NAPLÓK: Trimurtapurti Legutóbbi olvasó: 2024-04-25 07:01 Összes olvasás: 10146| 1. | [tulajdonos]: Trimurtapurti elcsábítása | 2007-10-25 21:37 | Trimurtapurti elcsábítása
1. Hogyan tanult meg Dablöju repülni:
Dablöju nem érezte a testét repülés közben. Persze ezt nem tapasztalhatta meg, hiszen sohasem repült. Így nem tette fel azt a kérdést sem magának, hogy érezheti-e azt, amit nem tapasztalt meg, hogy nem érzi a testét repülés közben. Ezen egyáltalán nem gondolkodott, Dablöju nem volt filozófus. Egy mondat szabad alanya volt, a szó – szabad – mindkét (pozitív és negatív) értelmében. Egyrészt bárhol elhelyezkedhetett, a mondat elején vagy a végén, az állítmány előtt vagy után, akár el is rejtőzhetett, arra kényszerítve állítmányát, hogy kényszeredetten utaljon rá (ilyenkor mintegy testetlenül volt jelen), olykor maga volt az állítmány, néha pedig teljesen hiányzott a mondatokból, úgyszólván halott volt, a szavak emlékezetében élt, ha egyáltalán, ami persze inkább az emlékezetre, mint az életre vonatkozik, másrészt teljesen független volt az olvasótól, habár ezt a függetlenséget sem tapasztalhatta meg, hiszen nem tudhatott arról, hogy van olvasó. Néha mégis megsejtette őt, így képzelte, ha nem is hitte Istent, aki elméjében létrehívja, s míg Dablöju szabad volt, az Isten – az olvasó? – nem, mert amikor és ha egyáltalán olvasott, ő tudott Dablöjuról, de nem áltathatta magát azzal, hogy beleavatkozhat a sorsába, holott sokféle értelmezéssel próbálkozott, de Dablöju végül mindig az maradt, aki volt, illetve aki nem volt: egy mondat névvel ellátott személytelen alanya. Kár volna kísérletezni, arcot rajzolni köré, különféle leírásokkal bíbelődni, kiemelve a szemöldökét, és mindenféle körmönfont hasonlattal végül is azonosítani valakivel, aki elképzelhető, sőt kézzelfogható. Az olvasó, bármennyire is szeretné vagy nem szeretné, nem tapasztalhatja meg Dablöju testét, végtére ez még neki magának (Dablöjunak) sem adatott meg, legalábbis repülés közben. Az íróról pedig nem hogy nem tudhatott, de még csak nem is sejthette őt, különféle kalandos elképzeléseken keresztül sem juthatott el hozzá; micsoda gondolat is lett volna, hogy az Isten (az igazi) az elméjében, szavakból teremti őt és viszonyrendszerét, miközben a grammatika legalább olyan erősen köti, mint a természettörvények, amit persze nem ő talált ki, s ha akarná, se változtathatna rajta, illetve igen, de ez nagy méltánytalanság lenne Dablöjuval szemben, aki szereti, ha rend van a házában, a mondatban, ahol lakik. Botrányos elképzelés lett volna, hogy egy Isten javítgatja Dablöju házát, visszamenőleg kihúz és betold, Dablöju ezzel még akkor sem tudott volna mit kezdeni, ha történetesen filozófus lett volna, s habár akad olyan elképzelés, hogy nem is a filozófus, hanem a nyelv beszél, következésképpen a filozófus is a mondatban lakik, Dablöju, ha tudna erről a nézetről, semmiképpen nem osztaná, mint ahogy a házát se meg (kisebb földrengés) egy filozófussal: a nyelv Dablöju háza, a mondat az ő otthona.
Micsoda eretnekségnek tűnt volna a gondolat, egy író Isten, aki naponta megfeszíti magát, csak hogy szeressék az olvasók, és őt, Dablöjut csupán eszközként használja ehhez, sohasem célként. A csillagos ég fölöttem, tegyük fel, ezt gondolná Dablöju, de nem tudná befejezni, vagy talán nem is akarná, hiszen nagyon elkeseredett.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
