NAPLÓK: Trimurtapurti Legutóbbi olvasó: 2026-03-19 20:38 Összes olvasás: 10765| 6. | [tulajdonos]: Trimurtapurti elcsábítása 6. | 2007-11-15 22:35 | Vagy-vagy, gondolta Danszöni, és Dablöju mögé lopakodott. Ebben a kétségbeesett pillanatában igazán nem hagyhatta magára Dablöjut, de hogy ne ismerje föl, egy kicsit álcázta magát, meg hát utalni is akart arra, hogy ő most az esztétikaiból az etikaiba ugrott, és bánja már, hogy nem vette feleségül a meztelen csigát. Dablöju tehát nem veszi észre, s ha észrevenné, sem ismerné meg, ami nagy baj, mivel így fogalma sem lehet róla, meg arról sem, hogy Danszöni őt szemelte ki, hogy csábítsa el neki (amiről persze nem tudhat) Trimurtapurtit.
Trimurtapurti pedig már régóta erre, persze nem csak erre vár. Ő is legalább olyan nehezen látható, mint a madarak, legfőképpen azért, mert nincs a kertben, Isten (az író? az olvasó?) tudja, hol van, vagy még ő sem, az is lehet, hogy nincs, és ezért nem látható, márpedig akkor csak hinni lehet benne, és Danszöni hitt benne, hogy ha nincs, az arra utal, hogy mégis van, hiánya láthatatlan nyom, olyasféle, mint mondjuk például a. De miért is lenne olyan, nem ez itt a legfontosabb kérdés, hanem hogy hogyan lehetne elcsábítani őt. Nyilván sehogy. Hát erre kellene Dablöju, persze eszközül, hogy Danszöni sehogy se tudja elcsábítani Trimurtapurtit, mert ő valójában mégiscsak Belforalmagestet akarja, kár is lett volna bedőlnie az elsőnek, aki nem örök, hiszen a második már biztosan nem az. Ha Dablöju most megfordulna, láthatná, hogy Danszöni igazán kétségbeesett, s már csak egy ugrás választja el attól, hogy eltűnjön a kertből. Így történt vagy történhetett volna, és akkor Dablöju egyedül maradt. Bár ez azért túlzás, hiszen végül is nem történt semmi, tehát Dablöju inkább csak egyedül volt vagy lett volna a kertben, ahol leginkább olvasni szeretett volna, és Danszöni ebben zavarta meg őt, de Dablöju ezt nem vette észre.
| |
| 5. | [tulajdonos]: Trimurtapurti elcsábítása 5. | 2007-11-04 08:22 | | Egy reggel Dablöju arra ébredt, így is lehetne kezdeni, hogy Dablöju valamire ébredt, ami váratlan, mondjuk, hogy felébredt, de Dablöju irtózott rossz poénokra ébredni, egyébként pedig kétségtelen, hogy ha valamire ébred, akkor arra, és talán ez a váratlan, a meghökkentő, ráébred, márpedig Dablöju soha nem ébredt rá semmire, tehát mégsem lehet így kezdeni, hacsak. De mivel minden igaz, elképzelhető talán egy kertben, ahol Dablöju szeretett (volna) lenni, a kert, maga a szó magával hozza mindazt, ami ő, és még többet kizár. Mindenképpen lennének benne fák meg fű, és beton semmiképp, se füst, csak ha tüzet rak Dablöju, de azt most nincs miért, hiszen legyen nyár, amikor nem vár senkit, csak maga ül ott, a kertben, ahol persze madarak is, akik igazán mellesleg tudnak repülni, említeni se kellett volna, de most nem látszanak, illetve ha más nézné, talán látná őket, de Dablöju éppen takarásban ül, eltakarja magát, de csak véletlenül, a madarak elől. A madarak meg hallgatnak, de nem cselből, hogy Dablöju ne vegye észre őket, nem lehet tudni, hogy miért. Nem énekelnek, de nem is szoktak soha. Dablöju szeretne olvasni a kertben, de nem talál igazán neki való, izgalmas történetet, amiben nagyon sok, nagyon fordulatos cselekmény lenne, amiben ráismerhetne mindarra, ami ő és ami nem, amiből megérthetné a világot, hogy miért olyan, amilyen, és miért nem ilyen, ami igazzá tehetné a kertet, ahol tegyük fel, ül, a füvön vagy a fán, ez most mindegy, ennél sokkal komolyabb dologról van szó, az életéről, ami az övé, de nem kizárólagosan. | |
