NAPLÓK: Nő a lámpák mögül Legutóbbi olvasó: 2024-11-20 19:09 Összes olvasás: 35746| 135. | [tulajdonos]: Aludj csak, Kedves... | 2016-03-26 10:36 | Aludj csak, Kedves, én meg írdogálok
Valahogy el kellene kezdeni teleírni ezt a tiszta lapot. Nehéz. Csak ülök itt, tollal a kezemben, kezemben a tollal, mert feladatot kaptam, írnom kell, írni 10 percig, kézzel írni, folyóírással, írni még akkor is, ha nem jut eszembe semmi. Nekem pedig semmi olyan nem jut az eszembe, amiről érdemes lenne írnom. Tulajdonképpen mióta lezártuk a függő kapcsolatunkat, teljesen magamba zárkóztam. Ellenségemmé vált a papír és a toll, de ellenségeimmé váltak a saját gondolataim is. Most, hogy itt ülök az üres oldal előtt, kezemben a tollal, eszembe jutott, egyszer azt mondtad nekem, hogy színes örvénybe kerültél, és belül teljesen üresnek, tartalmatlannak érzed magad, nem tudsz fogalmazni, nem tudsz repülni, nem tudsz kapaszkodni, nem engeded sodorni magad, és már azt sem tudod, kije is vagy magadnak, másnak. Azt is mondtad, hogy szeretnél inkább zöldség lenni, egyszerűen csak élni a fényt. Én meg most jövök rá, az üres lapot bámulva, kezemben a tollal, hogy végül belőled nem lett zöldség, csak belőlem, és hogy korábban neked írtam, neked meztelenedtem le, és ha már csupaszodtam, valamiféle exhibicionizmus hajtott, hogy mindenkinek mutogassam magam, hogy én milyen bátor vagyok, és nem érdekelt, ki szeret, és ki vet meg emiatt. Aztán felöltöztem. És most újra itt ülök egy üres lap előtt, itt ülök én, a zöldség.
Talán, ha tényleg elkezdem teleírni ezt az oldalt és a következőket, újra szembe merek majd nézni önmagammal, veled, a világgal. Mennie kell ennek a szembenézésnek most már, hisz rájöttem, zöldségnek lenni mégsem olyan jó dolog, nekem nem a fényt kell élnem, nekem írni kell, újra írni, újra kitárulkozni, magamnak, mert már nagyon hiányzik a szabadságom, hiányzik a magam mutogatása, hiányzik az önanalízis is, amihez az írás korábban elvezetett.
De csak ülök itt az üres papír előtt, tollal a kezemben, kezemben a tollal, mert nemrég valaki azt mondta, 10 percig, kézírással, folyamatosan írni kell, írni ahhoz, hogy az agyamban kinyíljon egy kisajtó, tán a hetedik, és olyan dolgokat, gondolatokat engedjen át a résen a folyamatos kézírás, amelyek enélkül a technika nélkül továbbra is bennrekednének. Írni kell, és ha nem jut eszembe semmi érdemleges, ha nem tudom összeszedni a gondolataimat, ha képtelen vagyok fogalmazni, akkor erről az állapotról kell írni folyamatosan, azt leírni, hogy nem jut eszembe semmi leírni való, mert a gyakorlat lényege a 10 percnyi folyamatos kézírás. Ez a kulcs a zárhoz. Lehet, hogy berozsdásodott, lehet, hogy eleinte nem akar az istennek sem elfordulni, lehet, hogy megszorul, és már feladnám, de higgyem el, az agy úgy működik, hogy a folyamatos kézírás nem csak kulcs, de olaj is, és egy idő után meghallom a kattanást.
