Van, aki szédítő emberi magaslatairól legfeljebb egyszer-egyszer szólamonként leereszkedik ugyan, de csak a következő elrugaszkodás erejéig, (és ilyenkor meglibbennek az ágak) van, aki saját kivetítéseit visszhangozva válik suttogó háttérzajjá, aki a lehető legkifinomultabban adja kölcsön kétséges helyzetekben önnön konzekvenciáit , és van akit megfagyaszt , mozdulatlanságra sarkall ez a mozgalmasság, aki dermedten rejtőzködik van továbbá, aki egyfolytában kajabálja az iramot, meg aki fel is veszi rá a ritmust, vagy aki újraprezentálja magának (és környezetének) a dolgok állását, annyiféleképpen megnyilvánulhat az ember, mégis, a legtöbbször bevett koreográfiákkal élünk és mégcsak észre sem vesszük. Legnagyobb részben mindez, ha levetkőzteted, pusztán önigazolás és/vagy önérvényesítés - azon eszköztárral, ami épp adatott és mégcsak nem is önbeteljesítés, de mindenképpen ÖN (ös). S hogy a szerepek, amelyeket felveszünk (archetipikusan) miképp és milyen mértékben determinálják a bennünk/általunk végbemenő folyamatokat senki sem tudja megmondani, ezért ha bármit is tisztán szeretnénk látni, nem szabad kihúznunk magunkat a valóságból, de el kell kerülnünk, hogy átadjuk magunkat. Az azonosulásról, véleményformálásról le kell mondanunk, így a történések, a közeg és minden szellemi folyamat átrezeg rajtunk, de nem adtuk át magunkat,
ez egy állapot, amelyben nem mozdulsz de mégis érzed, te vagy minden, ami ugyanakkor egyszerre mozdul. Tényleg nem is mondható el. Vannak dolgok, amikről nem lehet, nem is kéne beszélni és azokról hallgatni kell, uff.
Bármi, ami tapasztalatként felmerül bennünk: valóság. De jól tudom, már régóta, hogy nem bízhatok fogyatékos szerveim önkényében, a beteg valóság torzulásait nem öltöm fel, amit észlelek, észleletnek nevezem. Csontváryt lapozom épp, úgy érzett, mint aki ismer. A ciprusok fenséges tartózkodása - a tükrök igézete. Sajátos adottságaink bezárt álomvilága. A setétség különös világossága. Pamat a tündöklésben. És a hiedelmek visszhangja mellett mégis - test a testtel azonos - ott e kegyelem, igen, idegrendszerünk áldott fogyatékosságaiban, igen, a dolgok, melyeken keresztül egy magasabb rend árad, sohasem megragadhatóak. Csak a semmi kérkedik körülöttünk, jobb ha meghagyjuk neki, ha ráhagyjuk, mostanság nagyon is éreztük közelségét, hát itt van igen, ez most az ő ünnepe. A propaganda, ha elég kitartó, élménnyé lesz, nem bizonyíték semmire, csupán kifinomult kondicionálás magától értetődő eredménye, mely az ismeretlentől és céltalanságtól való félelembe fészkel kényelmesen. De ha nem fogadsz el semmilyen hitet, ha nincs bekeretezett véleményed, azzal szembesülsz, ami valójában van. Ha a gondolkodás struktúráját megérted, feltörheted a rendszert. A rettentő valóságot, melyet magad hoztál létre. Túl az érzékelés kettősségén, ott a mérték nélküli mozgás, mely az elme számára bekeríthetetlen. Mindez persze vért kíván, és ezért vállalnunk kell minden sebezhetőséget. Aki életébe zavartalanul kíván beletelepedni, megtagadja önnön tisztaságát. A szeretetben nincs azonosság - a szeretetnek csak kiáradása van. Ezért nyitva hagytam minden ajtót.
