NAPLÓK: N. D. S. L. (Vajdics Anikó) Legutóbbi olvasó: 2025-09-03 05:46 Összes olvasás: 91741| 970. | [tulajdonos]: Florence - a tökéletlen | 2025-08-16 12:43 | Hej, de szívesen füllenteném, hogy direkt írtam mulandó verset, hogy amikor megérkeznek a meók, szép példát mutathassak másoknak alázatból, belátásból, elengedésből, önkritikából stb.! Olcsó és átlátszó kísérlet lenne.
Egyrészt, ahhoz, hogy szándékosan írjon valaki rosszat (gyengét/színvonal alattit – mindegy most, hogy mihez mérten), vérprofinak kell lennie. Mint a Florence-t alakító Meryl Streepnek, akiről tudjuk (ha mást nem a Mamma miá-ból), hogy jó hangja van, de ebben a szerepben el kell hitetnie a nézőkkel (és a hallgatókkal!), hogy a magát nagyszerű operaénekesnőnek gondoló gazdag New York-i örökösnő annyira botfülű, hogy nem hallja a különbséget a jó és rossz éneklés között. (Hogy a környezete is asszisztál ehhez a folyamathoz, merő érdekből, az más kérdés.)
Másrészt, ki az a mazochista, aki ilyesminek előre eltervezetten, szánt szándékkal kiteszi magát? Elengedi az ember azt a szegény mulanDOKK-verset, mi mást tehetne (ki-ki talán be is látja a fogyatékosságait), de úgy érzi magát közben, mint az alkalmatlannak nyilvánított szülő, akitől elveszik a gyerekét, és menhelybe dugják. Máskor tsináljon jobb gyereket!
Ragaszkodunk, kapálózunk, küzdünk, aztán tsinálunk jobb gyereket. Vagy nem. Nem az életünk múlik ezen. Bár, ki tudja? Tudhatja bárki?
Ma reggel arra ébredtem, hogy újra seregélyek özönlik el a kertet. Percekig vonultak. A kedvenc Saramago-regényem jutott eszembe, a Kőtutaj, amelyben öt különleges képességekkel rendelkező embert hoz össze a sors, többek között egy tanítót, akit mindenhova seregélycsapat kísér, és egy fiatal nőt, aki a regény kezdetén egy bottal kitörölhetetlen nyomot karcol a földre.
Délelőtt merő véletlenségből (?) megnéztem egy AI-videót; olyasvalaki készítette, akit itt a DOKK-on mindenki(nek) ismer(nie kellene). Egy gyönyörű műnő az egyik legújabb versét énekli -- ugyanolyan hangon, mint azon a fájlon (majdnem azt írtam felvételen!), amelyet a nagyobbik fiam íratott -- merő szórakozásból -- a virtuális "elmével" az Óriáslány című versemre. Soha sehol nem tettem fel, pedig első hallásra izgalmasnak tűnt a zenei aláfestés. Még büszkeséget is éreztem egy kis ideig. Szerencsére, hamar elmúlt.
Egy újabb emlékkel vigasztalódtam: megjelent előttem John, a "vadember," amint egy Shakespeare-kötettel a kezében a „szép, új világ” felé tart a rezervátumból, ahová kényszerült. Nem tudom, mintha a DOKK is valamiféle rezervátum lenne. A maga élehetetlenségeivel együtt. | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