Ezért ültem le az üres papír elé kezemben a tollal, ami tulajdonképpen a kulcs vagy az olaj, vagy mindkettő, és írok folyamatosan a semmiről, közben arra azért nagyon ügyelek, hogy a semmin kívül előmerészkedő gondolatfoszlányokat minél előbb visszarugdossam egy sötét sarokba, hogy minden jó rúgás után fellélegezhessek. Gól. És minden találat után nyertesnek érzem magam, és örömmel írok tovább a semmiről, kijátszva az agyam, de teljesítve a feladatot, úgy, hogy 10 percig folyamatosan írok, nem emelem fel a tollat, telnek a sorok, úgy telnek a sorok, hogy közben mégsem beszélek semmiről. Az is jó érzés, amikor a semmiről beszélés közben rájövök, hogy ez a technika tényleg működik, tényleg tudok folyamatosan írni, tényleg megszűnt a görcsösség, tényleg lehet folyamatosan írni még a semmiről is, és tényleg tudok kézzel is írni, és ez a folyamatos semmiről beszélés is nagyon jólesik most, és önelégült lettem attól, hogy írok végre. Nem néztem meg az órát, mikor is kezdtem el írni, nem tudom, hány perce írok, de szerintem már több, mint tíz, mégsem akarom abbahagyni. Nem akarom abbahagyni a semmiről írást, már olyan jól megy, hogy a leírható és nem leírható gondolatok válogatása közben még az írásképemet is figyelni tudom, látom, hogy nem tetszetősek a sorok, és a szavakból itt-ott ki is marad néhány betű. Vajon hogy elemezné most a kézírásomat egy grafológus? Mit árulna el rólam, lelkiállapotomról a szaggatott vonalvezetés, az össze-vissza dülöngélő betűk, a betűkihagyások? Ez utóbbiról valamikor olvastam, hogy az egészségi állapotra utal, ha jól emlékszem, az agydaganatot jelezheti. De én nem vagyok hipochonder, tudom, hogy nincs agydaganatom, tudom, hogy egyszerűen azért hagyok ki betűket, mert gyorsabban gondolkodom, mint amilyen tempóval írni tudok, viszont mindenképp követni akarom a gondolataimat, de a klaviatúrához szokott ujjaim nehezen irányítják a tollat, már rég begörcsöltek, olyan erővel szorítják, és hiába is próbálom felvenni a tempót, a gondolatok gyorsabbak, a kezem meg egyre lassúbb, és ezt úgy kompenzálja, hogy kihagy betűket, olvashatatlanná nagyolja el a szavakat. Ha kézzel kell jegyzetelnem, muszájból, a vége mindig az a „gyorsírásnak”, hogy amikor vissza kell olvasnom, mire is akartam emlékezni, ülök a papír fölött, nézem meredten, akarom mondani, kiguvadó szemmel, és nem tudom kisilabizálni, mi a fenét írtam le, mi az a fontos dolog, amire emlékeznem kéne. A munkahelyemen igen gyakran az a vége az eredménytelen olvasási gyakorlatomnak, hogy segítséget kérek a főnökömtől, nézzen már rá a cetlimre, és próbáljunk meg együtt emlékezni arra a fontos dologra, amit nem szabad elfelejtenünk. Ketten rakosgatjuk ide-oda a kusza betűket, és általában közös erővel azért sikerül megfejtenünk a szórejtvényeimet. El is fogadtam már rég, hogy én és a kézírás nem jövünk ki túl jól egymással. Most valahogy mégsem lázadok, mert kezd tetszeni ez a feladat, és nem is nagyon érdekel, hogy fogom visszaolvasni, amit írok. Most írni kell, és nem a mit és a hogyan a lényeg, csak a folyamatos kézírás. Ugyanakkor tudom azt is, ha befejezem az írást, mégis-csak vissza akarom majd olvasni, mert kíváncsi vagyok, mit is engedtem a papírra a katyvaszból, ami a fejemben van, tudni akarom, mennyire sikerült kontrollálnom a gondolataimat, mennyire sikerült folyamatos írás közben is átverni az agyam, átverni magam, úgy, hogy közben mégis írok, írok folyamatosan 10 percig, csak épp a semmiről. 10 perc már rég eltelt, akár abba is hagyhatnám az írást, de már jó újra írni, jó tudni, hogy ha akarom, csak a semmiről írok, annyira élvezem, hogy nem akarom hagyni elmúlni ezt a jó érzést, mert jó győztesnek lenni, átélni, hogy ez a módszer valóban működik, élvezem, hogy már az ötödik oldalt töltöttem meg a semmiről írással, a semmiről kézzel írással, folyóírással, hogy tényleg kinyílott a zár, hogy folynak elő a gondolatok, és a folyamatos írás közben ezeket a gondolatokat még terelgetni is tudom, meg tudom határozni, hogy mi az a semmi, amit engedhetek a kezemhez, onnan a toll hegyére, és mely gondolatoknak nem engedhetem meg még véletlenül sem, hogy rákerüljenek a papírra, mert még nem akarom továbbgondolni őket, még nem akarok szembenézni velük, talán majd később, hisz olyan sok üres oldal van ebben a könyvben, és majd ha lesz hozzá kedvem, erőm, bátorságom, mivel