leállósáv: fészbuk-poémák 5

NAPLÓK: leállósáv
Legutóbbi olvasó: 2024-04-25 06:05 Összes olvasás: 26290

400.	[tulajdonos]: fészbuk-poémák 5	2020-11-12 23:50
81 lépcsőszöveg 3 és minden célban önmagát kereste fiatal volt és azt hitte üzen benne valami mélyen átkozott mélyen elfekvő sötétség amiből felhozhatja álmát – mélyebben belegondolni sosem mert – amiben szimpla hülyeség a mindennapok koncán rágódni ma már hol itt hol ott csap át álmain az a valószerűtlen félelem hogy amit gyűlölt volna láttatni az lett a valóság 201103 82 ___van úgy, hogy néha nem tudok (gyűlölök) verset írni (évente úgy ilyentájt), most megviccelem magam, és ebben az „öngyűlölös” világlátásomban áthordom ide a máshol már rég elfelejtettjeim egyikét-másikát (2009-ből) http://dokkpalyazat.blogspot.com/.../czekmany-sandor... befejezhetetlen mondatok a humanizmusról _ avagy miért nem tudok politikai verset írni tételezzük fel itt, a nagy semmi öblében, az egyetlen létező akaratot. a feltételezés céltalan. itt elsősorban értelmezhetőségünk határa érdekelne. az idő mint egy nyíló-csukódó fodrozódás. a semmibe dobott anyag semmibe dobott anyagként viselkedik. ott is, ahol lakom. figyeli az egyetlen létező akarat jeleit. a bogarak neszezésébe figyel. és mert most ősz van, a falevelek színváltásaiba is. az éppen eldübörgő kamion remegtette kék üvegpalackokban nem érti ugyan a kék kékjét, ahogy soha nem értette meg a falra akasztott kard nyelébe karcolt kétésfél keresztet sem. próbálja magát beletágítani a semmibe. határokat vés ki belőle. ezek a határok úgy viselkednek, mint ő. sövényeket telepítenek maguk köré. gondosan nyírva, borotválva az átláthatóságot. a távoli háborúk most pontosan olyanok, mint a közeliek. térben-időben összefolyó semmitmondások. nagyapám neve egy kopott márványlapon. sok kopott név fölött: hőseink. kiknek a nevei. kiknek a hősei. félálomban nézzük már harmadszor ugyanazt a robbantást. kihunyt tekintetek a kamerába. kint sötétedik. úgy szivárog át rajta a csend, mintha csak bennünk történne meg a semmi. kezemben könyv. félszemem a tévén. a barmok, mondom. összecsukom a könyvet. leugrom a videotékába egy vígjátékért. öblítsük le az őrületet, mondanám, de látom, hogy te már alszol a kék vibrálással telt szobában. száraz, kihunyt fényű tekintetek. vannak, akik már gyűlölni se tudnak. mert nincs szembekapható kit, és oka fogyottá vált számukra a hogyan is. így csak ezek a zavarodott elpillantásaik maradtak. akciósorozat. műszar közt lecsorgó, nyers gyűlölet. halántékmasszázs. kitapogatott pulzusban vergődő szégyen. globalizációs hablaty. törvényekkel támogatott osztogató fosztogatás. a magyar történelem legtitkosabb feljegyzései. a riporter érezhetően felkészületlen. de az is lehet, csak nem mer felkészültnek mutatkozni. győzike. benkő. ugyanaz, de már viktor. spektrum. éppen sztálin. transzparensek egy másik adón. „meddig tartja magában a magyar nő a szart…” a többit nem látom, de el tudom képzelni. utak hidak nélkül. hidak utak nélkül. „gerinctelen söpredék.” „mocskok.” „hazaárulók.” dunakiliti. valami régi téma. mellette a frissen felmosott padló. cigánygyűlölet. kamerán végigcsorgó köpet. gyűlölöm az altatót. a májamat szétbaszó gyógyszereimet. szeretem az életet. a tejfehér lélegzetek mocorgó rendezgetését. nagydarab fekete férfi ment el ma a kapunk előtt, száján maszk, kenguruban négyhónapos kislány, leállítjuk őket megcsodálni, a férfi igazgatja a kislány napvédő kalapján a csipkéket. esetlen, csodalátó érzés bennem. visszaállítanám a halálbüntetést, hogy legalább a gyerekekre lövöldöző vadászpuskás őrültjeinktől megszabaduljunk. egy idő után belefárad az ember a túlélésbe. gyűlölöm, hogy már nem csak nemzedékeket, nem csak éveket, évszakokat, hónapokat, napokat, hanem lassan órákat, perceket kell túlélnem. gyűlölöm a hazudozó kilátástalanságot, a kilátástalan hazudozást. már nem bízom abban sem, hogy ez másképpen is lehetne. gyűlölöm a bankárokat, gyűlölöm a közhivatalok pofátlan tisztviselőit. gyűlölöm azokat, akik meg akarnak győzni arról, hogy a szegénység önhiba. hogy mindenki hülye, aki nem gazdag. gyűlölöm a felelőtlen országvezetést, mert felzabáltatták velünk unokáink kenyerét. eutanáziára kötelezném a nyugdíjasokat. a gyógyíthatatlan betegeket. kemoterápiát rendelnék el napalmmal, atommal. igaz, az utóbbi már nem kemo, de legalább annyira hatásos eszköz a túlburjánzó én-sejtek likvidálására. xanax-szal tompítom le magam. gyűlölöm azokat, akik gyűlöletes gondolatokra kényszerítenek. gyűlölöm az öngyilkos merénylőket. nem hiszek a hősiességükben. gyűlölöm a mulasztásos törvénysértést. a kiskapugyártó képviselőket. gyűlölöm magam azért, mert ostobán korruptnak tartom a törvényhozóinkat, holott tudom, ez nem az a kategória, amibe egy politikust be lehetne sorolni, azt is tudom, hogy nem mind tisztességtelen, de azt is, aki nem az, már rég nincs ott, vagy úgy ül önmagát süppesztő gyűlöletében, mint én most a monitor előtt. gyűlöleteim szárnyatlanok és pontosan arra alkalmasak, amire látszódnak. háborúra. totális önpusztításra. bársonyos őszi fény a kerten. a konyha felől zene. wieniawski. felszűrődő sültszalonna- és kávéillat. 