NAPLÓK: Kicsi Ólomkatona Legutóbbi olvasó: 2024-04-26 18:56 Összes olvasás: 39139| 233. | [tulajdonos]: a vacsoravendég | 2019-06-18 22:18 | A vacsoravendég
K.-né tegnap patkánymérget kevert unokatestvére ételébe. A mérget könnyen kimutatták, nem is nyomoztak sokáig, K.-nét őrizetbe vették. Arra, hogy miért tette, nem felelt. Azzal az apró szemöldökrángással jelezte, amivel bizonytalanságát fejezte ki gyermekkora óta, hogy magyarázatot, legalább is, érthető, világos, szabatos magyarázatot nem tud adni tettére, amit viszont egy percig sem tagadott. Arra a kérdésre, hogy ő ölte-e meg P. Jenő felsőtokodi lakost, határozott igennel válaszolt.
*
K.-né harminc éves lánya és annak férje váltig bizonygatták, hogy a kedves mama nem tenne ilyet, hiszen kimondottan szerette unokatestvérét, valószínűleg a sokk miatt vállal magára ekkora szörnyűséget, azt sem tudja, mit beszél. P. Jenő emberemlékezet óta járt hozzájuk a mama főztje miatt, ami felsőtokodszerte legendás, olvasta-e a nyomozó úr a Torkig Vagyok magazin 2006/4-es számának olvasói rovatát, ahol is a mamának két receptje is megjelent, fotóval. Egész Felsőtokod büszke volt, P. Jenő is, meg is hívta két haverját azon nyomban ebédre a mamához, aki csak egy szemöldökrángatással reagált, és már pakolt is fel két újabb terítéket.
*
P. Jenő is szerette a mamát. Állandó vacsoravendégünk volt emberemlékezet óta. P. Jenő, az unokatestvér, magányos alak volt egész életében. Sokat ugratták a papát, hogy nem féltékeny-e, mert rendben, hogy Jenőnek mindig is voltak alkalmi kapcsolatai, de csak gyanús az, ha valaki évtizedeken keresztül egyetlen asszony főztjét eszi, aki se az anyja, se a felesége. A papa állítólag nem volt féltékeny, bár ki tudja, sosem beszéltem vele erről, ez mégsem az a téma, amit apa és lánya egy vasárnap délután megvitat; de szó, ami szó, Jenő nem pocakosodott meg, mint a papa, a mama pedig a legjobb szakács volt a megyében. Néha ennyi is elég, hogy fellángoljanak az érzelmek.
Hogy vita volt-e? Soha egy hangos szó. Bár... eszembe jutott egy régi emlék: kisiskolás voltam, akkoriban a konyhában aludtam egy kis díványon. Papa és mama azon a hangon beszéltek, amikor az ember üvölteni szeretne, de mégis óvatosan teszi, nehogy felébredjen a gyerek, szóval beszélgettek, és nem is figyeltem volna, nagyon álmos voltam, de akkor hirtelen meghallottam, hogy Jenőről beszélnek, na, akkor rögtön odafigyeltem, mert akkoriban, mint afféle kis fityfiritty, szerelmes voltam a Jenőbe.
Anyám valami pénzt emlegetett, meg hogy mégis, hogy képzeli ezt a Jenő, aki fiatal házas koruk óta minden áldott este beállít vacsorázni, mintha hívták volna valaha is; de hát mégis, hogyan lehet az, hogy ne tegyenek még egy terítéket az asztalra, amikor csak ül, és nem akaródzik neki elmenni. És mi az, hogy evés közben egy szót se szól, belapátolja az ételt, és mint az önkiszolgálóban, feláll és elmegy. Jenőt mindig is elkényeztették - hallottam apa hangját - . Jól ismerem ezt a részt az életéből, az osztálytársam volt. Fel sem tűnik neki, hogy nekünk évek óta plusz egy embert kell etetnünk, teljesen természetesnek veszi. Miközben mi élére állítjuk a filléreket is, nincs gyerekszoba, nincs nyaralás, s ráadásnak még itt van ő, aki annyit eszik, mint egy ló. Közben kedélyesen ütögeti a hátam, mennyit spórol is azzal, hogy nálunk vacsorázik. Ünnepnapokon, meg nagy melegben sört rendel.
És te megveszed - szólt közbe anyám.
Meg! - ordított fel apám, s pár pillanatig rémülten hallgatóztak, megmozdulok-e. - Mit tehetnék - folytatta halkabban - mégse veszhetünk össze, a rokonod.
