NAPLÓK: fejlakók Legutóbbi olvasó: 2024-04-20 00:31 Összes olvasás: 1124481033. | [tulajdonos]: Emlékezem | 2020-06-04 18:15 | "A haza fogalomköre a „trianoni irodalom” következtében bizonyos mértékig átalakult, és ennek révén kétségtelenül megújult, megerősödött és gazdagodott. Emlékezni (és emlékeztetni) kell arra, hogy a kulturális és „lelki” nemzetnek ez a mentalitása hatotta át a török hódoltság korában százötven esztendőn át három országban élő magyarság közösségi identitását is. A Babits és Kosztolányi, József Attila és Illyés Gyula, Kós Károly és Reményik Sándor által képviselt új nemzeteszme ugyanakkor nem járt együtt elzárkózással, nem vezetett a kulturális izoláció kísérletéhez. Ellenkezőleg, irodalmunkban talán sohasem volt olyan erős a középeurópai összefogás gondolata, a dunai népek együttműködésének vágya, mint éppen Trianon után. Ez a gondolat nagy történelmi hagyományokra épült: Kossuth Lajos és Teleki László eszmei örökségére, Ady Endre és Jászi Oszkár (soha meg nem valósított) ideáljaira és terveire. A dunai együttműködés eszméi erősödtek fel a román írókkal kapcsolatokat kereső Babitsnál, a szerb irodalommal ismerkedő Kosztolányinál vagy éppen a szlovák és román költőket fordító József Attilánál, aki 67 különben a közép-európai kiengesztelődés időtálló vallomását tette A Dunánál című versének zárószavaiban: …Én dolgozni akarok. Elegendő harc, hogy a múltat be kell vallani. A Dunának, mely múlt, jelen s jövendő, egymást ölelik lágy hullámai A harcot, amelyet őseink vívtak békévé oldja az emlékezés s rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk; és nem is kevés. Ugyancsak a kölcsönös kiengesztelődés eszméje öltött alakot olyan költőknél és íróknál, mint Győry Dezső, Mécs László, Tamási Áron vagy éppen Illyés Gyula, aki A Dunánál, Esztergomban című nevezetes versében fejezte ki haragját amiatt, hogy a határok elválasztják egymástól az embereket és a népeket, egyszersmind azt az elszánt akaratát, hogy az észnek, a képzeletnek és a bátorságnak, tehát az emberi szellemnek ezeket a határokat egyszer le kell bontania: Országom határa! – melyben jogom van fennen énekelnem, hol hangom otthonosan rebben, mint jó visszhangzású teremben. Melynek én is, ha nyelvem bírja, szívbeli, zengő akaratja, követe lehetek, kiáltva kiáltó szava a világba. Minden árok és határ ellen, minden átok és csaták ellen, minden ellen, mi gátat vethet mi bátor, tisztuló szívünknek! A „trianoni irodalom” történeti és szellemi ívelése ilyen módon kétségbeeséstől az erőgyűjtésig, a nemzethalál képzete keltette szorongástól egy új nemzeteszme és a közép-európai regionális kötődések kialakításának vágyáig, a megalázottságtól és a vereségtudattól a „lelki nemzet” és a „dunai patriotizmus” felépítésének írói erőfeszítéséig halad. Ezért tarthatjuk mulasztásnak és veszteségnek e „trianoni irodalom” korábban tapasztalt módszeres elsüllyesztését és elhallgatását, azt, hogy a trianoni döntésekre reflektáló versek, elbeszélések és írói vallomások hosszú évtizedeken keresztül kimaradtak legnagyobb íróink összegyűjtött művei közül, nem emlegette őket az irodalomtörténet-írás, és nem tudhatott róluk az irodalmi köztudat, az olvasó. Most, amikor a trianoni döntés kilencvenötödik évfordulóján felidézzük a történelmi eseményeket és irodalmunk ezekre adott válaszait, arra kell gondolnunk, hogy az emlékezés kultúrájáról nem szabad megfeledkeznünk akkor, amidőn közös jövőnket akarjuk felépíteni."
http://www.irodalomismeret.hu/files/2015_3/pomogats_bela.pdf
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|