kezemben van már a kulcs, 10 percig kell írni, kézírással, hogy kinyíljon a zár, és már kitárhatom az ajtót bármikor, amikor csak akarom, mert tudok írni, mégis csak tudok írni, tudok írni 10 percig, sőt tovább is, ráadásul kézírással, bár begörcsölnek az ujjaim, olyan erővel szorítom a tollat, de ha kerítek egy vastagabb tollat, azt majd nem szorítom ennyire, illetve, ha tovább folytatom ezt az írásgyakorlatot, igaz, belekezdeni a belső ellenállásom miatt elég nehéz volt, de tovább folytatom, mert már akarok írni, és néhány alkalom után nem akarok majd görcsösen a semmiről írni, és akkor a kezem is engedi lazán futni a tollat a papíron. Most elégedett vagyok ennyivel is, elégedett vagyok azzal, hogy írok, folyamatosan írok, már jóval több, mint 10 perce írok, és hogy egyáltalán elkezdtem írni az üres könyvbe, amit tőled kaptam, azért kaptam, hogy írjam tele, hogy írjak újra, hogy újra engedjem szabadon folyni a gondolataimat, hogy elhiggyem újra, hogy tudok írni. És tényleg igazad volt, itt a bizonyíték, ez már a hetedik oldal, tényleg tudok írni, még a semmiről is tudok írni, pedig amikor kinyitottam ezt az üres könyvet, kezembe fogtam a tollat, akkor még mindenfélék jártak a fejemben, válogattam köztük, hogy miről is írjak elsőként, végül csak a semmit választottam ahhoz, hogy kipróbáljam magam, kipróbáljam ezt az egészet, amiről azt gondoltam amúgy, hogy hülyeség, és majd én bebizonyítom, hogy hülyeség, és azt is, hogy a semmiről semmit sem lehet írni, na. Erre tessék, írok a semmiről, írok folyamatosan, és közben meg magamban köszöngetem neked, hogy rávettél ezzel az üres könyvvel erre a hülyeségre, és mint a jó kislány, most itt ülök és írok, írok folyamatosan, kézírással írok, és közben az jut az eszembe, hogy mindjárt fél hét, én pedig itt ülök és írok, már milyen régóta neked írok, te pedig mindjárt felriadsz a telefonodra, mert fél hét van, és kedd van, és biztos vagyok benne, hogy elfelejtetted kikapcsolni az ébresztőt, amit úgy állítottál be, hogy minden hétköznap fél hétkor keltsen. De mivel ma nincs hétköznap, most, hogy megszólalt a telefonod, morogsz magadban, talán felkelsz, érte nyúlsz és kinyomod, vagy még azt sem, csak a hátadról a jobb oldaladra fordulsz, és alszol tovább. Én pedig gondolatsimogatlak, aludj csak, Kedves, már rég fent vagyok és vigyázlak. | |
| 134. | [tulajdonos]: Csomagolj, és tűnj el innen! | 2012-07-31 18:28 | Bukta(m)
Csaba velem szembe ül le az asztalhoz. Hátrébb tolja a széket, ahogy bal lábát jobb térde fölött keresztbe veti. Vállai előre esnek, állát felém böki, miközben hevesen gesztikulál. Ettől a tartástól háta kissé púposodik. Eszembe jut, ha most egy póznára támasztanám a fejét, a rúd kicsivel a térdkalácsok fölött fúródna át és szegezné a földhöz. Bármennyire is dühös vagyok rá, elvetem ezt a képet. Amúgy is igen billenékenyre sikeredett, hisz ha a fejet a rúdra támasztanám, az áll alatti kis gödör nem lehetne annak nyugvópontja. Inkább gondolkodó pózba igazítom át végtagjait. De ő erről tudomást sem vesz. Mindkét kezére szüksége van. És kávéra is. Sokra. Csinálok kávét, mondom, hogy felállhassak, és már nyúlok a csészékért, kanalakért, majd a szemmagasságban lévő polcról leemelem a nescafét és a cukrot. Háttal állok, mégis tudom, követi minden mozdulatomat. Közben hallom, ahogy matat az asztalon. Töltőért, papírért, dohányért nyúl. Én meg keverem a kávét és azon gondolkodom, hová tehettem a kalapácsot, és merre lehetnek a szögek. Rendbe kell hozni a mosogatószekrényt, mert az éjjel fióknak nézte a medence alatti borítást. Mindkettőt. Megfordulok. Összpontosítok, ahogy a két kávéval az asztalhoz lépek Nem akarom, hogy észrevegye, remeg a kezem. Ő meg csak mosolyog rám. Olyan kölykösen. Kissé jobbra billentett fejjel. Azt hiszi ettől a tekintettől majd minden rendbe jön. De nincs rendben semmi sem. Holnap mennie kell, mert Ákosnak visszajár a szobája, hazudom. Közben nem nézek rá. Ákos csak vasárnap este érkezik meg. Tudom, hogy ezt ő is tudja. Egyszerűen nem akarom a képébe üvölteni, hogy azonnal csomagoljon és tűnj el innen! Barátság ide vagy oda, de amikor jött, arról volt szó, néhány napig maradhat. Most járt le az a néhány nap. A szemébe nézek. Még mindig mosolyog. Arra kér, holnap vigyem át a cuccaival együtt Zitához. Megkönnyebbülve teszem le elé a kávét, és ülök vissza a helyemre.
