Kedves Xavier Gimnázium, és Lockwood tanárnő, és Perin, McFeely, Batten, Maurer és Congiusta urak!
Köszönöm barátságos leveleiket. Milyen jól tudják, hogy lehet felvidítani egy vén csirkefogót (84) élete alkonyán! Sajnos nem vállalok már több nyilvános szereplést, mert manapság leginkább egy sárkánygyíkra hasonlítok.
Ráadásul az, amit mondani tudnék önöknek, nem is lenne igazán hosszú vagy különösebben bölcs. Csupán ennyi: gyakorolják a művészeteket, bármilyen művészetet – zenéljenek, daloljanak, táncoljanak, színészkedjenek, rajzoljanak, fessenek, szobrászkodjanak, írjanak költeményeket, regényt, esszét, riportot, az sem számít, hogy jó vagy rossz, amit csinálnak! És ne azért tegyék, hogy meggazdagodjanak, vagy híresek legyenek, hanem azért, hogy megtapasztalják a fejlődést, hogy rájöjjenek, mi van önökben legbelül, hogy növekedjen a lelkük.
Komolyan! Úgy értem, most azonnal kezdjenek hozzá, alkossanak, és alkossanak életük végéig! Rajzoljanak egy vicces vagy szép képet Lockwood tanárnőről! Táncolják végig az utat hazafelé az iskolából, énekeljenek a zuhany alatt és így tovább. Rajzoljanak arcot a krumplipüréjükbe! Játsszák el Drakula gróf szerepét!
Itt egy feladat ma estére – és remélem Lockwood tanárnő majd jól megbünteti magukat, ha nem csinálják meg: írjanak egy hatsoros verset bármiről, mindegy miről, csak rímeljen. Háló nélkül pedig nem igazi a tenisz, írjanak olyan jót, amilyet csak tudnak! De ne árulják el senkinek, hogy mit csinálnak! Ne mutassák meg vagy olvassák föl még a barátnőjüknek, a szüleiknek, vagy, mittudomén, még Lockwood tanárnőnek se! OK?
Ha elkészültek, tépjék össze a papírt icipici darabokra, és dobják el több különböző szemetesbe. Meglátják, mire ott tartanak, az írás öröme már bőségesen megjutalmazta önöket. Addigra tudni fogják, milyen az, alkotva fejlődni, megtanulni valami újat önmagukról. Az írástól növekszik a lelkük.
Granadában egy templom közelében laktam a Girasol (Napraforgó) utcában a Cervantes tér közelében. Negyedkor, félkor és háromnegyedkor rövid harangjáték szólt, egész óránként nagy harangjáték. Soha nem kellett az órát néznem, a harangok strukturálták az időmet. Ez hiányzott legjobban, amikor hazajöttem. Mindez a légvédelmi szirénák kapcsán jutott eszembe. Hogy milyen lehet az, amikor a várhatóan becsapódó bombák határozzák meg az időbeosztásodat. Meleg van itthon, a termosztát óránként bekapcsolja a fűtést. Alig tudom nyitva tartani a szememet. Tegnap éjjel kettőkor még podcastokat hallgattam. A tanítványom Covid-fertőzés-gyanú miatt lemondta az órát (nem elsőzör). Este világimanap a metodista templomban, az Egyesült Királyság a téma. Engem kértek fel az országismertető felolvasására. Tele volt magyartalan szerkezetekkel a szöveg, furcsa jelzőkkel, névelőhiánnyal, nem egyeztetett mondatrészekkel. Képes lett volna így felolvasni az, akit helyettesítek? Odakint most kezdett el szemerkélni a hó. Ideje szellőztetnem.
Láttam ma élőben. Kijevből tudósít napok óta, ahonnan a Telex-esek hanyatt-homlok menekültek haza, amint komolyra fordult a dolog. A riporternő megkérdezi, mikor jön haza (a kérdés végére hallhatóan elvékonyodik a hangja). Én haditudósítónak jöttem ide, hangzik a válasz. És az a tekintet. Mintha egy feneketlen szakadékba néznél. És az a megnyúlt arc, ahogy a fáradt redők átrendeződnek rajta a háború térképéve.
Minden percben rátok gondolunk, alig alszunk, folyton a híreket nézzük, és reménykedünk, hogy az orosz túlerő ellenére meg tudjátok védeni magatokat.
Itthon gyűjtjük az adományokat, rengeteg önkéntes dolgozik a határon és a tranzitzónákban, köztük a középső fiam. A hétvégén én is megyek vele Záhonyba.
A kisebbik fiam most akar jelentkezni ahhoz az önkéntes csapathoz, amely megpróbálja átjuttatni a szállítmányokat a határon túlra. Ez nem kis izgalommal jár, mert elterjedt a hír, hogy állampolgárságtól függetlenül minden férfit katonának visznek, akit ott találnak.