| 4. | [tulajdonos]: Trimurtapurti elcsábítása 4. | 2007-11-01 19:33 | Mondjuk Danszöni sétál egy kisvárosban, éppen most érkezett, és mivel, mint mindig, most is lehajtott fejjel megy, észreveszi, hogy a járdán, az orrától légvonalban mintegy kétszáz, azaz kétszázharmincnégy centire egy meztelen csiga agonizál. Danszöni nem lép rá, nem azért, mert nem akar, hanem elhalad mellette, de nem kerüli ki, mivel – éppen úgy jön ki a lépés – akadálytalanul haladhat tovább, hogy hova, az nyilván nem titok, de mégsem igazán tudható, szükségtelen tehát rálépnie, valójában akkor kellene kitérnie, ha ez állna a szándékában. Danszöni megmenteni sem akarja őt, holott nem siet, lehajolhatna és berakhatná a fűbe, hogy ne száradjon ki, vagy, ha esetleg vannak, mások se lépjenek rá, egy ilyen gesztus azonban azt sugallná, hogy ő, Danszöni, tiszteli az életet, még ebben a szemérmetlenül alantas és számára viszolyogtató formájában is, de Danszöni csak Dablöju ideiglenes teste, aki tisztelni nem, csak szeretni akar, nem éppen egy meztelen csigát. Nehéz is volna elcsábítani, hálni jár már csak belé a lélek, Danszöni leginkább megy tovább, mondjuk hogy megérkezett, és nem találta meg Trimurtapurtit.
| |
| 3. | [tulajdonos]: Trimurtapurti elcsábítása 3. | 2007-10-31 21:54 | | Mennyivel más, könnyebb lett volna például az élete, ha Danszöninek hívják, ezzel a testtel már lehet boldogulni, egy ilyen fickót imádnak a nők, válogathatott volna köztük, és mivel a nagy testű, kerek farú, telt csöcsű némbereket szerette, szóba se jöhetett volna mondjuk rövidebb név annál, hogy Trimurtapurti vagy Belforalmagest, esetleg Kalokafónia, később majd eldönthette volna, melyiket szeresse, egyelőre megelégedne a puszta választás gondolatával, aminek a lehetősége, tekintve a tényezők számát, végtelen mínusz egy. Feloldódni az élményben úgy, hogy a testünket lehetőleg megtartani, egy jotta se hiányozhat belőle, mert az, hogy Danszön, már nem volna elég jó, és talán illendő sem, hogy a szeretett nőre ő tegye a pontot. Danszöni nem kívánja ezt, ha lehet, az elsőt, Trimurtapurtit választaná, hiszen őt látta meg először, a többi majd később jöhet, ha Trimurtapurtit már megunta, mert azzal igazán nem áltatta magát, hogy az első szerelem örökké tart. Danszöni és Trimurtapurti, vér és sár, jód és kloroform, torta és zselé, hinta és arcidegzsába. Ha egy kicsit is babonás lenne, most azt mondaná: ördög és pokol. De Danszöni nem babonás, ettől persze még mondhatna valamit. | |
| 2. | [tulajdonos]: Trimurtapurti elcsábítása 2. | 2007-10-30 20:09 | | Amióta föltalálták a repülést, nem vágyott repülni, mint mondta, ezt ma már csak kívánni lehet, vágyni nem; a kívánság pedig bűnök forrása, a testiség fészke és fesze, hogyan is lehetne vágyni arra, ami megvalósulhat – a vágy mindig a pillanat foglya, mondta vagy gondolta, de inkább mégiscsak mondta, és kizárt, hogy gondolta Dablöju, hiszen távol állt tőle a tervezgetés vagy a kivitelezés, tulajdonképpen vágy, döbbent meg Dablöju, nem is létezik, hiszen önmaga céljaként eleve fölemészti magát, nyilván eközben sem méricskél, nem latolgat, mint a pengő cimbalom, mérhetetlen lévén hogyan is tehetné, tehát abban a pillanatban hal meg, amikor születik, vonta volna le a következtetést Dablöju, ha filozófus lett volna, de nem volt az. Szenvedett a testétől, mégpedig erősen, sokat. A teste tulajdonképpen a neve volt, szeretett volna magának egy másikat, de testet nem lehet olyan könnyű cserélni, mint nevet, s habár nevet viszonylag könnyű, de testet nem, ergo vonta (volna) le a következtetést Dablöju, ha, de nem, szóval nagyon belezavarodott. Mert milyen test is az, hogy Dablöju? Ilyen után nem nagyon futnak a nők, nemhogy nem nagyon, hanem inkább semmiképp, bár még ez is roppant hízelgő Dablöjura nézve, aki nem vágyott a nőkre, hanem csak kívánta őket, de hiába. Nem rendelhető mellé másik test, másik név, tudomásul kell venni, hogy Dablöju egyedül marad, nem lesz társa, legfeljebb ha odaadja érte egyik bordáját, értsd betűjét, akkor persze lehet ablöju, és a társa D, de mi lesz, ha elveszítik egymást, megházasodnak és elválnak, egyikük meghal, mondjuk D, mi lesz akkor ablöjuval, akkor szeretni fogja a testét? Vagy áldozzon fel még egy betűt? És melyiket? Erre sem Dablöju, sem ablöju nem lett volna képes. | |