Néhány héttel később nagyobb társasággal ebédelünk az egyik belvárosi étteremben. Egymás szavába vágva sztorizunk. A Csabás történetnél már mindenki az oldalát fogja. Ekkor szólal meg, dramaturgiailag tökéletes időzítéssel, a velem szemben ülő, addig hallgatag lány. Csaba az éjjel meghalt. Ez csak egy morbid vicc, replikázok azonnal, Tamással, aki nemrégiben közzétette saját halálhírét. Nem vagyok kíváncsi a részletekre, állok fel. Az ajtóból még visszaszólok. Csaba nem halt meg. Tegnap este hívott fel. Hétfőn találkozunk Pesten.
| |
| 133. | [tulajdonos]: Kakukk Marcik | 2012-06-26 20:45 | Marci hét éves. Azt mondják, zárkózott, ezért is lep meg, hogy mellém ül az asztalnál. Félrehajtott fejjel sandít rám, közben ujjai a szalvétán matatnak. Én is zavarban vagyok.
Emlékszem, mennyire utáltam, ha egy felnőtt a tanulásról faggatott, mégis az iskoláról kérdezem. Tanulni jó, intézi el röviden, és a találmányairól kezd el mesélni. Furcsa szerkezeteket rajzol. Lelkesedése rám is átragad, ahogy ismerteti működési elvüket.
De Marci csak egy gyerek. Hét éves. Ritkán játszik a többiekkel. Inkább nézi őket. Kérdezem, miért? Erre ő azt mondja, mert sok a baleset. Nem értem. Megmagyarázza. Baleset például, ha a szünetben véletlenül fellöki Ákost. Bocsánatot kér, bár tudja, úgysem hisznek neki. Ilyenkor nem szereti a szüneteket. Van, hogy napokig. Már nem is próbálkozik. Kivárja, amíg elfelejtik.
Ismerem Marcit. Hét éves. Hatszáz kilométerre él tőlem. Ma találkoztunk először. Dédanyját, a nagynénémet temettük. | |
Olvasói hozzászólások nélkül| 132. | Lévai Attila: mesék | 2011-08-03 23:44 | | Már a Fényben vetkőző nőt is meg akartam dicsérni, de nem találtam a megfelelő szavakat:) Szépek és jól látható mesék ezek. | |
| 131. | [tulajdonos]: Idő zavarban | 2011-08-03 22:19 | (Éhe egy tenyérnek, éhe egy csóknak)
Éjszaka volt, három felé járhatott. A nő a tenger fölé benyúló sziklán megborzongott az erősödő szélben.
Könnyei gyorsan felszáradtak, és egyre kellemetlenebbnek érezte, ahogy a levegőből kiváló sószemcsék szemhéját belülről bökdösték.
Szerette a tengert. Egy órája is elmúlt, hogy kisétált a partra. Egyedül. Azóta ült a sziklán, bámulta a kövekhez csapódó hullámokat, mégsem tudott megnyugodni.
Az öböl túlpartjáról az önfeledten szórakozók nevetésével, beszélgetés-foszlányaival keveredve sodoródott hozzá a szemközti diszkó dum-dumja. Már az aprócska kikötő csónakjai is követték a zene erőszakos ritmusát. Néha fals csobbanással egy fellázadt hullám nekirohant valamelyik hajó oldalának.
A víz felszínén a jelzőfények és a csillagok egymással incselkedve kergetőztek.
Túl zaklatott volt, nem látta meg a szépet.
Befelé figyelt, erősödő menekülési ösztöne azt diktálta, futnia kell, maga mögött hagyni a tengert, nem visszanézni, csak rohanni egyre messzebb, az oxigénhiánytól kapkodni a levegőt, és a lábai verte gyorsuló ritmusban követni szíve dobbanásait.
Elnehezültek tagjai, mire megérkezett.
Ahogy nézte az ősöreg fát, lelassult benne is az idő. Gerincét érezte meg elsőként. Csigolyái jelezték, túl erősen feszül háta a törzsnek. Nem emlékezett rá, mióta is üldögél itt. Kinyújtotta elgémberedett lábait. Lazított merev tartásán és várta, hogy alsó végtagjaiban újra meginduljon a keringés. Lábfejének le-fel mozgatásával próbálta sürgetni a “meghangyásodás”-t. Tudta, hogy amíg túl nem esik a sokezernyi csípésen, hiába is próbálna meg felállni, nem tudna talpon maradni. Megcsóválta fejét. Hová is sietne? A macskáján kívül úgysem várja senki.
Szép ez a park, állapította meg, ahogy körbenézett. A tőle jobbra lévő fazsindelyes, hagymakupolás építményt akár Makovecz Imre is tervezhette, morfondírozott. Rosszul kezelték le a fát, a korhadástól már hézagos itt-ott a takarás. A festék is megkopott a tetőt fedő lemezeken. Nem esett jól felismernie ezt a túl erős kontrasztot a több száz éves platán és a még nála is fiatalabb, enyészet kóstolgatta pavilon között.