Elnézést a késői válaszért, de amióta a leveledet megkaptam, először férek hozzá a postámhoz. Gondolom, megérted, hogy az utóbbi napokban nem tudtam a számítógép mellett ülni. Mással voltam elfoglalva. Soha, de soha életemben nem gondoltam volna, hogy a feleségem egy nap hajnali ötkor ezzel fog ébreszteni: "Kelj fel! Háború van! Bombáznak minket!”
A háború hetedik napja van. A lányom, aki Kijevben él és dolgozik, négy napot töltött óvóhelyen. Újabban, amikor meghallja a légvédelmi szirénák sikolyát, úgy tesz, mintha nem hallaná, és nem megy le az óvóhelyre. Az elmúlt két napban az oroszok megváltoztatták a taktikájukat. A "szíriai forgatókönyvet" választották: a katonai csapásokról áttértek a polgári negyedek teljes kiirtására. Harkov, Mariupol és más városok fele romokban hever. Harkovban elkezdték lerombolni a történelmi központot. Vákuumbombákat használnak, amitől minden élőlényt megsemmisül az epicentrumtól egy kilométeres távolságban. A civil áldozatok száma több ezerre tehető.
Kelet- és Észak-Ukrajnában, Odesszában a helyzet most még elviselhető. Az orosz flotta hajóiról érkező rakéták egyelőre nem okoznak nagy károkat. Nincs kenyér, víz és alkohol, ha-ha, (az utóbbi árusítását betiltották, ami szerintem hülyeség), de főleg a fegyver hiányzik. Ezrek és ezrek álltak sorba a katonai egységek bejáratánál, mert meg akarják védeni a várost, de nem jut annyi ember fegyverhez, mint ahányan harcolni szeretnének.
Odessza orosz nyelvű város, mégis nagyon erős az oroszgyűlölet. A feleségem, aki orosz állampolgár, szégyelli megmutatni az útlevelét.
Naponta várjuk az orosz haditengerészeti csapatok partraszállását. A part mindenütt alá van aknázva, a várost barikádok borítják. Egyszer már megpróbáltak katonákat partra dobni, de az orosz matrózok fellázadtak és megtagadták a harcot, így nem jártak sikerrel. Most egy újabb kísérletre várunk. Készen állunk.
Ez a helyzet dióhéjban. Szeretném, ha a magyarok tudnák, hogy Ukrajna a mi országunk, és meg fogjuk védeni, akár az életünk árán is.
A kisebbik fiam 24-én bejelentette, hogy önkéntes katonának akar állni. Sok mindent mondtam neki, többek között azt, hogy nem ezért szültem. Volt üvöltözés, akkora, amekkora talán még soha. (A füves cigi kipróbálásáért kapott némi fejmosást legutóbb, de üvöltözés nem volt).
A középső fiamtól egy Facebook-üzenetet kaptunk Szepezden, ahol a férjemmel a hétvégét töltöttük: „Megyek az ukrán határhoz segíteni és adományokat vinni. Christopher megtámogatta az ügyet egy kis pénzzel.” Fényképek érkeznek, és a legutolsó üzenet: „Még Záhonyban vagyok. Hétfő délelőttig ne várjatok.”
A nagyobbik fiamtól, B.-től egy videofelvétel érkezett tegnap. Hátulról látszik, ahogy fekete védőfelszerelésben térdel egy folyosószerűségen, alig látom a férjem mobilján, pontosan mi történik, csak a gépfegyverropogást hallom, felismerem a hangot a filmekből. A leendő nászuram katonatiszt, tőle kapta B. a tippet, hol próbálhatja ki legálisan, milyen AK-47-essel lőni (népi nevén Kalasnyikov, ezt már a Wikipédiáról tudom), ha úgy alakul a helyzet, ne az utcán kerüljön a kezébe legelőször lőfegyver. B. ma esti küldeménye egy rövid angol nyelvű ismertető arról, milyen lépéseket tanácsos tenni egy esetleges nukleáris támadás esetén, vagyis, hogy lehetőleg ne tegyünk lépéseket, maradjunk bezárkózva, lehetőleg a pincében. Nincs pincénk, bár a férjem már a házasságunk legelején jelezte, hogy feleslegesen ültetek bokrokat és virágokat arra a helyre, ahová ő pincét tervezi, azóta is eszébe jut néha, főleg, ha én valamit újítani szeretnék azon a szent helyen, ma nekem jutott eszembe, hogy talán még nem késő megépíteni, inkább lemondok a virágaimról, vagy átültetem őket, a jukkát mindenképpen, és a sokféle színű bokraimat is, amikor jönnek az őszi ködök legyen mibe mártani a tekintetemet.
Tegnap este a szepezdi házban a fürdőszobai kis komódban matattam. Újabban, ha a télire elzárt vizet megnyitjuk, napokig szivárog a víz a vécében, nem győzöm felitatni, ahhoz kerestem egy száraz törlőrongyot, a sokadikat, így bukkantam a műanyag vízipisztolyokra az egyik polcon. Évekig rakosgattam őket ide-oda, a férjem azt mondta, jó lesz az unokáknak. Ma megtalálták végleges helyüket. A kukában.
