I will write about it today because I have wanted to for a while and because I don't think I will ever feel like writing about it or him any more.
I realised what I loved about him. It was suggested by his face, the rearrangements of its features, as if his eyebrows, nose and lips were drawn all over by some superior power, the glow that almost could be seen breaking through the skin - well, I should be more down-to-earth, I sound mad, which I am not. I simply love his face when he's not totally in control, but overwhelmed, when I can see, or rather I can feel that he feels. Because at these moments he suggests a possible depth and such a possible strength of emotions he denies and would not want for himself, such a capability of passion that he becomes devastatingly beautiful. So, in short, what I loved about him was his love. Not his loving me, because he never cared a bit about me but the way he could love someone. Or hate for that matter. (Again, not me, he really has no feelings towards me, I am only an embarrassment he would rather not have in his presence.) But now I know that it was the thing I fell in love with and I am still haunted by. I saw something I was never supposed to see.
Not that it's so great to know this. Though it's certainly better to be able to love him than not to, it makes me repulsive. And the last thing I wanted at the end of my (love) life was to get into this. To feel something I can't help feeling and which I am not supposed to feel at all because of something which may not even exist, but which is as hard to forget as it is to bear if remembered.
Szorongó kislány szorongó anyukája a folyosón. (Persze, a kislány jóval több, mint szorongás, akár művész is készülődhet benne olyanokat kézműveskedik). Hogy elfelejtették mára a papírt, sebaj van nálam egy üres. -Nem tudom, mennyire fogja megviselni a Papa halála. Nagyon össze voltak nőve. - Hirtelen ment el? - Nem. Három éve szenvedett daganatos betegségben. De Z. nem tudta. Egy nap arra jött haza az iskolából, h aki rákos, az mind meghal. Közben elrakok mindent, s úgy mondom: -Egyébként nem is minden rákos beteg hal meg. Rám néz.: Tudjuk. A férjem már kettőn túl van.
És már megy is. Én is, be az osztályba. És nem tudom, h megy ez, de amiknek erőt kéne adniuk a közhelyek, sablonok szerint, azoknak eszük ágában sincs, de attól, h ez a nő a bizalmába fogadott, úgy érzem, nem értelmetlen, h létezem.
Burokban éltek, fogalmatok sincsen mi megy a munka világában, hallottuk számtalanszor a Főnöktől, ha rákérdezett vkire vmire, szóvá tett vmi, netán tiltakozni mert. A munka világán, amihez képest mi ott kikímélve üldögéltünk, leginkább a hipermarketekben zokszó nélkül 10-12 órákat zokszó és papír nélkül ledolgozó árufeltöltő munkatársakra gondolt, akikhez képest mi, az elkényeztettek már jódolgunkban nem tudván mit csinálni kinyitjuk a szánk, h ő jogot sért, megkérdőjelezhető döntést hoz, visszaél a hatalommal. Mert azok ott a munka világában bezzeg szó nélkül tűrnek, mert (itt félreérthetetlen vágyódás a hangjában), másnap már nem lenne állásuk. Meg egyébként is, nemcsak, h örülhetünk, h van állásunk, de annak is, h itt, mert a kollégák el se tudják képzelni, h máshol mi megy.
A jelenlegi munkahelyemen tényleg úgy érzem, h burokban mozgok függetlenül attól, h nem jól érzem magam benne. De egészen egyértelműen nem vagyok a helyemen emiatt. Ez egy egyházi iskola, aminek van pénze, ami éles kontraszt azzal a 24 évvel, amit egy olyan helyen töltöttem, h sose volt. Pontosabban Főnök úr érzelmi zsaroló repertoárjának az is része volt, h folyamatosan bűntudatot keltett bennünk, dolgozókban, h túl sokba kerülünk az Önkormányzatnak, a KLIK-nek, az SZC-nek. Ez volt a vezetési módszere. Szóval itt van pénz, ami sok szervezési baklövést elfedez. Másrészt válogatott gyerekek vannak, képességre, jellemzően olyan családi háttérrel, ahol a szülőknek fontos, h a gyerek tanuljon. 'Jó családokból valók', ahogy egy kolléganőm fogalmazott tavaly biztosra véve, h ebből értjük egymást. Én meg csak pislogtam, mert ezt megelőzően ez nem volt a fogalomtáram része. A gyakorlatban, ahogy látom, ez azt jelenti, h az itt tanulók döntő többsége jobb módú családokból kerül ki. Jellemzően több a pénzük pl, mint nekem az egy tanári fizetésemmel. Szóval azokat tanítom most, akik jellemzően amúgy is előnnyel indulnak, a jövendő vidéki elitet. (Ami nem feltétlen azonos az értelmiséggel, inkább gazdasági elit, s ebből következően az értelmiség is.) Így magam is előmozdítom az ország kasztosodását, az esélyegyenlőtlenséget, amik ellen inkább tenni szeretnék.
