NAPLÓK: egy apához Legutóbbi olvasó: 2026-02-08 16:45 Összes olvasás: 20587| 9. | [tulajdonos]: hatodik bejegyzés | 2006-07-09 09:02 | Reggelente, ha nem eszem időben, de gyakran napközben is, még most is néha hányingerem vagy egy rövid időre. Ez most kicsit más, mint korábban. Nem vagyok ugyanakkor gyenge, s nem hosszú émelygésként jelentkezik, hanem erős, rövid ingerként. Idáig mégsem nem hánytam, bár a könyv azt írja, hogy mindenki legalább egyszer hány a terhesség folyamán.
Egészségesnek érzem magam, s minden bajom, ami van, lelki eredetű, s nagyrészt veled függ össze.
Az éjszakák éberek. Most már éjjel is stabilabban érzem magam, de előbb-utóbb az egész testem elzsibbad, hiszen sem hasra fordulni, sem háton feküdni nem szabad, nem is tudok, s a két oldalam, pedig igen hamar elfárad. Ha hasra fordulok, nyomom a hasam, meg Őt is, nekem is kényelmetlen, meg Őt is féltem. Amikor pedig a hátamon fekszem, feszül a hasfalam, s a amellett, hogy ez aggodalommal tölt el, azt olvastam, hogy ez Neki se jó, mert így nem jut elég oxigénhez. Vannak pillanatok, amikor belém nyilall a boldogság, megfogom a hasam, s beszélek hozzá, megszólítom. Nagyon sokat gondolkodom, leendő életünkről. Szeretném, ha a természet közelében nőne fel, de a városhoz is közel lenne. Tudom, hogy sok minden a pénztől függ, s még nem tudom, hogyan tudok biztonságot teremteni magunknak. Szeretném, ha lennének állataink. Emlékszem, nekem milyen sokat jelentett annak idején az, hogy volt kutyánk, macskák, voltak nyulaink, csirkéink, kacsák, libák. Még egy őzike és egy bakoly is lakott nálunk néhány évig. A természet oly közeli volt, mintha a gyermeke lennék. Ezt nem akkor éltem meg, amikor csapatostul vittek bennünket, gyerekeket a tanárok kirándulni, hanem otthon, a szüleimmel, a testvéreimmel, de leginkább egyedül, a kutyákkal, amíg az erdőt jártam, a mezőn barangoltam, a tónál, a patakoknál, a horgászás, a biciklizés, a síelés, a korcsolyázás, a hosszú-hosszú álmodozással teli magányos séták idején, ott, ahol emberek nagyon ritkán jártak. Vagy a legelső élményeim még az első otthonunkban. Az udvarra több lakás nyílott, egy hosszú “L” alakú épített házból. Ez az udvar, a rózsák, a cédrus a lakásunk előtt, a terméskőből épített kerítés, a cicák, a mosókonyha, a veteményes, a szőlőlugasok, a füves hátsóudvar a kis léckapuval, olyan mélyem megmaradt bennem, hogy tisztán látom és érzem most is az örömöt, amit a szépség és biztonság keltett bennem. Leginkább mindebből a rózsák maradtak meg, a napsütés, a gerlék búgása, a cédrus és a napfényes, növényekkel teli előtérben, a befőttes üvegben gubbasztó levelibéka. No, meg a sünik, amiket hazahordtam, s reggelre mindig eltűntek. Nyaranta kint pancsoltunk a vízzel teli teknőkben az udvaron, s lepedőkből húztunk föl sátrat. Lejártam a fiúkkal a falut félbeszelő patakra, az ősfás parkba. Békára vadásztunk, s onnan hordtam a süniket is. A vízben piócák nyüzsögtek. Emlékszem úgy fogtuk ki őket, hogy lábunkat a vízbe lógattuk, s aztán gyorsan kirántottuk és le a piócát a bőrről, mielőtt még teljesen odatapad. Molnárkát is ott láttam életemben először. A képhez még hozzátartozik a rengeteg szivárványos szitakötő...
A város is sokat tud adni egy gyereknek, de amit a természet jelent nekem a mai napig, ahogy a véremben érzem a szelet, az erdőillatot, a napfényt, ezt óriási kincsnek tartom.
A természethez hasonló élményt a művészet tud még nyújtani nekem, s néha az iskolában egy-egy fizika órán magam sem tudom miért, de olyan élményem volt, mintha egy csodálatos regényt olvasnék, vagy gyönyörű zenét hallgatnék. Ilyenkor csak nézem a világot, s a létezés a legnagyobb intenzitással lüktet bennem. | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
