Sok szálon, sokféleképp, ahogy írtam korábban, el lehetne mondani attól függően, h mit emelnék ki, mire fűzném fel. Még akkor is, ha a fele le van némítva, az ő oldaláról annyit tudok, amit írásba adott, a testbeszéd részét meg valószínűleg egy az egyben kukázni kéne, annyira értelmezhetetlen az én fogalmaimmal. Voltak ugyan megint jellemtani adalékok, de nem vagyok hajlandó venni a fáradságot, h akkor most kirakjam azt, ami belőlük már megint kijönne.
Unom. Gondolom, magamat, hiszen tök egyedül vagyok ebben mindenféle szempontból, a körbefutásomat benne, h sehonnan sehova, a kibaszott sokadik ismétlődéseit bizonyos állapotoknak, ez egész feleslegességét, méltatlanságát. Abbahagyhatnám. Nincs benne számomra semmi.
(Ja, igen, volt egy gondolat. H talán azt legnehezebb felfogni, ha vkinek nincsenek érzései velünk kapcsolatban. Mármint, ha nekünk viszont vannak. Ezért tulajdonítunk utálatot, haragot, h ne a felfoghatatlan üresség legyen, aminek a felszínén békésen megfér az, h vkinek hol ezt, hol meg amazt közvetíti a testbeszéde. Mert hogy mindkettő jelentés nélküli. A saját hiányomat nézem a szemében, mert nintha ott se lennék.
Tényleg nem tom, h teljes közöny volt-e, vagy mégis csak ott volt az a viszolygás kezdetben, amit nagyon határozottan éreztem akkor. Ahhoz hasonlított, mint mikor egy hajléktalan tömegközlekedésre száll, s egyenrangú utasnak tartja magát, a többiek viszont a szaga miatt nem tekintik annak. Vmi ezzel analóg volt részéről akkor sztem. Vagy ezt is képzeltem. De az biztos, h teljesen érdektelen.)
Azt már írtam, h általában, amit tanulok, az utána hasznosul. Lehet, h az egyik saját belső motorom ez, h mindenáron mindent felhasználni vmire. Arról jutott eszembe, h osztályfőnöki munkám során határozottan hasznosul ennek a szutyadék érzésnek, mint emberi tapasztalatnak egy része. Persze nem közvetlenül, hanem a párlata, a konkrét személyektől elvonatkoztatott megélt emberi, kapcsolati tanulságai.
Kortárs mentor program működik a suliban a bullying kivédésére/kezelésére, én kortárs mentor tanár vagyok hatodikban. Hétfőn jelzett az egyik mentor diák, h beszélni akar velem, mert történt vmi. Ezért flytam bele egy tkp 4 fős konfliktusba, aminek során többször sikerült olyat mondanom, h az addig fenekedő diák átfordult és azt mondta, tudom, miről beszél, ezt már én is átéltem.
Ma meg a konfliktus két főszereplőjét leültettem egy padra az udvaron A. a bal, J. a jobb oldalamra, s bár úgy indultunk, h ők nem hajlandók egymással beszélni, az lett belőle, h egy idő múlva nem hozzám, hanem egymással beszélték meg az egészet, csak rajtam keresztül, alig kellett egy-egy szót beleraknom. Nagyon csodáltam, milyen intelligensek tudtak lenni. Itt is volt kb 3 jó mondatom, ami pont attól volt hiteles, h megélt szutyok van mögötte, ilyenek pl, h "ha attól fél vki, h elveszít vkit, nagyon nagy marhaságokat tud csinálni". Elég intuitív tudok lenni, értem az indulataikat, itt pl telitalálatom volt, h J., az agresszor mitől bolondult meg hétfőn.
A végén nem békültek ugyan ki, de olyan jó nyugi volt. Jött az osztályom többi része, és teljesen természetesnek találták, ahogy ott ülünk. Aztán ebédelni mentek. A nap meg sütött tovább.
Azért (emiatt is) nem kell megint utálni. Bát tkp nekem már tök mindegy. Nem jöhet semmi olyan, amitől ez nekem jobb lesz. Szal, teljesen mindegy a hozzáállásod, vagy így, vagy amúgy szar. De azt azért nem akarom, h kínosan érezd magad megint, mert kifejezem, aminek lennie se lenne szabad. Elásom, el én.