201105 83 az írás bizonytalan igazságáról néha olyan távolságokba kerülök magamtól hogy eszembe sem jut még így a dögvész híreit olvasva sem hogy bármikor is véget érhet az életem rendben rendben reggel betoltam fél xanaxot ami való igaz hogy át szokott segíteni a holt- pontjaimon de ez most nem az az állapot amiben kerülgetem a tisztánlátást hogy egy alkalmas pillanatban elvágjam a torkát és nem is az amiben vért izzadva próbálom az írásomból kioperálni a véletlen rímeket a csetlő-botló összecsengések többnyire zavarnak most – legalább is most így érzem – még ez a nyomatékosító ismétlés sem zavar annyira hogy visszaolvasva töröljek illesszek és szentségeljek a figyelmetlenség miatt egyszerűen elfogadom azt ami egy időtlen időben is elfogadható engedékenység hogy olyan vagyok amilyen voltam hetven évvel ezelőtt is csak éppen az az egyszerű különbség hogy most – hangsúlyozom most – időnként megpróbálom nem elfelejteni hogy lélegzetet is kell vennem 201106 84 improvizált szövegkörnyezet mi történne veled ha belépnél egy a megszokottól teljesen eltérő világba mondjuk elképzeled hogy arra ébredsz mától te vagy az egyesült államok elnöke na nem az amerikaira gondolok annyira ökör még álmomban sem lennék hogy ezután áhítozzak (ébredés után meg aztán végképp) hanem olyan igazi álombeli valóság lenne amiben minden nemzet egyetlen államközösség egyenrangú tagja és ezen egy pillanatig sem álmélkodnál még annyira sem mint azon hogy Isten úgy teremtette meg a világot hogy véletlenül se jöhessen létre benne két tökéletesen azonos lény amit úgy is ki lehet fejezni hogy az Örök Állandó létrehozta magában az Örök Változót ezzel kitolva a Végtelenbe saját létezésének megteremtődését vagy valami ilyesmi lenne ez az államközösség is aminek ébredés után te lennél az elnöke és most éppen azon töröd a fejed hogy te vagy-e te vagy a feleséged vagy a szomszédban csaholó kutya vagy éppen ez a rohadt szúnyog ami a döngicsélésével felébresztett 201107 85 kapcsolat már nem ismeri fel a szavak jelentését mégis úgy teszi eléd őket mintha mindenegyes szónak ő adott volna életet bármelyiket használod úgy viselkedik benned mintha forgóajtóban körözve menekülnél a kidobás elől réseket keresel a megállítás a kitámasztás módját keresed hogy ki tudjanak fortyogni belőled vagy te fordulj ki belőlük szinte már mindegy is hogy milyen áron csak kikerülj ebből a szorongató szorongó körözésből aztán feladja talán mert megsejti hogy nincs igaza ahogy azt is megszokhatta már rég hogy a szorongásaid mögé szórt szavak számodra csak annyit jelenthetnek mint egy képpé formált hallgatás a palackposta kitapogatott üregében 201109 86 vizit meg kellene mutatni magamnak merre vannak azok a poros utak amiken járni akarok poros eperfák szegélyezte utak amiken végighaladva alig-alig képződnének gondolatok házak is csak messziről sejtődnének és azokon túl talán már nem is lenne semmi egy-két elfelejtett harangkonduláson kívül rég találkoztak a nyavalyáim orvossal egyrészt mert minden moccanásomban ott lapul a félelem hogy ha nem is ebbe de abba a másikba biztosan beledöglök és másoktól raboltam megint időt egy-két zavaros illúzió kedvéért persze szívesen hitetném el magammal hogy azért van ennél több értékesebb távolság is de kínszenvedés most együtt látni az igent és a nemet 201111 87 születésnapközeli meredély rongyosra hirdetjük a magunk igazságait mert rendszerint többet is tartunk kéznél hogy ha letépnék az egyiket – mert mért ne tépnék az ilyen-olyan másmilyen igazságlátások – ne tűnjön csupaszon felmeredő kezünk megadónak tétova sehova se tartozó bizalmatlanságnak a másik kéz persze ilyenkor is folyamatosan mérlegel az ütőéren a mindennapi halál kockázatát figyeli és ha a várttól eltérőt tapasztal leállítja a lélegzést nehogy feltűnjön a kezelő személyzetnek hogy eddig sem működött a lélegeztető funkció csak akkor még élt bennünk a hit hogy hihetünk a létezésünkben 201112

Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!