Akkor bukkant fel az épület melletti ösvényen a lassan sétálva közeledő pár. Mindketten jóval túl jártak már a hetvenen. Egymás kezét fogták. Látszott, nem csak azért, hogy egymásban megkapaszkodjanak. Beszélgettek. Őt észre sem vették, ahogy elhaladtak mellette, annyira elmerültek a másikra figyelésben.
Elszégyelte magát, mert illetlenség, ahogy rejtekéből kilesi titkukat, mégsem tudta róluk levenni a szemét.
A néni kicsit oldalra billentette a fejét, úgy nevetett párjára, amikor megálltak egy pillanatra. Irigyelte a mozdulatot, ahogy bácsi szabad kezével megsimította társa arcát.
A mozdulattal egyidőben úgy érezte, ő az, aki szabad kezével szájához húzza a férfitenyeret és bele csókol.
Mellkasában gyomrától indulva mind feljebb emelkedett a melegség, ahogy dagálykor a tenger.
Felállt. Már nem kellett szorosra ölelnie magán kardigánját. Indultában a győztesek mosolyával feszült bele a bórába. | |
| 130. | [tulajdonos]: Fényben vetkőző nő | 2011-06-20 14:50 | Fényben vetkőző nő
Nagyanyja - édesanyja megítélése és a falu szája szerint - nem élt épp erkölcsös életet. Lehetett ebben valami, hisz az anyja két házasságon kívüli gyerek közé született, egyedüli törvényesként. Soha nem beszélt neki arról, őhozzá hogy viszonyult a falu és a többi gyerek, de biztosan érték sérülések, különben nem emelt volna pici korától kezdve benne is a szexualitását jól körbezáró, koncentrikusan egymásra épülő gátrendszert.
Stabilnak bizonyultak a felhúzott falak, hisz házassága évei alatt úgy volt nő, hogy ez a gátrendszer szinte teljesen épp maradt, a felszabadult szeretkezéseket, az igazi orgazmust nem ismerte meg. Nem mintha nem élvezte volna általában az együttléteket, de a szexuális örömhöz nála hozzá tartozott a szégyenérzet és a hiány is, ami miatt az ágyban soha nem kerülhetett egy hullámhosszra a férjével. Hiába sikerült időközben megszabadulnia egy-egy kevésbé szilárd tabutól, lelkiismeretfurdalás és pironkodás maradt mindegyik helyén. Talán ez is közrejátszott abban, hogy házassága utolsó éveiben már kerülte az intim együttléteket. Kapcsolatuk tűréshatárig mérgesedett, és a férje egyre sűrűbben vágta a fejéhez "Te még arra sem vagy jó, hogy a lábad széttedd!". Ő pedig magábagömbölyödve ebből a mondatból épített újabb falat a meglévők köré.
Akkoriban férkőzött be a második férfi az életébe. Kitartó közeledésével, szép szavaival ütött réseket az addig visszafojtott szexualitása gátrendszerén. Mellette lett valójában Asszony, de nőiességének megtapasztalása sem szabadította fel, inkább megijesztette. Kihátrált a kapcsolatból, ahol azért elég muníciót gyűjtött ahhoz, hogy kilépjen a házasságából is.
Azóta eltelt néhány év, és független nőként megélt nagy lánggal égető plátói szerelmet, és szerelem nélküli intim kapcsolatokat. Némelyiket érzelmi szálak fűtötték, de hosszabb, rövidebb ideig tartó, csupán a kémia működtette viszonyokba is belebonyolódott. Nála sem maradt el a korosztályára jellemző nagy futás. Közben megtanult különbséget tenni, de még mindig és mindenáron meg akarta találni azt, amiről maga sem tudta mi is valójában, csak a hiányát érezte. A megtapasztalások lassacskán kikezdték tartósnak hitt falait. Egy-egy omlás olykor betemette, és nehezen ásta magát újra a felszínre, máskor észrevétlen sodorta el az útjába került gátat érzékisége.
Egy idő után már nem keresgélte tovább azt a valamit, elhitte, csak a lányregényírók képzelete szülte.
És egy napon mégis ott találta magát az egyik füzetecskében. Nem tudta, és nem is érdekelte, mikor és hogy vehette át a főszerepet.