Ami téged illet, nincsen nálam semmi, nincs szó, hang, már mozdulat sincs. tényleg nincs kapcsolat. hozzád beszélek, de persze nem te vagy s bár ennél nem voltál távolabb csak macskaugrásra, de egy másik dimenzióban eltűnődtem ma is, hogy ehhez képest mennyire nem jelentett semmit, mikor marha régen azt hittem, hogy szeretlek, nem volt halvány fogalmam se, ki vagy, most meg jövőtlen, szótlan és sehogy, sablonjavesztve egyszer csak, ahogy az állat a kimúlását tudja, ahogy az eső elered és hullik egyre egy másik dimenzió arcomra, szememre szivárog befelé minél messzebb annál közelebb
Mit összevergődtem, h feltegyem a megfelelő kérdéseket! Most meg itt vagyok, megvannak a válaszok, s mint a száraz csontok zörögnek. Ettől független szép lehet a naplemente. Mint egy elpattanó ér, kidurran, elönti a fény az eget két reménytelen, arctalan épület között. A sorsod megtermelődik így is, úgy is. Úgy is, ha látod, hazugságból van. És volt. Azzal tápláltak jóhiszeműen, azt várták el, azt álmodtad, azt vártad el, mint erkölcsi törvényt, magadtól. Nem te vagy a kovácsa. A választás illúzió, valódi választásod nincsen. Illetve egyetlen: ennek a tagadása.
Azt mondta egy jelentéktelen helyzetben, h bocsánat. Azt hiszem, sose hallottam még ezt a szót tőle, de, persze, simán lehet, h csak nem emlékszem. Semerre, semmilyen utat nem látok vele kapcsolatban, megint hatott rám, sokkal jobban esne bármilyen távoli, kibelezett formában mégis csak szeretni, vhogy úgy, h az már ne is tűnjön annak, de sokszorosan nem szabad. Az van, amit az 1469-es bejegyzésemben írtam, más nincs. De kerülget a gyengédség megint, mert barom vagyok.
Egyébként a szeretteimtől nem viselem el a becstelenséget. Tudják, h nem fogok rálegyinteni. Szal ameddig a becstelenségével mészárolom a szerelmet magamban, paradox módon addig biztos számít. Mert csak azokkal vagyok ilyen szigorú.
Többször is álmodom vele 3 napon belül. Azután, hogy hetekig mentesek voltak tőle az álmaim. Egymással ellentétes dolgokat végül is úgy, h közben nem történik semmi, nem is látom. Megdől hát, h bármit üzennének, jelentenének ezek az álmaim. Ahogy az egészről is elmondható ugyanez.
Ma hajnalban épp megérkezik, a szemei olyanok, mint a kavicsok: nem vesz észre. Nem tüntetőleg, vagy csak úgy, h közben tudom, h tudja, h ott vagyok, és pont azért nem néz arra, hanem tényleg: nem érzékeli az ottlétem. Nem vagyok benne se hiányként, se tagadásként. Ez ott úgy belém szúr, h felébredek.
Aztán vmi ehhez nagyon hasonló ébren. Úgy jelen lenni, mintha akkor lennénk, ha nem lenne ott a másik. Hogy ne legyen különbség. Beszéd az már soha, de azt hiszem, most már rá(m) nézés se. De mindez úgy, h abból hiányzik a támadás, a sértettség, a másikra vonatkozás teljesen. Azt hiszem, ez a maximum, ami ebből kihozható mind normalitás, mind béke terén. Úgy egyensúlyozni, h a semmi ne váljon vmivé.
No, miután felmerült bennem előző írásom kapcsán a baltavágás egyszerűségű gondolat, h az is lehet, h ő normális, mert ha volt is, nyom nélkül elfojtotta, én meg tényleg abnormális vagyok, hiszen napnál világosabban nem fojtottam el azt, amit el kellett volna. Ami tudattalanba való szublimálni, az őrjönge itt fennebb. Mindezekután, s amellett, h múlt héten többször is elmerengtem azon, h tulajdonképpen mikor van vége az én munkaidőmnek, mert mntha nem is lenne, csak szüneteket tartanék, pl aludni, meg írni ide pl, no mindezek után ebbe futottam (Különösen a 3-4. szakasz):
"A pszichopolitika mélyreható átrendeződést indukál a személyiség belső szerkezetében. Ezt ábrázolandó, Sigmund Freud két személyiségmodelljének ötvözetével fogok dolgozni. Az egyik a strukturális modell, mely az Énből, a felettes énből (a szocializáció során a személyiségbe épült társadalmi normák és értékek) és az ős-vagy ösztönénből tevődik össze. Az Én funkciója a felettes én és az ösztönén közötti közvetítés, egyensúlyteremtés a két szféra között, és egymás felé való áramlásuk szabályozása.
A másik a topográfikus modell, melynek részei a tudat, a tudatelőttes (olyan emlékek, gondolatok, amelyek pillanatnyilag nem részei a tudatnak, de oda beemelhetőek, szükség esetén hozzáférhetőek), és a tudattalan. A tudatelőttest és tudattalant az ún. cenzor választja el, melynek funkciója az Énéhez hasonló: közvetít, egyensúlyoz a két szféra között, szabályozza kapcsolatukat.
A késő modernitás eme személyiségmodelljét a neoliberális pszichopolitika a következőképpen strukturálja át: egyrészt gyengíti az Ént, illetve a cenzort. Vagyis a felettes ént, és az ösztönént, illetve tudatot, és a tudatelőttest, valamint a tudattalant elválasztó, ezen szférák egymás felé áramlását szabályozó szerkezetet. Másrészt ezzel elhárítja az akadályát annak, hogy az ösztönelemek, illetve a tudattalan kontrollálatlanul eláraszthassa a felettes ént, illetve a tudatelőttest és a tudatot....
