NAPLÓK: az utolsó alma Legutóbbi olvasó: 2025-06-01 10:49 Összes olvasás: 76786| 852. | [tulajdonos]: abszurd-hős | 2023-02-04 00:04 | "Sziszüphosz nézi a követ, amint görög lefelé, amaz alantas világ felé, ahonnan majd vissza kell hoznia a csúcsra. Elindul lefelé. Ekkor kezd érdekelni engem Sziszüphosz, a visszatérés, a szünet közben. A kővel küszködő, kőnek feszülő arc maga is kő! Látom, amint súlyos, de egyenletes léptekkel halad soha véget nem érő gyötrelme felé. Ez a balsors bizonyosságával folyton visszatérő, lélegzetvételnyi idő az öntudat órája. Mikor elindul lefelé a csúcsról, s mind közelebb jut az istenek nyomorúságos hajlékához, minden pillanatban fölötte áll a sorsának. Erősebb, mint a sziklája." (A. Camus: Sziszüphosz mítosza)
"Damien Darcis tanulmányában (...) az abszurd az ember és a világ konfrontációjaként jelenik meg. Az embert az értelem akarása hajtja, egység és rend után vágyakozik a különös és kegyetlen világban, amelyet szeretne megérteni. S bár képes e világot, a részét képező objektumokat, testeket leírni, saját létezése oka rejtély marad előtte. A világ értelmetlen, az ember pedig semmi az értelem akarata nélkül (Damien Darcis 2017: 3).
Ez utóbbi paradoxon képezi Camus filozófiájának magvát: az abszurd lényege az élet értelmét kereső ember az őt körülvevő, őt tagadó idegen világban. A feloldhatatlan feszültség e kettő kölcsönös egymásra utaltságából fakad. Csakhogy az abszurd az idegenség átélésén túl egyben magatartásforma is, a lét egyetlen lehetséges, autentikus módja. Fontos tisztázni, hogy ebben az idegenség-paradoxonban Camus kit nevez abszurd embernek. Ahogyan azt kötete „Az abszurd ember” című fejezetében is kifejti, az ilyen személy bátorságát és eszét helyezi előtérbe az istenekkel szemben, tisztában van tettei következményeivel, ám nem érez lelkiismeret-furdalást, és nincs szüksége kívülről ható etikai szabályokra. Az abszurd embert saját, belső indíttatása vezérli cselekvés közben. Sziszüphosz ennek a magatartásformának ikonikus megtestesítője.
Mint a mítoszból jól tudjuk, Sziszüphosz – a korinthoszi király, Aiólosz fia, Melopé férje – büntetése szerint egy sziklát görget állhatatosan a hegytetőre, de az újra és újra visszagurul, Sziszüphosz munkája soha nem érheti el célját. Szenvedései okaként több magyarázat ismert. Némely szerint nagyravágyó attikai király volt, egy másik változat arra helyezi a hangsúlyt, hogy istenek titkait fecsegte ki embereknek, Camus Sziszüphosza pedig elárulta Aszóposz folyóistennek, hogy Zeusz elrabolta a lányát. A hős jellemrajzában meghatározó a büntetést előhívó mozzanat: Sziszüphosz saját belátása szerint cselekszik, és azt teszi, amit lelkiismerete diktál.
A belülről vezérelt cselekvés fontosabb számára, mint az esetleges következmények. Nem külső – jelen esetben az istenek által kiszabott – törvények és szabályok irányítják, és később sem érez bűntudatot, hiszen meggyőződése, hogy nem követett el bűnt. Sorsa maga az abszurd végzet: ha valóban Zeusz Aigina elrablója, halandó szemmel nézve a főisten követett el bűnt, mégis Sziszüphosznak kell bűnhődnie. A Camus megformálta alak legfontosabb vonása, hogy a maga kezében hordja sorsát: „Egyébiránt tudja [kiemelés tőlem], hogy ő rendelkezik saját életével. A fenséges pillanatban, mikor visszapillant az életére, Sziszüphosz a sziklája felé haladva, végigtekint az összefüggéstelen cselekedetek során: ezekből áll össze a sorsa, melyet maga teremtett, melyet az emlékezet fog egységbe, s melyre hamarosan a halál üt pecsétet.” (Camus 1990: 316)
(Pavlovics Zsófia: SZIKLÁJA A SORSA című írásából) | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
