NAPLÓK: Tenkjú Legutóbbi olvasó: 2025-12-04 22:50 Összes olvasás: 5136| 4. | [tulajdonos]: Nemes Nagy Ágnes | 2017-12-10 14:33 |
Ekhnáton
„Feljövetelt és lemenetelt
formálsz ki, eleven Nap,
Sötéten múlsz el, fényesen
térsz vissza.
Te dobogsz a szivemben.”
(Ekhnáton Naphimnuszából)
Ekhnáton jegyzeteiből
Valamit mégis kéne tennem,
valamit a gyötrelem ellen.
Egy istent kellene csinálnom,
ki üljön fent és látva lásson.
A vágy már nem elég,
nekem betonból kell az ég.
Hát lépj vállamra, istenem,
én fölsegítlek. Trónra bukva
támaszkodj majd néhány kerubra.
És fölruházlak én, ne félj,
ne lásson meztelen az éj,
a szenvedést kapcsold nyakadra,
mintha kerek vércsík fakadna,
s az legyen langyos köpenyed:
szerettem növényeidet.
S helyezd el ékszeres szivedben:
hogy igazságra törekedtem.
Ennyi elég is. Mondd ki: jó itt,
és tedd hatalmas funkcióid,
csak ülj és nézz örökkön át.
Már nem halaszthatlak tovább.
Ekhnáton éjszakája
Mikor lement a térre, már a sátrak
a lampionok fényében áztak,
gyertyák üvegek nyakában álltak,
nyári Halottak-napja-fény,
és deszkapolcon porosan
a rózsaszínű krepp-papirbabák.
Oldalt tetováltak dombjai,
dinnyék olajzöld bőrén forradásos,
kötőtűvel kipontozott szivek.
Fent fényreklámok hullámzó haja.
Forró szél. Némi szalma.
Sötét volt az az éjszaka.
Ment, ahogy körbezárta
jelenlétének álruhája,
ment mozdulatlan, egy magasvasút
futott fölötte.
futott fölötte. Tisztítsd meg az arcod.
Két tenyered öblébe hajtod,
tenyéröbölnyi vízre hajtod,
harántcsíkolt az akarat,
itasd meg, mint egy madarat,
itasd meg, mint egy állatot,
mosd, mosd az arcod és a nap,
melynek minden sugara végén
apró keze van, majd a nap
kezével az arcod –
Éjszaka. Vásznai súlyosodva
függtek be a fények közé,
a pultok közé, melyek selyemcukor-mód
és úgy csillogtak, mint a hernyók,
gyertyák fulladozása, szélroham.
A régi kertben.
A kertben volt a százezernyi,
az ostyafényű ég alatt,
a másik arcot kell lenyelni,
s a zöld virág, a bodzaág,
amelyre Judás felköti magát,
s egy csillag némi zöldje fönn,
a kertben volt a mérhetetlen,
bár volnál oly kicsiny, szerelmem,
mint egy isten az ostyán.
És jöttek már a tankok.
És jöttek már a tankok. Fém-hullámhegyek
elől futott az utca kőmederben,
futottak a puha testek fém és kő között,
egy-egy léggömböt húzva még magukkal,
dőlt bódék vászoncsattogásait,
hídkarfák loccsanásait,
távol hamut, és üveg-permetet,
s a hangközökben azt, ami fújt felettük,
azt, ami fújt
fent, fent, a teljes égitest fölött.
Egy mellvéden vetette át magát
a többivel együtt,
együtt, meredeken gurultak,
darabosan, zökkenve hulltak,
fent sorozatok még, ők egymáson át,
mint egy hegyomlás.
– – – – – – – – – – – – – – – – – –
Köd volt, amikor ujra látni kezdett.
A vízparton feküdt. A nád.
Mellette másik test is az iszapban,
oly hűvösen nyújtózva, oly hanyatt,
mintha külön hó hullott volna rá.
Fölkelt mellőle. Egyetlen mozdulattal
emelkedett föl, mint a füst,
mellőle, vagy, belőle fölkelt,
s oly áttetsző volt, amikor feküdt.
Fölkelt, feküdt, egyetlen mozdulattal.
És vitte akkor is, mikor elindult.
Homályosan, a testet vitte még.
Elnyúlt ködök vízszintesében
ment,
ment, jobbkezével tartva balkezét.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