Vetkőzött. A férfi figyelte, ahogy sorban lekerültek róla a ruhadarabok. Ő pedig nem szégyenkezett meztelenségében. Visszamosolygott, mielőtt a fürdőszobába indult. Sokáig folyatta magára a forró vizet. Később arra gondolt, akkor moshatta le a hozzánőtt pózokat. Törölközésre szinte alig fordított időt. Amikor a hálószobába lépett, nem nyúlt a villanykapcsolóhoz sem. Tarkójához tapadt fürtökkel, nedves bőrrel fészkelte be magát a férfi két karja közé. Olyan természetességgel szeretkeztek, követve egymás minden rezdülését, mintha sok éves szeretők lettek volna.
Együtt érkeztek meg a csend partjára.
| |
| 129. | [tulajdonos]: Mindent tudni akarok! | 2011-06-12 09:36 | Mindent tudni akarok!
Már egészen apró lányka koromban a képernyő elé szegezett a szovjet ismeretterjesztő filmsorozat főcímében megjelenő kisfiú, aki kalapáccsal nagyot sózott a tudást jelképező dióra.
Két másik kedvenc tévéműsoromra is emlékszem még azokból az időkből, Öveges professzor fizikai kísérleteire, főleg a kicsi kocsira, ahogy végig szaladt egy megdöntött falécen, illetve a Delta szignáljára felbukkanó sarkkutatókra.
Miután szüleim már abban az időben is éjt nappallá téve dolgoztak, nem nagyon volt alkalmam miértjeimmel őket bombázni, amikor megakadtam a világ számomra érthetetlen dolgainak önálló megfejtésében. Így itatósként szívtam magamba a televízióból érkező információkat, és kialakítottam magamnak egy érthető világképet.
A mindenséget például úgy képzeltem el, hogy amikor ott ülök a konyhai hokedlin láblóbával, a kislábujjamban is hintázik egy ugyanolyan kislány, mint én, aki ül a konyhai hokedlin láblóbálva, és annak, a konyhai hokedlin láblóbálva csücsülő kislánynak a kislábujjában is ott ülök én, és úgy vagyunk mi így együtt a mindenség, mint a matrjoska babák, amit Gyuri bácsi, a nagybátyám hozott nekem a Szovjetunióból, és nagyon szeretem.
Aztán, amikor nagyobb lettem már Istent kerestem, és helyét a világomban. Nem tudtam elhinni nagyanyámnak a felhők közti trónuson üldögélő szakállas, öreg bácsit, elképzelni őt úgy, hogy körülötte röpködnek a szárnyat növesztett meghalt gyerekek, mint angyalok. Pedig mama sokat mesélt erről, és képeket is mutatott.
Aztán, amikor iskolás lettem, a legjobb barátnőm, az Anna, egyszer megsúgta, hogy a szüleivel járnak abba a templomba, ahol az Isten lakik. Attól kezdve én is meg akartam ismerni Istent, de a mama nem vitt el hozzá, hiába kértem, ő is csak esténként, az ágya mellett imádkozott.
Mire felnőttem, addigra már többször is bementem egyedül abban a templomba, de mégsem találtam meg ott az Istent.
Évekkel később kezdtem csak a falakon kívül keresni.
De most nem is Istenről akartam beszélni, inkább a matrjoska babákról, a kis és nagy Ágotáról, az emberről és a kémiáról.
Mára már úgy gondolom, az ember egy szabadgyök, vagy mondhatnám úgy is, olyan molekula vagy molekularészlet, amelyik a legkülső elektronhéján párosítatlan elektront tartalmaz. Ezek az elektronok pedig nagy intenzitással keresnek párt magunknak, tehát könnyen és gyorsan reakcióba lépnek más vegyületekkel, amelyektől elektronokat ragadhatnak el. Ez az elektronrablás azonban a kifosztott sejtek károsodásához vezet.
Az élet pedig rövid, és egyre kevesebb szabadgyök találja meg közben az antioxidánsát, a stabilitást.
Hogy mindez miről jutott eszembe?
Az a tegnapi telefonbeszélgetés hozta felszínre bennem a kis Ágotát, a matrjoska babákat, az embert és a kémiát, amikor is elmeséltem, eperlekvárt főzök éppen, és hogy most jöttem rá, a válásom óta nem is főztem lekvárt, nem tettem el befőttet és savanyúságot sem.
Beszélgetőtársam erre mosolyogva vágta hozzám, akkor te szerelmes vagy.
Ezt a lehetőséget azonnal hárítottam, legfőképp azért, mert bennem úgy rögzült, a szerelem egyenlő az elektronrablással, és pont a lekvárfőzés a bizonyíték arra, hogy köszönöm, én most a világgal és önmagammal is harmóniában vagyok.
| |
| 128. | [tulajdonos]: Egyik-másik háznézőben | 2011-05-21 22:19 | Egyik
Már néhány órája, hogy elmentek a háznézőim – papa, mama, G. úr és kedves neje, valamint a felnőtt kor küszöbét átlépni kész gyermekük -, de én még mindig nem szabadulok tőlük.
