hierarchiában alulról kezdtem, ráadásul öregen. Kevés a mozgásterem. De nem adom fel."
Az elmúlt napokban többször is szinte boldogan. Szilveszter alkalmából boldoggá teszem magam pl. Ez abból áll pl, h kurva sokat olvasok, pl olyanokat, amit egyébként meg se engedhetnék magamnak, meg amik minimum homlokráncolást normáliséktól, pl Hét évszázad magyar versei, XVII század második fele, vmi gyönyörűség azzal kezdeni a napot, h lenyúlok az ágyról, s csak úgy felütüm vhol. Dupla öröm, egyrészt időutazás, bele egy ezerhatszázvalahányas elmébe, másrészt rejtvényfejtés több szinten, mert naná, h a a helyesírás se egységes, a gondolkodásmódról, ameg a kulturális, mitológiai utalásokról már nem is szólva. Ha meg még költészeti édesség is adatik, s vagyon, bár a kuruckor költészetében hamarabb meglelem, mint a végeérhetetlen traktásukban, azok máshogy hatnak, ha hagyom, s hagyom, de közben kívülről is nézem, h né, ez az életnek ez a felfogása, hogy itt, hogy innen; meg rég heverő népszerű tudomány kategóriába tartozó könyveket, meg némi vallásos irodalmat, mert hát még véletlen se Márta volnék, és ugyan vmiféle elvárás lenne, most másokkal óévet búcsúztatni, de tegye az, akinek ez a lényeg, a többiekkel kellemesen töltött idő, az rajtam erőszak, legalábbis az lenne ma, mert tökéletesen normálisnak tartom, h azzal foglalkozom ma, amiről az életem szólna, ha szólhatna magáról, szóval most befele felelek meg, mert hálistennek úgy adódott, h ma megtehetem és nem kifele.
"Ha nem vetted volna észre, az embereknek megkeményedik a szívük azokkal szemben, akiknek fájdalmat okoztak. Mert nem bírják. Igen, szó szerint nem bírják. Elviselhetetlen a gondolat, hogy ezt tettük, hogy ezt tettem valakivel. Így aztán előrángatunk mindenféle mondvacsinált magyarázatot, hogy miért oké mégis, amit csináltunk." (EElizabeth Strout: A Burgess fiúk)
Kognitív disszonanciának hívják. Ezért tudtam már az első durva üzenete után, h lehúzhatom a rolót: innwentől muszáj lesz hitványnak látnia, h igazolja az eljárását, h azért tette, mert megérdemeltem. Pedig valószínű, h már akkor is a lány miatt háborodott annyira fel, a lehetőség miatt, h esetleg útban leszek.
***
Másik idézet ugyanabból a könyvből: "minden egyes veszteség magával hoz valami furcsa, alig-alig érzékelhető megkönnyebbülést." Ami csak azért érdekes, mert pár napja dobott a fész egy egészen hasonló Fodor Ákos idézetet. Itt van:
Altató
Minden veszteség fájdalomba csomagolt megkönnyebbülés.
Koincidencia. Egy ártatlanabb korban (ezelőtt 10 évvel kb) futott egy olyan idézet is a neten, h a az egybeesések Isten kacsintásai. Azóta viszont, ahogy Anzselika Habpatron is mondá, mióta a Google mindent tud, a Jóisten útjai sem kifürkészhetetlenek. De azért érdekes.
*** A Karácsony megpróbáltatás. Legalábbis a szüleimmel és az öcsém családjával. Pedig a sajátommal most béke volt és jóság, ha folytonossági hiányokkal is. Borzasztó szerelem abszurd távolban. Tegnap viszont a rokonságtól megint éberen az éjszakában.
Karácsonyra virradóra vele álmodok. Különböző embereket szid a telefonban. Goromba, a hangja, az érvelése csúnya. Olyan emberekről van szó, akiket szeretnie kellett volna. Én a másik szobában vagyok, ajtó takar, a földön ülök és pakolok vkivel. Biztonságban vagyok tőle és jó érzés, h ez a szeretetmentes előcitálása a mások hibásságának, mint nem bennem talált célpontot, nem én váltottam ki, nem szól rólam. Nem én tehetek róla, h így viselkedik. Aztán átjön a másik helyiségbe és leül összehúzott arccal. Az oldala van felém, eldönthetetlen, h tudja-e, h ott vagyok. Kékeszöld felsőben, mint egy kőszobor ül fölöttem.
(Itt tartottam a vágyteljesítésben Karácsony hajnalán.)
Állok benn Szegeden a könyvesboltban, s egyszer csak megszólal a hátam mögött egy hang: "Anyámat keressük." A telefonba mondja, nekem háttal, a mellette levő fiú is háttal, de ezt a hangot megismerem. A lányom meg a fiam. Akikkel dehogyis beszéltünk meg randevút, nem is volt szó róla, h találkoznánk benn, csak majd este, otthon. Szóval tök véletlen, fogom is be a szemét hátulról, mire belemondja a telefonba: Megvan.
Itt lehet velem véletlen összefutni nagy valószínűséggel, de egész nyugodt lehetek, h akivel itt összefutok, az 'csak jó ember lehet', OK, Karácsony előtt hígul, de pl , jut eszembe, afelől is mindig nyugodt lehettem, h végzetes szerelmeim a lábukat se teszik ide be, mert egyikük se szeretett olvasni - talán ez utóbbinak volt köze a végzetessé váláshoz.
Fiam viszont, miután 2 héttel korábban bejelentette, h Karácsonyra csak könyvet ne, vesz magának két Shakespeare drámát, mondván, h gyűjti. Kérdésemre, h mi is az, amit gyűjt, azt mondja, h amiket szeret, hogyha lesz lakása, majd kirakja a polcra. A lányom elhúzza a száját, ez a lakáshoz jutásnak (egyelőre mission impossible) szól, én meg eltűnődöm, h hogy a francba értük azt el, h mind a három gyerek szereti Shakespeare-t.
7-re orvoshoz megyek, mondom. Boldog Karácsonyt, mondja erre a fiam, én meg nem nagyon tudok mit mondani azon kívül, h de muszáj elmennem.
Elválunk. Most már eléggé be vagyok rezelve, mit fog este találni. Nem erről akartam írni, ha egyszer lesz kötetem, annak biztos ez lesz a címe: Egész másról akartam. Bár lehet, h már vki csinált ilyet előttem.
Ezt ma akartam, mikor már higgadtam egy kicsit. Mert ha távol vagyok tőle, az egy idő után jobb. Már egy nap után is. Ahogy ma reggelre is.
Amit viszont mégis csak le akarok írni, annak ellenére, h az olvasók nem fogják díjazni, h tegnap, meg már szerdán is azt éreztem, h nem fogom kibírni év végéig. Konkrétabban azt, h ha nagyon erőltetem, akkor ebbe a nevetséges, értelmetlen, szánalmas szarba még a végén bele találok halni. Nem tudom és nem is akarom elmondani miért. Viszont ne már.
Még mindig nem látott orvos, mert elbénáztam az időpont kérést, hétfőn még futok egy kört, de az ünnepek nem segítenek. De most már akarom legalább.
Most jóval tovább és többet is aludtam, mint rendesen, így 3 álmom is volt. Mind a háromban az osztályommal voltam. Világos, h nemcsak a felettes énem, ami jól végezteti velem a munkámat, hanem az anyai ösztön is beszállt a küzdelembe. Az pedig erősebb, mint a szerelem.