De azt se szabad elfelejtenem, h mi elől jöttem ide. Hogy Zsákfalván egyrészt vágni lehetett a butaságot, amiről ott éreztem meg, h nem az értelem hiánya, hanem vmi rosszabb, nem hiány, hanem dolog. Krasznahorkai írta ezt meg Az ellenállás melankóliájában, mert akkor még emlékezett rá, ez nagyvárosból, értelmiségi környezetből nem látható. Nemcsak az, h leszállsz a buszról és mellbevág a tekintetek tompasága, hanem vmi, aminek köze van, vagy ami eszköze, eleme, közege a gonoszságnak. Nem véletlen, h amíg ott kinn dolgoztam, olvastam el Totth Benedek: Holtverseny c. regényét is. És itt vissza a mába. Tegnap előtt az RTL Klub hírt adott egy kollégiumról, ahol kábítószer, verés, lopás, védelmi pénz dívik. Ez a lakhelyemtől 25 km-re lévő másik kisváros kolesza, ahová zsákfalvi diákok is mentek továbbtanulni. A riportból iszonyú dolgok derültek ki, levetkőztetések, megalázások videóra véve, jót nevetve rajta. A nyilatkozók közül senki nem meri vállalni az arcát, az igazgató nem tud semmi ilyenről, mikor az eltakart arcú tanárt megkérdezik, h miért nem jelentették, ha egyszer tudtak róla, azt mondja, félnek. A hozzászólások háborognak: talán eszköztelenek a nevelők? Szinte hallom az igazgatót, ahogy ahelyett, h megoldást keresne, azt nyomozza, kinek járt el a szája, s figyelmezteti a kollégákat, h aki a sajtónak nyilatkozik, az a beiskolázást veszélyezteti, mert ha oda az iskola jó híre, kevesebb gyerek jön, az bizony álláshelyekbe fog kerülni. De ami a videón megy azokban a szépen felszerelt szobákban, az elől minden szülő elmenekítené a gyerekét. Ez a börtönök cinikus és kegyetlen világa. Rémlik, h szembe szomszéd is azért hozta el onnan a fiát kb 7-8 évvel ezelőtt, mert 'nem bírta a koleszt'. Valószínűleg nem egyes gyerekekről van szó, hanem egy hagyományozódó, kialakult rendről.
Az első órán kiderült, h ő beszél legjobban, de mikor lelkesedtem az ált sulis tanárának, megtudtam, h igen, de nem szereti az angolt. Olvasni se szeret. Nagyon introvertált fiú volt és időnként annyira sápadt, h félő volt, elájul. Iskolai jutalmat pedig azért nem kapott soha, mert rengeteg késése volt: hiába lakott az iskolától 2 utcányira, állandóan elaludt, emiaatt már az összeadódott percekből sorban jöttek ki a fegyelmi fokozatok. Pedig lett volna miért adni neki. Ebből az öszvér gimi-szakközép kombó iskolából, ahova mindenkit felvettek, aki beadta a jelentkezését, és ahol az érettségi bizonyítvány megszerzése az élet nagy tettei közé tartozott, továbbjutott és sorban érte el a helyezéseket matematikából. Szóval ő volt a kevés számú értelmes gyerek egyike, s ugyan a polgármester fia is elindult ugyanazon a dolgokon, de tepert és vért izzadt, míg G-t simán annyira érdekelte abban az adott pillanatban, h azért tudta megoldani. (Versenyfelügyeltem őket többször is, láttam, hogy dolgoznak.) Angolból viszont nem tudott hibázni. Sose volt mit javítanom azon, amit beadott. Viszont beadott mindent. Volt, h késett vmivel, de mindent megcsinált. Rendszeresen kellett olvasniuk, mindent elolvasott, aztán olyan összefoglalókat írt belőle, h feldobta a napomat. Nemcsak azért, mert nem volt benne nyelvtani hiba, hanem mert ha már egyszer elolvasta, akkor értelmezte is, másképpen fogalmazva, ha már rászánta magát, hogy végigolvassa azt a könyvet, akkor gondoskodott róla, h legyen értelme (saját maga számára). S ahhoz képest, h a szociális készségei közismerten vacakok voltak, meglepően pontosan látta, rakta össze az érzelmi, kapcsolati dinamikákat egy-egy könyvben, ha az lényeges volt, de felesleges szavak nélkül. Második végén nyelvvizsgázott, gyakorlatilag csak feladattípusokat tanult tőlem, meg az egyes levelek, fogalmazások formai követelményeit azon felül, amikről órákon beszélgettünk/beszélgettek. Persze, elsőre átment, s nagyon jól esett, h utána felmerült benne, h továbbra is bejárna az óráimra (a sikeres nyelvvizsga után már nem volt neki kötelező), de ütközött az emelt szintes óráival, úgyhogy elmaradt. Ballagás előtt tök kopaszra nyírta le a haját és magasabb fokozatba kapcsolt az aszocialitása: egymás után hallottam a rémtörténeteket, h kivel milyen bunkó volt, pedig az illető tényleg nem érdemelte. A bunkóság főleg meg nem tett gesztusokból, nem köszönésből, el nem menésekből, ki nem mondott szavakból állt, de bunkóság volt kétségtelen. Mikor az osztályozón eldőlt, h nem kap jutalmat, hiába volt eredményes tanuló, már az volt a konszenzus, h arrogáns, elszállt magától és nem érdemelte meg a szeretetet, amit az iskolától és tanáraitól kapott.