Időnként értetlenkedve csóválom meg a fejem, miközben visszaidézem magamban a mai mustrát.
Rendre körbejártuk a két lakást, még a pincét és a padlást sem hagytuk ki. Ahogy haladtunk előre, a család ősz feje egyre kerekebb lett nagy megelégedettségében, és folyvást unokája apját próbálta faggatni megérzéseiről.
De G. úr feje nem kerekedett, ő nem érdeklődött a formáimon kívül más iránt. Amikor tehette, azt sem mulasztotta el, hogy hozzám érjen. A tetőtérbe vezető lépcsőn még a karomat is megragadta, úgy kezdett bele egy számomra érdektelen történetbe.
Elunva az egyáltalán nem kellemes taktilis ingerkedést, kiszabadítottam magam G. úr markának szorításából, és erősödő zavaromat leplezve G.-nével próbáltam meg kontaktolni, de egy igazi, amolyan nők közti beszélgetés elindításának kísérlete mindaddig kudarcba fulladt, amíg - már nem is emlékszem, milyen szövegkörnyezeteben – szóba nem került a költészet, és be nem vallottam, hogy jómagam is elkövettem már néhány verset.
Akkor G.-né szájszeglete felfelé görbült, és szikrák pattantak ki íriszéből. G. úr felismerte a kettőnk közt hirtelen kialakult szövetséget, és a család ősz feje mellé lépett. Nekem pedig az empátiám ébredt fel a frissen támadt nagy fényességben. Már tudtam, milyen G.-néként és mennyként élni ebben a családban.
G.-né hálásan viszonozta ki nem mondott együttérzésem, és élénk csevejbe feledkezve vonultunk kerti sétára a család ősz feje, a mama, a gyerek és G. úr nyomait követve.
A baromfiudvarnál akasztottak meg bennünket.
Még most sem értem, erre a többgenerációs panel-családra miként válthattak olyan fergeteges hatást az évek óta lakatlan nyúlóljaim, hogy előttük gyökeret eresztve nyúlfarmmá álmodták a gondozott kertemet.
Még G. úr is megfeledkezett a vetkőztető rám sandítgatásokról.
Szerencsémre fél óra múltán szemetelni kezdett az eső, és ez a tény adta végül a család ősz feje szájába a távozásra felszólító parancsot.
Eltelt már néhány óra azóta, hogy a papa, a mama, G. úr és kedves neje, valamint a felnőtt kor küszöbét átlépni kész gyermekük elment, és én egyre biztosabban érzem, hogy még jó ideig nem szabadulok meg tőlük
Másik
Tegnap kora este, illetve mondhatnám úgy is, késő délután volt, de ez a történek szempontjából tulajdonképpen lényegtelen, a kapucsengő követelőző hangjára ébredtem. Alig néhány perce szundíthattam el. Kótyagos fejemben még ott keveredtek az álomkezdemények az aznapi irodai történésekkel.
Lekászálódtam a franciaágyról, finoman fogalmazok, ha úgy írom, gyűrötten és igen morcosan mentem le az utcai kapuhoz. A belém nevelt udvariasság ugyan megpróbálta törölni arcomról a ki fene jön ilyenkor fagyosságát, de nem tudom, mekkora sikerrel járt.
A férfi hanyag tartással várakozott rám. Ősz szakáll, apró, barna szemek, huncut mosolyszikrák, ahogy most, 24 óra elteltével próbálom felidézni az első benyomást, ennyit őrzött meg agyam az alulexponált képen.
Rossz az arcmemóriám.
Ezt a férfit én valahonnan ismerem, kínosodott bennem, miközben felém nyújtotta kezét.
Jó fogású volt a tenyere, és az se volt kellemetlen, ahogy az érintés-ingerület végigfutott rajtam.
Hátrébb léptem, és mint minden ilyen esetben, gyors tempóban húztam fel kettőnk közé a falat. Ebben a néhány másodpercben csak magammal voltam elfoglalva. Nem jutott el hozzám, milyen néven is mutatkozott be, tudatosult bennem.
Ki ez az idegen ember és mit akar tőlem?
Háznézőbe jött, mondta el végre, illetve nem is nézni, csak kérdezni szeretne néhány dolgot, hogy továbbítsa a családnak.
Felderítő, gondoltam, és megkönnyebbültem, hogy nem kell beengednem.
Két napja nem lapátoltam ki a macska edényéből az ürüléket. Bár az én orrom, akár a saját parfümöm illatát, a macskaszagot sem érzi már, de a friss szimat kellemetlen ingerületet továbbítana az idegen agyba. Bevillant az is, hogy a vedlés velejáróját se porszívóztam még össze. Nem akartam szőrcsomók közt mustrát tartani.
Nagyobbacska sóhajjal adtam hangot örömömnek.