| 1. | [tulajdonos]: Trimurtapurti elcsábítása | 2007-10-25 21:37 | Trimurtapurti elcsábítása
1. Hogyan tanult meg Dablöju repülni:
Dablöju nem érezte a testét repülés közben. Persze ezt nem tapasztalhatta meg, hiszen sohasem repült. Így nem tette fel azt a kérdést sem magának, hogy érezheti-e azt, amit nem tapasztalt meg, hogy nem érzi a testét repülés közben. Ezen egyáltalán nem gondolkodott, Dablöju nem volt filozófus. Egy mondat szabad alanya volt, a szó – szabad – mindkét (pozitív és negatív) értelmében. Egyrészt bárhol elhelyezkedhetett, a mondat elején vagy a végén, az állítmány előtt vagy után, akár el is rejtőzhetett, arra kényszerítve állítmányát, hogy kényszeredetten utaljon rá (ilyenkor mintegy testetlenül volt jelen), olykor maga volt az állítmány, néha pedig teljesen hiányzott a mondatokból, úgyszólván halott volt, a szavak emlékezetében élt, ha egyáltalán, ami persze inkább az emlékezetre, mint az életre vonatkozik, másrészt teljesen független volt az olvasótól, habár ezt a függetlenséget sem tapasztalhatta meg, hiszen nem tudhatott arról, hogy van olvasó. Néha mégis megsejtette őt, így képzelte, ha nem is hitte Istent, aki elméjében létrehívja, s míg Dablöju szabad volt, az Isten – az olvasó? – nem, mert amikor és ha egyáltalán olvasott, ő tudott Dablöjuról, de nem áltathatta magát azzal, hogy beleavatkozhat a sorsába, holott sokféle értelmezéssel próbálkozott, de Dablöju végül mindig az maradt, aki volt, illetve aki nem volt: egy mondat névvel ellátott személytelen alanya. Kár volna kísérletezni, arcot rajzolni köré, különféle leírásokkal bíbelődni, kiemelve a szemöldökét, és mindenféle körmönfont hasonlattal végül is azonosítani valakivel, aki elképzelhető, sőt kézzelfogható. Az olvasó, bármennyire is szeretné vagy nem szeretné, nem tapasztalhatja meg Dablöju testét, végtére ez még neki magának (Dablöjunak) sem adatott meg, legalábbis repülés közben. Az íróról pedig nem hogy nem tudhatott, de még csak nem is sejthette őt, különféle kalandos elképzeléseken keresztül sem juthatott el hozzá; micsoda gondolat is lett volna, hogy az Isten (az igazi) az elméjében, szavakból teremti őt és viszonyrendszerét, miközben a grammatika legalább olyan erősen köti, mint a természettörvények, amit persze nem ő talált ki, s ha akarná, se változtathatna rajta, illetve igen, de ez nagy méltánytalanság lenne Dablöjuval szemben, aki szereti, ha rend van a házában, a mondatban, ahol lakik. Botrányos elképzelés lett volna, hogy egy Isten javítgatja Dablöju házát, visszamenőleg kihúz és betold, Dablöju ezzel még akkor sem tudott volna mit kezdeni, ha történetesen filozófus lett volna, s habár akad olyan elképzelés, hogy nem is a filozófus, hanem a nyelv beszél, következésképpen a filozófus is a mondatban lakik, Dablöju, ha tudna erről a nézetről, semmiképpen nem osztaná, mint ahogy a házát se meg (kisebb földrengés) egy filozófussal: a nyelv Dablöju háza, a mondat az ő otthona.
Micsoda eretnekségnek tűnt volna a gondolat, egy író Isten, aki naponta megfeszíti magát, csak hogy szeressék az olvasók, és őt, Dablöjut csupán eszközként használja ehhez, sohasem célként. A csillagos ég fölöttem, tegyük fel, ezt gondolná Dablöju, de nem tudná befejezni, vagy talán nem is akarná, hiszen nagyon elkeseredett.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