Tegnap megyek át az úton, erre egy kapucni rám köszön a hátam mögül: Good day! És mikor megfordulok, G. mosolyog rám belőle G., mert örül, h lát. 1094-es bejegyzés vége, szó szerint. Egy szót se szólhatok az életemre.
Ez a videó róla jutott eszembe, mikor anno próbáltam az órán meghaladni a reál-humán dichotómiát költészetnap kapcsán:
"A múlt héten Chet Baker, most - hálisten! - vmi durvább. Húzza fel a három réteg pulóvert, a kopott kordnadrágot. - Szerinted, ha van reinkarnáció, akkor lehetséges, h az ember ne a jövőben szülessen újra, hanem a múltban? - Hát ha feltesszük, h a reinkarnáció lehetséges, nem látom be, miért ne lehetne akár visszafele is születni. Persze. - Mert akkor én az ötvenes években akarnék újjászületni. New Yorkban. Jazz zenésznek. - Mi másnak? Hirtelen rám néz: - Az nem lenne gond, ha találkoznánk. Csak ne ITT. - Csak az a gond, h én a tizenhetedik században születnék újra. Protestáns énekírónak. - Attól még találkozhatnánk. Bár akkor valószínűleg diliházba csuknának. Itt elképzelem, mi lenne, milyen lehetne ő a 17. században. És csak magamban: minden valószínűség szerint újra hozzád mennék feleségül.
Nem aki vidám, hanem aki kedves. Nem aki mosolyog, hanem aki rám. Mert tényleg olyan kevéssel olyan sokat. Örül nekem - mondjuk, ez már egyáltalán nem kevés.
Na, ha azt hittem, h túl vagyok a mai adag szaron. Exbarátnőm üzenete vár az itthon hagyott telómban. Úgy kezdődik, h őt nem lehet azzal büntetni, h nem veszem fel a telefont, (ki a faszt akartam én BÜNTETNI valaha is, 30 évig állítottad, h ismersz, ennyire nem tűntek fel az alaptulajdonságaim sem?), s úgy végződik, h ez nem ítélkezés akar lenni, ne vegyem annak.
Látom, h nem nagyon érdekel, amit írok, senkit. Ettől aztán zavarba is jövök, mert nehezen viselem, ha terhére vagyok másoknak. De nem akarok erről is lemondani, szóval egyelőre meggyőztem magam, h elférek itt, maradhatok még ha nem is érdekel senkit, amit ide. Tegnap jó napom volt. Ma tudtam, h nagyon sebezhető leszek, mert az éjfeles busszal értem haza, ötkor keltem, lenyomtam 7 órát meg egy megbeszélést. És tényleg. * A rossz betegít. Nem feltétlen attól vagyok rosszul, ami közvetlenül engem bánt. Az emberek többsége könnyebben értelmezi a személyes sérelmeket, azt elhiszik. A nem személyes, az elvi inkább gyanakodást vált ki.
Azt hiszem, kevésbé szenvedtem volna meg ezt az egészet, ha ő jó ember. Egyrészt állsz úgy, h ne lásson, de tudod, h látnod kell, és megint csak azt látod, hisz mi mást is, h hülye voltál, nincs benne semmi, amitől embereket tisztelsz, amitől mosolyogni van kedved mindennek ellenére, ami a te oldalad, látod, h számodra mennyire nem szerethető, totálisan kiábrándulva (mintha lett volna még miből!), és mindeközben két oldalt mintha a csőrével egy madár apró darabokat csípne ki a szívedből, pity, pity, pity, fájdalmas csippenések a mellkasodban, nem esik jól, h nincs rajta mit szeretni. Másrészt ezt így elejétől végéig jó ember képtelen lett volna végig csinálni. Vki, akinek van szíve. Harmadrészt megnyugvás számomra megadni magam az erkölcsi jónak, tudni, h a (magasabb) jóért történik a szenvedés. De itt erről szó nem volt.
Túl vagyok rajtad, Babám, örvendj. Nem fejtem ki, illetve itt nem. Sokat segít a környezet, amibe oly szépen illesz, hogy csuda, én meg az istennek se. Ma - nem először- végighallgattam egy monológot, amikor is nagy csörömpölve leesett végre. Egy részén morfondíroztam én már, szóval, h komolyan EBBE próbáltam én beleilleszkedni?
Van hosszabban és árnyaltabban is, bonctan szempontjából némileg érdekes, de füzetben elég.
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
Kedvenc versek
Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