Tán csak nem egy férfiembert rejteget bent, kezdett volna viccelődni velem, mire én szűkre húzott szemmel vetettem oda, nem, a rendetlenség miatt nem szívesen vezetném most körbe.
Az agyam kattogott.
Ez a pasi bizalmaskodni próbál velem!
A tőlem telhető udvariassággal válaszolgattam kérdéseire, közben igyekeztem testbeszéddel ösztönözni az elköszönésre.
Ha volt is benne távozási szándék, ügyesen leplezte.
Csak dicsérgette a házat, szemkontaktusra törekedve, hogy egy palota, és már akkor is így gondolta, amikor a fotógalériát megnézte az interneten.
Erre már belőlem is majdnem kicsúszott, ha megnézte a fotógalériát, mi a fenének kérdezgeti újra és újra a két lakás beosztását, de azért szóban türelmesen idegenezettem tovább.
Nem tudom mennyi ideje ácsorogtunk már az utcai kiskapu két oldalán, mire a huncut mosolyszikráival együtt végre búcsúzkodni kezdett.
Még épp időben kerített rá sor, mert már egyre nagyobb terhet jelentett számomra egyben tartani a falat.
Az utolsó pillanatokban még új erőt adott elnehezülő vállaimnak, mert a búcsúkézfogás közben rákérdezett keresztnevemre, majd lekedveságotázva mosolygott rám, miközben azt búgta, majd hív.
Én pedig elengedtem a kezét, és a ház falán lógó táblára mutattam, hogy ott a telefonszám.
Nem jegyezte fel, megtette már korábban, mondta, az internetről.
Még néhány mondatváltás, majd beült az autójába, elhajtott, és én súlytalan sétálhattam vissza a házba, bár azóta is ott motoszkál a fejemben, mégis be kellett volna hívnom, elvégre árulok, vagy mi.
| |
| 127. | [tulajdonos]: In rilievo | 2011-05-17 19:08 | In rilievo - macskára és nőre
A tegnapi csupa borús után a mai napra ébredés tudatmódosíthatott, más oka nem lehet az éjszakámból átlopott csontnak, a rajta való végtelen rágódásnak, miszerint, csak a túlérzékeny, némi művészi vénával megterhelt emberekben keveredhetnek –e időnként össze a valós, fizikai megtapasztalások az álmokban, illetve mások elbeszélésein át megélt dolgokkal, oly annyira, hogy képtelenek józanul megítélni, mikor kebelezték magukba az idegent?
Bezzeg a gyerekek! Ők ilyen hülyeségeken csak nevetnek, számukra minden párhuzamos történés tiszta és egyforma intenzitással valóságos.
Ők nem kanyarognának erre meg arra, ahogy én teszem, nem akarnának be- és elővezetni, csak belekezdenének, és elejétől a végéig ragyogó szemmel mesélnék el az átélteket, hogy’aszongya:
A szobát az utcáról beszűrődő neonfények tették sejtelmessé. A nő sziluettje szinte beleolvadt a testét körbeölelő fotel kontúrjába.
Még világos volt, amikor embriópózba kucorodott.
Ha valaki így látná, azt hihetné alszik. Csak egyenletes szuszogása mozdítja meg körülötte a levegőt. Semmi külső jele a hónapok óta benne dúló viharnak. Még otthon sem könnyen engedi szabadjára indulatait. Csak az öreg kandúr tudja, baj van.
Nehézkesen ugrik fel a nő mellé, majd busa fejét egyre erőszakosabban dúcolja gazdája arcát takaró karjához, míg el nem éri a simogatást osztó tenyér.
A nő kigömbölyödik önmagából. Hagyja ölébe fészkelni a halkan doromboló állatot, csak utána szakad fel belőle a sírás. A macska hangja is erősödik.
Olyanok most ők ketten a villódzó fényben, mint egy alternatív zenekar a színpadon. Estéről estére ismétlődő előadás.
Amikor a nő szipogóvá csendesedik, földre söpri a macskát.
Együtt indulnak a konyhába. Nyílik a hűtőszekrény ajtaja, felpattan a konzervdoboz teteje, eleség kerül a kistálba, majd a puha léptek visszatérnek a szobába.
A nő még mindig nem nyúl a villanykapcsolóhoz. Leül az íróasztal előtti székre, megemeli a telefonkagylót, de ugyanazzal a mozdulattal vissza is ejti. A tíz karom ismét a combjába mélyed. A macska feje nagyot lök a karján, helyet igazít magának az ölében, ugrik, majd fészkelődík, míg az ujjak a hosszú, dús szörzetbe nem túrnak.
A szoba padlójára hullik a suttogás:
- csend parján szeretnék ülni veled, hátadnak feszíteni a hátam...
| |
Olvasói hozzászólások nélkül
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