Aztán szépen, aprólékosan megbeszélték, milyen határozottan, ámde kedvesen fel fogják hívni Jenő figyelmét, hogy itt mégis egy kis jövedelmű házaspárról van szó, és bár magától is eszébe juthatna, de talán illenék, valamiféle kosztpénzt is adnia. Jó vicc - dohogott apám magabiztosan - ingyen enni a jóféle házit. Egész biztosan fizetni fog - ásított nagyot anyám - ilyen pofátlan nem lehet. Megmondjuk, hogy nem bírjuk. Vagy nem jön többet, mert megsértődik, vagy fizet, mint a menzán - zárta le apám a beszélgetést.
Én persze alig tudtam aludni, attól való félelmemben, hogy Jenő nem jön többet. Még hajnalban is az asztali áldást mondtam, az volt az egyetlen imádság, amit tudtam, úgy kértem Istent, hogy fékezze meg szüleimet, és adjon nekik több jóságot a szívükbe, meg több pénzt a zsebükbe, és ne üldözzék el szegény Jenőt.
Másnap este anyám vérvörösen, remegő hangon szólni akart Jenőnek, de Jenő nagy gyönyörűségemre közbevágott, azaz végre megszólalt vacsora közben, és azt mondta, már majdnem sikerült Rezső bácsit rábeszélni arra, hogy eljöjjön nekünk kezesnek a konyhabútorhoz, igazán már nem sok kell, talán még egy kis krumplistészta, vágott közbe magamagának, szóval pár hét, és egész megpuhítja. Mama és Papa összenéztek, nagyot nyeltek, és nem szóltak semmit. A mama szedett még egy hegynyi krumplistésztát Jenő tányérjára. A kezességből nem lett semmi, de akkor már mindegy volt, könnyebb volt még egy terítéket felrakni, mint újra nekidurálni magukat.
Pár év múlva egy ehhez hasonló veszekedést hallottam megint Jenő miatt, egy vasárnap délután, amikor azt hitték, kint biciklizem, pedig hallgatóztam. Nincs egy nyugodt esténk. A család dolgait képtelenség megbeszélni a vacsora alatt. Még a gyereket se tudjuk leszidni a kettes miatt. - üvöltött apám - És persze, mindig neki jár a legjobb falat, mert ő a vendég. Holnap megmondjuk neki. Ide többet ne jöjjön. Ez nem egy szeretetszolgálat, ez egy család, egy család! Ne fizessen! - üvöltött fel újra apám, valószínűleg anyám javaslatára, aki halkan, hogy nem is hallottam, közbeszólhatott. Ne fizessen, takarodjon ki az életemből!
Következő este nem jött Jenő. Több estén át nem jött. Apám munkából hazajövet sört hozott, nekem tortaszeletet, anyámnak virágot. Úgy ünnepeltünk, mintha karácsony lett volna. De nem tartott sokáig az idill. Jenő két hét múlva beállított sírva. Úgy sírt, még apám is megrémült. Valami Tecáról beszélt, aki megcsalta, és hogy most már csak mi vagyunk, akiben bízik, és hogy mi vagyunk a családja. Anyám szó nélkül tette fel a plusz terítéket, de olyan szorosan fogta a tányért, hogy elfehéredtek az ujjai.
Több vita nem volt Jenő miatt, legalábbis nem hallottam semmit. Szerintem belenyugodtak abba, hogy Jenő a családjának választott minket, már maga apám tette a májat meg a mellet Jenő tányérjára.
Papa pár éve meghalt. Ekkor még inkább fellángoltak a pletykák, hogy mama meg Jenő. Meg hogy az is lehet, hogy szegény papát ők intézték el. Méghogy szívinfarktus. De persze ebből semmi sem volt igaz, pedig még a gimis társaim is célozgattak nekem, hogy Sissi meg Ferenc József is első unokatestvérek voltak, és nincs abban semmi. Meg hogy unokatestvérrel összeszerelmesedni milyen arisztokratikus. Anyám persze özvegy maradt, Jenő meg agglegény. Jenőt nem is érdekelte más, mint a rezgő velő meg a pacal, amit anyám már kifejezetten csak neki csinált, mert mindketten utáltuk. Mama a sírt rendezgette minden délután, aztán szaladt haza, hogy vacsorát készítsen Jenőnek, aki egyre fáradtabban, és egyre éhesebben tért be hozzánk a munkából. Mint mindig, szótlanul evett, böfögött, és elment. Soha nem köszönte meg a vacsorát. Olyan természetesnek vette, mintha az anyjától kapta volna, vagy mintha ő tett volna szívességet.
Én képtelenségnek tartom ezt a vádat, nyomozó úr, még akkor is, ha anyám beismerte. Azért ismerte be, mert már az ő életének is vége. Jenő meghalt, hát ő is halálra ítélte magát, vagy hosszú börtönévekre, mindegy. Én biztos vagyok benne, kedves uram, hogy anyámat apám halála után Jenő vacsoráztatása tartotta életben. Talán nonszensznek tartja, de én irtó hálás voltam Jenőnek. | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
