NAPLÓK: Qui? Legutóbbi olvasó: 2024-04-26 10:41 Összes olvasás: 23793| 486. | [tulajdonos]: naplórészlet | 2020-03-31 00:52 | Gábor Miklós naplójából (részletek)
Már őszies az idő, bár a nyár rövid napok után visszajött. A Babits-lemez verseit mondom újra, és közben elfelejtek lemenni a partra. Aztán be a vízbe, a lemenő nap felé, a víz tükre szeles - leírtam ide, amikor a szél megérkezett, és én a vízben találkoztam vele? Benn a vízben? Amikor húsz méterre tőlem elkezdett dideregni a víztükör, aztán egyszerre ott találtam magam a nagy mozgalmasság közepén, mert már itt volt? Egyik világból a másikba, ahogy még sose értem meg? Egyik kezem a szélben, másik a szélcsendben?
Jutka divatosan égnekállóra nyírta-cibálta Éva haját, ezzel a hiúság búvalbaszott napjai után a mosolyt (ferde szemecskéje amúgy is ravaszdi mindig) adta Évának, indulásuk
előtt egy félórával még ezt, gyorsan, a parton. Fénykép készült erről.
De hogy figyeljük itt az időt, amely Pesten oly észrevétlen fut! Ott ijesztget: jé, már elmúlt!, itt meg, ahol a Nap útját követjük fény és árnyék között, arccal a múló Idő felé: jé, hogy múlik! Meztelenebb itt az Idő, közvetlen társunk, szelídebb, de könyörtelenebb.
Az Időjárás, az Év, a Hónap, a Nap, az Óra - és amikor lefelé megy vörösen a Nap, a hegyek és a felhők mögé (Éva ilyenkor öntözi a füvet) - ilyenkor még a Perc,
Másodperc is számlálható, mint randevúk előtt, csak mi bizony nem sürgetnénk, visszatartanánk.
Éva, a hiúság miatt nem érzed tán, hogy itt a szerelem körülöttünk, itt bennünk, közöttünk, a szerelem épp ilyenkor a miénk, amikor ilyen gyermekien nyári, élj soká, vigyázz
magadra, kedves, nem tudok már élni nélküled, veled élni jó, ha te vagy, örökké élnék, szép az élet - ez a szerelem! A te szépséged nem a frizuráké (bár az is szép, az is jó, az is kell, no persze! hisz oly jó vicc, hogy szépek vagyunk, meg jóképűek, meg tetszünk, tetszetősek!), hanem a félénk
és ijedt öröm ez, a meglepetésé, hogy tudunk szeretni!
És hogy életünkben milyen sok volt mindig a szerelem, hogy nem apadtunk el most sem, bármennyit ijesztgettük magunkat, hogy milyen gonoszak is vagyunk, mint gyerekkorunkban a tükrök előtt, míg bőgve menekültünk saját grimaszaink elől - és kihez? Hát persze: Mamihoz! És utána a tó meg a pajtások, a játékok szervezésének
felelősségteljes gondjai, míg kialakultak a szabályok, és kezdődhetett az önfeledtség! (Most reggel fél tíz, Éva még alszik, mert soká néztük a tévét az este, no meg, gondolom, söröcske is volt, a strandon hangos a megafon, a szomszédból Anita két gyerekének hangjai - és süt a nap a roletta lécei mögött - ráérünk!) -
Még mindig kánikula. Ha nem alszom és nem mondom a Babits-verseket (rendszerint a reggeli ébredés órája után, amikor Éva már lemegy a partra), akkor benn vagyok a
vízben, ráülök vagy rákapaszkodom a gumiágyra, elfekszem a vízben, úgy lököm magam előre a lábammal, be vagy kifelé, fejemmel lenn, alig a víz színe fölött, körülöttem a strand erre elkószáló vendégei, két-három ügyetlen szörföző, ha mégiscsak mozdul valami szélféle, a víz most már 24-25 fok, órákig ellehet benne az ember.
Évát gazdául fogadta a szomszédék kutyája, Artúr (aki egyébként szuka), követi a vízbe is, megrohanja, ölébe pattan, ha a zöld ernyő alatt üldögél, és nyalja-falja. (Sose jut eszembe az Artúr név, Albertnek, Arnoldnak, Adalbertnek, Alfrédnek hívom, amíg végül mégiscsak beugrik a kerekasztal.)
Estefelé jönnek a fura, ijesztő fények, sötétségek és felhők, meg velük a borzongások, mintha lázunk lenne, nem tudjuk, fázunk-e, vagy ellenkezőleg, mintha lámpák világítanának meg egy-egy fénylő felületet (házfalat vagy újságlapot), aztán villámlik, meg dörög a menny, eső is jön, de kevés, az idő nem romlik el, az idő, holnapra visszajön a hőség, ez még nem az augusztusi váltás. Éva lefogyott valamicskét, megszabadult néhány kilótól fontos helyeken, ezért aztán mostanában kiegyensúlyozottabb, vidámabb, jópofább, szeretjük egymást, most jó, mindig heteket vesztegetünk el, amíg végre megtaláljuk nyaralni képes önmagunkat.
Hírek arról, hogy a magyar színészet 200 éves, Pesten színészbált tartanak, sztárfelvonulást, ilyesmiket, mi is kaptunk leveleket, hogy vegyünk részt - de ez egyszerűen
elképzelhetetlen! Mit csinálhatnánk mi ott? Hogyan kell az ilyesmit? Elképesztő messze kerültünk mindentől, ami színészet (kivéve magát a színpadi játékot, de az is
csak... szóval az se az, ami). Nehéz elképzelni, hogy ezt másképp éreztem valaha. Viszont egy-két év, és nem lesz miből megélnünk, házbért fizetni.
A tévé híradóban a világ megszokhatatlan őrültsége, Irak meg a Szomszédok - hazánk.
Aztán egy szép és jó angol film a világ Hamletjeiről (Olivier, Burton, Gielgud stb.). Milyen okosak, és milyen remek színészek! És a szívfájdalom, hogy a Hamlet már a
múlt, no meg, hogy nem vagyok sehol. De hogy valahol legyek, ahhoz színésznek kellene lennem - és mit tegyek, abban, ami most itt a színészet, nem találom, de nem is
keresem a helyem. Nem, nem érdekel igazán, ez csak pici sértettség meg nosztalgia, de nem igazi valami. Hát bizony minden Hamletet elfelejtenek egyszer, ezen nem lehet
változtatni. Félremagyaráznak, aztán elfelejtenek. De hát ki legyen az, mit kívánnál, aki emlékezzen?!
A világ: ezek a színes bőrű katonák romok és sivatagok közt, meg orvlövészek, mindenféle egymásra lövöldöző gyülevész csoportok meg éhezők, elmebajos diktátorok,közben Európa - no hiszen! - meg Erdély, meg Erdély Miklós "barátom" utódai, az apránként, de mind gyorsabb tempóban széthulló világ, mindenféle sivatagokban mindenféle fegyveres csürhék, aztán a menekülők, a rémültek - ez az életmódjuk,
"Európa" meg eközben? Itt a "béke" - hurrá! Amerika holnap már lőni fog? A SZU mit tegyen? Már ezen is túl vagyunk. Csak ezek a kódorgó hordák, az újmódi fegyvereikkel,
nofene!
(1990) | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