A Nemzeti összefogás számlaszámát részben én lájkoltam. Nem hívtam fel az adománygyűjtő vonalat, és nem küldtem pénzt a bajbajutottaknak, eddig még csak azt díjaztam, hogy van ilyen lehetőség is. Igazából azt díjaznám, ha nem lenne rá szükség.
Jaj sírni sírni mit érhet? készítjük az öröklétnek, túl életen viruláson túl bánaton elmúláson már:
"Tiszta tiszta tiszta!"
tiszta már, nem halandó nem bűnös nem esendő örök már, nem mulandó jaj végső magasztalásra öltöztetés asztalára emelik kétfelől fogva fektetik tiszta gyolcsra emelik kétfelől fogva egyik kéz váll alatt fogva karját behajlítva fogva ne csüngjön szép keze szobra
másik kéz fejét emelve homorú tenyérrel fogva ketten térd alatt fogva jaj lába viaszszobra - bokáját is támasszad fogva.
Mit jámbor asszonyok varrtak ráadjuk a végső inget, kik láttuk pőreségét majd épp így látnak minket. Mert ő itt előttünk haladva megjárta utunk végét, fedjük be kegyelemmel a vég kegyetlenségét, ragyog az ingen a csipke ragyog a ruhán a csipke még egyszer feldíszítse te jobb karját emeljed, jobb ujját rácsúsztassad, jobb karját már lehajtsad - csuklón ragyog a csipke - fordítsd a jobb oldalára most bal karját emeljed bal ujját rácsúsztassad, balkarját oldalára elsimítva lehajtsad - csuklón ragyog a csipke - fektetve fordítsad lágyan hadd csússzon az ing alája inget ruhát lesimítsál - csuklón ragyog a csipke - övét alája csúsztasd egyszer hajtsad köréje - övén ragyog a csipke - csomóba tilos kötni kössünk kötényt elébe csipkés asszonyi dísznek, Főkötőt arany fejére fürtöt rejtő csipkés fodrot arcára árnyék boruljon romlását szem már ne lássa, lábát nem tudja emelni tenyeredbe vedd bokáját, áldott szent kezek kötötték fehér harisnyáját húzd rá, őt lábujja rózsakörmű halovány viaszból öntve karcsú boka hosszú lábszár, térdére is hadd simuljon gyönge burka utoljára.
„Wir suchen überall das Unbedingte, und finden immer nur Dinge.” (Novalis).
D. magzati pózban, fejjel a laptopjára borulva, nyugodt mosollyal az arcán aludt el. Álmában érhette a halál. Jó így gondolni rá. Hogy nem riadtan távozott belőle a lélek. Szerdán boncolják. Tudom, hogy ez a protokoll, amikor a halál oka ismeretlen, mégsem tudom ésszel felfogni a dolgot. Nem kellene háborgatni azt a megnyugodott testet.
Amíg az előző bejegyzésemet írtam, kiderült, hogy tegnap éjjel meghalt a sógorom. A férjem és a másik öccse törte rá az ajtót. El sem tudom képzelni, min mehet most keresztül Andris. Ott ülni egyedül a lakásban a kihűlt testű bátyjával, amíg az öccse orvos után jár, hogy legyen, aki megállapítja a halál tényét. Tegnap még találkoztak, D. valami papírt íratott alá Andrissal, utána többször is invitálta, hogy kávézzanak együtt, de Andris visszautasította mondván, hogy velem találkozik az erdőben, a Csacsi-réten, már így is késésben van. Végül csak a buszmegállóban ácsorogtak egy kicsit, D. elszívott egy cigit, közben elengedtek egy buszt. Milyen szerencséd van neked Anikóval, becsüld meg, ezt mondta a sógorom a férjemnek a halála előtti délutánon, amikor felfogta, hogy az öccsének még ennyi (harminc egynehány) év elteltével is van mit kezdenie a feleségével, például randevút lehet vele megbeszélni az erdő közepére. Elégtétellel hallgattam A. beszámolóját erről a beszélgetésről, hiszen volt idő, amikor D. számára sem voltam igazán kívánatos személy a családban, bár tulajdonképpen még ő volt hozzám a legkedvesebb. Bizony szerencsés fickó vagy, hogy én vagyok a feleséged, mondtam Andrisnak, és nevettünk. Mákos-meggyes és áfonyás-túrós rétest ettünk a jeges szélben, ő forralt bort is ivott, én szomjaztam, mert szilveszter óta nem iszom alkoholt, hideg volt a Normafánál, végül ott találkoztunk, nem a Csacsi-réten. Most utólag szívesen lemondanék erről az egészről, csak hogy a férjem elmondhassa, a halála előtti napon még együtt kávézhatott a bátyjával. De így már csak az az utolsó a cigi marad. A közös ácsorgás a 21-es busz megállójában.
Azt hittem, jó viszonyban vagyok a halállal. Hát nem.
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
Kedvenc versek
Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
