NAPLÓK: nekem nyolc Legutóbbi olvasó: 2025-09-10 00:34 Összes olvasás: 11985| 5. | [tulajdonos]: Gábriel | 2010-09-15 12:23 | „Lehet, hogy csak az én képzeletemben létezik, de számomra elviselhetetlen ez az egész. Ahogy élsz, ahogy lélegzel, ahogy átmész az utcán. Senki számára nem viselhető el a létezés, a saját létezése, de ugyanúgy lehetetlen egy másik személy létezését elfogadni, aki nem én vagyok. Erről szól minden. Hol is kezdődött? Talán ott, és akkor, amikor egy határtalan elme kitalálta, hogy nekünk léteznünk kell. Mégpedig egy térben, és időben. Lehet, hogy csak képzeletben létezett a barátságunk, de nem az én képzeletemben, hanem egy végtelen elme alkotásai között, és ilyen értelemben, többet ért minden úgynevezett valóságnál.”
Amikor gyermek voltam, gyermekként gondolkodtam. Tizenkét éves lehettem, amikor először találkoztam szemtől szemben Gábriellel. Azt hiszem, tél volt. A téli szünet előtti utolsó tanítási nap. Csikorgó hideg, ami december végén nem ment ritkaságszámba. Éppen az iskolából mentem haza, a házak között, a hóval borított játszótéren át.
Itt most meg kell állnunk egy pillanatra. Nem azért, mert nem tudtam, hogy kicsoda Gábriel.
Ma sem tudom talán, pedig ismerem születése óta. Már amennyiben nála egyáltalán lehet születésről beszélni. Teremtésről inkább. Talán az lenne a leghelyesebb, ha azt mondanám, egyszerre jöttünk erre a világra, de nem egyformán. Ugyanaz a kéz alkotott mindkettőnket, egyenként, és külön-külön, nagy gondossággal. Mindketten rendelkeztünk szabad akarattal, de egyikünk sem rendelkezett a „születése” előtti egzisztenciával. Igen, talán így pontos. Nos, Gábriel akkor azt mondta, hogy megszületett valaki, aki igen jelentős szerepet fog betölteni az életemben. Hogy valóban így történt-e? Ki tudja? Talán Gábriel tévedett?
Nem mondhatnám, hogy sokra vittem az életben, de talán némi jártasságra tettem szert az élet dolgaiban, éppen abban, amiben mindig is idegennek éreztem magam. Most, amikor megpróbálok visszaemlékezni (mire is?), arra gondolok, hogy az emlékezés tulajdonképpen lehetetlen, hiszen amikor emlékezni próbálok, akkor tulajdonképpen újra átélem azt, ami volt, mégpedig egy intenzívebb lét emlékeként, mégis, valójában az, ahogyan most átélem, erősebb élmény annál, mint amikor először, primér eseményként történt meg velem a dolog.
És ilyenkor, amikor a legerősebben érzem azt, hogy létezem, világosodik meg előttem életem értelme (már ha egyáltalán van ilyen), és az, hogy nincs semmiféle sors, karma vagy eleve elrendelés, ami erre vagy arra kényszerítene. Persze, egy adott pillanatban, így vagy úgy cselekedtem, de nyilván cselekedhettem volna másképp is, még ha akkor képtelenségnek is éreztem volna azt, hogy másként tegyek.
Ha feltételezem azt, hogy életem minden egyes pillanatára emlékezem – mint ahogy nagy valószínűséggel tényleg így is van –, akkor már csak az hiányzik a mindentudáshoz, hogy mások életére is ugyanúgy emlékezzem, ahogy az enyémre. Másokéra, akik nem én vagyok.
Ha már az életben kudarcot vallottam, legalább az emlékezésben ne valljak kudarcot.
Úgy tűnik, hogy szellem került a gépezetbe, és ez a szellem – én vagyok.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
