NAPLÓK: Kicsi Ólomkatona Legutóbbi olvasó: 2024-04-27 06:12 Összes olvasás: 39167| 6. | [tulajdonos]: Tájkép eső után | 2016-03-09 21:58 | Mint a félig kicsavart, hanyagul felaggatott ruha
csepeg a táj. Az ég szürkére satírozva,
de a falevelek közt a napfény
majd' beszakítja a vásznat.
Pocsolyák mindenfelé, az őszi avar
rothadó szagát szinte érezni lehet.
A katángkórón pókháló, a pókhálón
megszámlálhatatlan vízgyöngy.
A kerti asztal lábán csiga mászik.
Az asztalon egy szemüveg hanyagul levetve,
könyv az ölben, a férfi nem olvas.
A férfi türelmetlen, ujjaival az asztal lapján dobol.
A kutya csatakos, feje mégis a férfi térdén.
A kerti bútorokról csepeg a víz.
A férfi ruhája vizes, kalapja az asztal lapján,
vizes a haja is.
Az esőt is itt ülhette végig, ezen a kerti széken,
pedig a kép szélén jól látható egy ház fala.
A kutya tekintete a férfi tekintetét várja,
a férfi egészen mást vár.
Feje a szemlélő felé fordul,
mintha kinézne a képből.
A festmény egészében véve elnagyolt
és befejezetlen.
Hiányzik róla a szivárvány,
meg a megbékélés.
Hiányzik róla a férfi arca.
Hiányzom róla én. | |
| 5. | [tulajdonos]: három kiragadott mondat | 2016-03-09 17:13 | Az önzetlen szeretet felé vezető úton az első lépés annak felismerése, hogy szeretetünk csalódhat.
-
A szeretet tehát, amely önzetlenül és becsületesen keresi az igazságot, nem lehet mértéktelenül engedékeny.
-
Ha az embereket, eseményeket és helyzeteket csak úgy vizsgálom, hogy rám hogyan hatottak, akkor a pokol küszöbén élek.
(Thomas Merton: Senki sem sziget, Lukács László fordítása) | |
| 4. | [tulajdonos]: Ólomkatona | 2016-02-24 18:07 | Az ablakkeretről a fehér festék már lepattogzott,
az üvegen koszos ujjnyomok.
A két ablaktábla között feszes vigyázzban
egy színevesztett ólomkatona áll.
Tőszomszédságában tavasz óta egy légytetem.
Merev testtartásuk mintha versenyezne,
melyiküké a teljesebb halál.
A katonácska vonásai elmosódtak,
a kerek holdarc mintha csak lebegne a nyakán.
Szuronya fájdalmasan sebez: elég ránézni,
felsérti a tekintetet.
Két ablaktábla közt áll,
egyetlen darabja egy seregnyi egésznek,
akik körülvették, már elvesztek.
Persze az is lehet, hogy ő veszett el,
s a többiek valahol példás rendben rá várnak,
éles arcvonásokkal, újrafestve,
egy beláthatatlanul tágas helyen. | |
| 3. | [tulajdonos]: szeretem | 2016-02-23 23:32 | Pilinszky János: Mielőtt
A jövőről nem sokat tudok,
de a végítéletet magam előtt látom.
Az a nap, az az óra
mezítelenségünk fölmagasztalása lesz.
A sokaságban senki se keresi egymást.
Az Atya, mint egy szálkát
visszaveszi a keresztet,
s az angyalok, a mennyek állatai
fölütik a világ utolsó lapját.
Akkor azt mondjuk: szeretlek. Azt mondjuk:
nagyon szeretlek. S a hirtelen támadt
tülekedésben
sírásunk mégegyszer fölszabadítja a tengert,
mielőtt asztalhoz ülnénk. | |
| 2. | [tulajdonos]: szeretem | 2016-02-23 23:27 | | https://www.youtube.com/watch?v=6D1bzmGPlyw | |
| 1. | [tulajdonos]: sajnos nem kitalált sztori | 2016-02-23 23:20 | Egy vak és értelmileg is sérült lány egy valamiben tűnik ki a többiek közül: szeret énekelni. Rengeteg dalt ismer, néha felcseréli a versszakokat, néha kisiklik a cérnavékony hang, mindegy. Hamis, de lelkes. Nekem nincs jó hangom, rossz se, olyan semmilyen, mint a gyenge tea. Ha énekelnem kell a foglalkozásokon, mindig megkérem T.-t, hogy segítsen. Örül, hogy segíthet. Ilyenkor perceken át mantrázza, hogy „segítek, jó?”. Néha az agyamra megy már, főleg, ha feszültebb vagyok, de valamiért tudok türelmes lenni. „Köszönöm, segíts!”-mantrázom én is. Az épelméjű és tanult énekesnő szerint T. fülhasogató hamissággal énekel, és „csak produkálja magát”. „Te, ha színpadra állsz, nem produkálod magad?”-kérdezek vissza, és ugyanúgy erőt kell vennem magamon, hogy ne mondjak valami durvábbat, mint akkor, amikor T.-nek felelgettem.
Nem tudom, miért érzek dühöt. Nem T.-nek mondta, hanem a háta mögött. Nem egyenes, nem jó, de legalább nem bántja szemtől szembe. Úgy élnek itt a fogyatékosok, mint a tojások a tartóban. Olyan egyformán, ki-és feltűnés nélkül. Aztán van valami, amiben T. mégis kitűnik. Boldog, ha énekelhet, elhiszi, hogy tud is énekelni. Kiemelkedik a tojástartóból.
De mi csak húzzuk vissza a földre, nyomjuk az orrát a semmirevalóságába, mint a kiskutyákét a piszkukba. Milyen lelki nyomorunkat demonstráljuk így, s miféle aberrált kielégülése ez a saját semmirevalóságunknak? | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
