NAPLÓK: Nagy Zoárd mesél Legutóbbi olvasó: 2024-04-26 07:52 Összes olvasás: 6733| 20. | [tulajdonos]: Egerek és emberek | 2018-11-05 17:35 | Egerek és emberek
Jó pár héttel ezelőtt volt, hogy az első sikolyok felharsantak. No, nem kell nagyon megijedni, csak egy egér okozott ily riadalmat. Már nem emlékszem, kinek az íróasztalán korzózott, de mindegy is. Másnapra kikerültek az ilyen esetekben szokásos egérméreg párnácskák, és mindenki biztosra vette, egy-két napon belül megoldódik a probléma. Valamiért azonban most nem úgy alakult a forgatókönyv, ahogy eddig. Az egérke nap mint nap ott grasszált az irodában, hol egy fiók, hol egy szekrény rejtekéből ugrott elő, s szelelt el villámsebesen.
Mivel a korábban bevált taktika csődöt mondani látszott, új harcmodorra váltottunk. A konnektorok megteltek elektromos egérriasztókkal, s reménykedve vártuk a hatást. Ez azonban elmaradt. Az egérke nem csak a mérgekre, de az ultrahangra is immunisnak bizonyult. Már épp kezdtünk beletörődni, hogy új munkatárssal kell eztán megosztanunk az életterünket, mikor az egérke váratlan cselekedetre ragadtatta magát.
Nyilván az álmennyezetben lehetett valahol a búvóhelye, így közlekedett az irodák között, hiába zártuk azok ajtajait. A kis étkezőnk délben megtelik élettel, a fiatalok együtt, egyszerre fogyasztják otthonról hozott harapnivalójukat. Már épp tetőfokára hágott a hangulat, mikor az egérke az egyik mennyezeti lámpáról pont Bandi levesének közepébe pottyant. Lett is nagy haddelhadd. Repkedtek a tányérok, eszcájgok. A lányok visítoztak, a fiúk röhögtek, és mindenki a paradicsomlébe áztatott egérkét hajkurászta, aki végül a hűtőgép alá menekült, ahonnan az istennek se lehetett kibányászni. Ekkora skandalum után nem volt mit tennem, komolyan kellett vennem a kollégák kérését, vagy az egérke, vagy ők! Mivel a hagyományos egérfogókról – és a bennük heverő kettébe vágott egértetemekről – igen rossz emlékeim voltak, a titkárnő javaslatára egy kevésbé drasztikusnak tűnő, ámde igen hatásosnak mondott módszert választottunk, a „ragacsot”. Itt egy sima papírlapra kell a speciális ragasztót ráönteni, közepébe tenni valami csalit, és már kész is a csapda.
Ez működött. De hogy!
Kiderült, hogy egérke nem is egymaga volt, hanem párban borzolták az idegeinket. Az egyikük megtette azt a szívességet, hogy műszakkezdésre megdöglött. Valószínűleg már előző este korán belegabalyodott a csirizbe, és reggelre vége volt. A másik azonban még javában szenvedett, vonaglott a papír közepén, és magas, fejhangú visításokat hallatott, bár egyre gyengülő intenzitással. Csináljak már valamit, kérleltek a kollégák, de nekem nem volt afférom az egérrel, a gondolatától is kirázott a hideg, hogy én legyek a hóhér. Végül Bandi vállalta magára a terhet. Hogy a levesért akart elégtételt venni, vagy csak a kolléganőket szerette volna megkímélni a szívet szaggató sivítások további sorától, nem derült ki, s tán jobb is homályban hagyni ezt a kérdést. Fogta az egérkét papírostól, ragasztóstól, és az udvaron egy fél téglával pontot tett az egérügy végére.
Vonhatnék le különböző tanulságokat a történetből, de ehelyett inkább elmesélek egy másik egéresetet.