Köznapibb megfogalmazásban: ami eddig esetleg tiltott, és elfojtásra ítélt volt, az innentől nyíltan vállalható viselkedéssé, sőt életformává lesz. Számos, együttélésünket szabályozó normát, erkölcsi értéket viszont tabuvá teszünk és elfojtunk – mert ez válik elvárttá. Például: az egymáson való keresztülgázolásig fajuló versengés társadalmilag elfogadott, sőt támogatott motivációvá lesz, miközben az ellenfelünkkel való együttérzés, vagy annak támogatása szégyellni valóvá, eltitkolandóvá alakul. ...
...Míg a „klasszikus” pszichés beteg elfojtott késztetések és vágyak miatt szenved, addig az új idők új pácienseit inkább nyilvánosan is vállalt szokásaik, pszichoszomatikus betegségek, szexuális zavarok, életmódjuk, munkájuk vagy szenvedélyeik gyötrik. Tovább menve: ami régen patologikus tünet volt, az most akár választható életforma és identitás lesz. A tünet maga lesz az életforma."
(Szalai Erzsébet: Lélek és profitráta 1., Mérce, január 23, 7.30)
Mekkora közhely már a Cseh Tamástól a Csönded vagyok (illetve 30y-os feldolgozás). Hogy úgy reménykedek, h Cseh Tamás, youtube link, h vmi más lesz, mondjuk az Anna, vagy Valóság nagybátyám, vagy legalább a Levél nővéremnek, de nem.
Csönded vagyok. Pedig valamikor szerettem. Most meg nem, okkal nem. Vajon onnan fogom tudni, h már nincs életben, amit eltemettem, h nem fog többet zavarni? Hogy majd akkor nem utálom? Hasonló okokból utáltam meg valaha a vaddohány mézet (csicsás nevén selyemfű), ami előtte a világ legfinomabb méze volt. Az az érzés már évtizedek óta halott, azt a fajta mézet viszont még mindig nem tudom megenni. Szal nem biztos. Ami nem a dal, meg a szöveg hibája. Mindennel vissza lehet élni.
Ellentétben egy másik naplóíróval, én gyakorlatilag (90%+) biztos vagyok abban, h naplóm megszólítottja nem olvas engem. Az E/2 csak annak jelzése, h kinek szól, és gyenge kísérlet az engem valóságshowként fogyasztókkal szembeni határaim meghúzására. De, mint minden lövésem, ez is fordul ellenem, többféleképp is, pl maga a továbbírás is öngyilkosság/felelőtlenség, amit nem fejtek ki, h legalább ne fokozzam.
*** A test. Biztos, h ez volt az egyik téma, mégpedig úgy, ahogy soha még. Hetek óta igen jól megy, h ne érezzem, amit érzek, el van temetve, magam se tudom él-e még. Aztán felnézek és pont fordul vki meg, s ott a dereka, meg a csípőcsontja (asszem így hívják), és a következő pillanatban megérinti éppen ott, mert a kezét beletörli az ingébe. Ez. Vki azt mondta, a szeretet nem fáj, csak a vágy. Hát nekem eszembe se jutna megérinteni, és abban se vagyok biztos, h erre a szépség a megfelelő szó, de megszakad a szívem.
Annak a múltheti rosszullétnek meg a mélypontja, mikor rájövök, h most, ebben a pillanatban arra vágyok, h megöleljen. Nem kívánok ilyet normál állapotomban, ez vmi, amit régesrég eltemettem, és azt gondoltam, már nem él. Rettenetesen rossz , de eltemetem újra.
*** A saját szempontjából sokkal szerencsésebb lelke van, mint nekem. Mert ő pl biztos nem érezne olyat, amit nem szabadna éreznie. Tehát még abban a teoretikus esetben sem, ha esetleg lett volna benne irántam vonzalom, se tudott volna erről soha, mert nem engedte volna meg magának, h ilyesmi tudatosuljon. Annyira nem férne össze a saját normalitásáról alkotott képével, h soha nem vette volna észre.
A jelleméhez még 2 adalék a héten. Sokat meglehet tudni egy emberről, ha megfigyeljük, h hogyan és min szokott nevetni. Magán? Máson? A más hibáin? A kárnak örül? A jónak? Mondanom se kell, h ő min.
Másik meg, h a héten kellett javaslatokat leadni a ped program módosításával kapcsolatban, amit sztem egyébként törvény szerint nem is lehetne módosítani az évnek ebben a szakában, de mindegy, biztos volt nyomós ok, h miért most, s miért azt, amit. S ennek kpcsán mondott ő vmi olyasmit, h 'majd úgy értelmezzük, ahogy nekünk jó'.
Ha esetleg eddig nem tudtam volna, mekkora távolságok választanak minket el.
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
Kedvenc versek
Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