A gyerekek egész kis kora óta van egy nyuszink. No, nem mindig ugyanaz, jelenleg Nyuszi Háromnál tartunk, de ez most lényegtelen. A nyuszik a mesékből közismert répán és káposztán túl nagyon szeretik a szemestakarmányt is, különösen a búzát és az árpát. Volt is mindig otthon egy nagy zacskó, felesben feltöltve e csemegékkel. A zacskó pediglen a garázsban lakozott. Történt egy hideg télen, hogy a garázsban egérpiszkot találtam, nem is keveset. Hamar kiderült, hogy az egér a takarmányos zacskóra kapott rá, de olyan fürge és szemfüles volt, sosem sikerült elcsípnem. De hát a mérnökember leleményes, egy damillal körbehurkoltam a zacskó száját, a damil másik vége pedig ment a garázsajtó kilincsére. Így amikor legközelebb benyitottam a garázsba, ezzel a mozdulattal egyben szorosra húztam a zacskó száját is. Már az első próbálkozás sikerre vezetett. A nejlon zsák kellős közepén ott trónolt egérkoma, a nagy halom búza tetején. Olyan kövér volt, mint Lusta Dick a Macskafogóban. Mivel tudtam tapasztalatból, hogy a látszat csal, és a tekintélyes potroh igencsak fürge viselőt álcáz, nem próbálkoztam a zacskóból közvetlenül történő kiemeléssel, hanem az egész hóbelevancot felvittem a fürdőszobába, és a kádba téve kezdtem neki kibontani a zacskó száját.
Közben megjelent Kata lányom is, ő is látni akarta az egérkét.
- Jaj de cuki! – kiáltotta, mikor az egér végre napvilágra került, és már nyúlt is, hogy megsimogassa. Az egér, mint ha csak erre várt volna. Vagy fél métert ugrott felfelé helyből, és máris Kata kezén rohant a kézfejtől a váll irányába. Erre Kata sem volt felkészülve, és harsány sikoltás közepette ég felé kapta a kezeit, minek következtében az egérke egy kettős csavarral kombinált triplaszaltót mutatott be, melynek végén stabil talajfogással bár, (fünf-koma-acht), de a továbbmenekülést teljesen kizáró módon, a kád fenekén landolt.
Mi legyen eztán az egér sorsa? Az hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a kád, mint a családi higiénia legfőbb forrása nem szolgálhat egyben az egérke biztonságos, ám de csekély komfortot nyújtó lakhelyéül. A család hosszas megfontolás után – figyelembe véve a zord tél tényét is -, mégis csak a száműzetés mellett döntött. Az én feladatom volt az egérke becsalogatása egy befőttes üvegbe, ez sem volt volt egyszerű. Végül, felajánlva az egérnek a választás lehetőségét egy műanyag lavór, és az üveg között, intelligens módon a szabad kilátást biztosító opció mellett döntött. Már minden készen állt az ítélet végrehajtására, mikor új szempont merült fel. Feleségem – a gyakorló anyukák már csak ilyenek – felvetette, hogy mi van, ha az egérke nem is egyszerűen csak kövér, hanem vemhes? Lelki szemeink előtt párhuzamosan vonult el egyfelől az egércsalád boldog, és mindent elborító kolóniává növekedése, melynek végén lassan, de biztosan a lakásunk elhagyására kényszerülünk, másfelől az épp hogy megszületett csemeték csont-sovány agonizálása a fagyos, kietlen pusztaságban. Végül nehéz szívvel ugyan, de lakásunk megtartása mellett döntöttünk.
És útnak indult a család apraja, nagyja. Én vittem az egérkét a dunsztosüvegben, feleségem egy műanyagpoharat hozott, tele takarmánnyal, míg Kata puha rongyfoszlányokat cipelt, egy játék babája kinőtt ruhácskáját. A sort a fiam zárta, egy takarosan megszerkesztett kartondobozzal, melynek ajtaja, és több ablakocskája is volt. Nem kellett messze mennünk, a házunktól kétutcányira már kezdődik a kiserdő. Egy nagyobbacska fa oltalmában állítottuk fel a kartonházikót, vastagon körülsáncolva falevelekkel. Ebbe került középre az elemózsiás pohár, majd végül, de nem utolsósorban az egérke maga, az esetleges egérmagzatokkal egyetemben.
Ma is élnek, ha meg nem haltak.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