Még az előtt, hogy minden rendelkezésre álló energiánkat annak a néhány fajnak a manipulálására fordítottuk volna, amely még ma is a fajunkat tápláló kalóriák 90 százalékát adja még mielőtt ez valamennyi nyavalya fenyegetett volna azt mondják pedig éheztünk persze ki emlékszik arra
az éhezés lehetőségének gondolata az éhezés lehetőségének szolgálatba vétele mégis valahogy egészen újszerűnek érzik vessen meg az isten érte hogyha akar
mert én bár tulajdonképpen mindig is féltem az éhezéstől meg kell vallanom hogy valójában sohasem éheztem és nem is találkoztam én éhezővel az elõzõ élettel ezelőttig azóta pedig sokmindent feláldoztam ezért a rettegésért. A több étel pedig nem jelentett jobb étrendet, sõt, könnyebbséget sem, pusztán csak magasabb reprodukciót, de számomra pl
a reprodukció sem jelent szinte semmit. Ez a " szinte semmi " ez az életem és mit nekem ezek a közvetlenkedõ képernyők azt mondják számon tartanak meghogy senkit sem hagynak egyedül talán még nem tudják hogy ők is én vagyok és már egy ideje egyedül beszélek hozzám és én már rég nem válaszolok .
Becsaptatok, bizony becsaptatok álnok búzakalászok, puha ágyat vetettem nektek, sáskáktól óvtalak, cirógatva fürösztöttelek benneteket ès Ti Ti mégis seregnyi bajt zùdìtottatok testemre és persze azon képességet, hogy hitvány körülményeim közepette többszőrös eséllyel maradjak fenn mégis
noha fennmaradásom rítusa már magamnak sem nyújt örömöt
Azt el is felejtettem közölni, hogy meglátásom szerint csúfos félreértések láncolatává lett ez az egész, és a kommentemre érkezett válaszreakció nyilván nem arra kívánt reagálni, amit kifejtettem, hanem amit megidéztem vele, és ami nem a tiszta megismerésből táplálkozik, sokkal inkább egyfajta beidegződött szimbólumrendszerből, mely ekként hozzákapcsolódva a közvetlen élményhez, más, feldolgozatlan élmények újabb illusztrációjává változtatta a jelenlegit. Ezért aztán természetesen nem is haragszom, sőt, bocsánatot kérek az okozott károkért. Viszont Ön, kedves Gábor kérdéseket szegez nekem, melyre válaszolnom illik.
Első bejegyzésemmel tehát a hozzám intézett fórumbejegyzés ezen részére igyekeztem reagálni: ,, Amúgy túl sokat beszélsz és keveset markolsz. Ha értenéd, nem is írtad volna, amit írtál.. Minek az érzetei kapcsolják mihez egymást? Mi van? Akarsz beszélgetni? Van töltény a puskában?"
A későbbiekben pedig a következőkre:,,Ez mit jelent kedves? Minden vers úgy jó, ahogy van? Nem is kell hozzá olvasó? Beszélgessünk akkor erről, nyitott vagyok! Hosszú lesz, azt ígérhetem.. Hosszú lesz, mert útközben majd meg kell értened magad.."
Szellemi gyakorlatnak tekintem, egy kicsit szórakozásnak is, ami az intrikát illeti, igyekszem fékezni magam. Kriszta ne haragudj, téged a legkevésbé sem szeretnélek ezzel sérteni, remélem meg tudsz érteni.
Elindulván önismeretem rögös útjain...midőn Gábor kartárs lehajolt hozzám a porba , s egyetlen dicső gesztussal feljebb emelt patyolat fényben fürdőző magához. Csak apró lépésekben, de érzem fog ez menni.
Első ízben maradjunk meg tehát a tárgynál (melyen előző kommentemben magam is túlléptem, olykor igazán oktondi lény tudok én is lenni, bár ez nyilván együttjár halandóságom csodájával)
Kezdjük tehát a fákkal:
Kezdetben nem értettem a heves reakciót meg a puskás flasht, de átolvasva a grafomán darálékot, mit m. Krisztina falán elkövettem, első ízben hadd kérjek elnézést pontatlanságomért és következetlenségemért. Másodszor had mondjam el, egyrészt, hogy valószínűleg kevésbé veszem komolyan a platformot, előfordulhat, hogy nagyobb pongyolaságot engedve meg magamnak, mint amennyi szerintetek itt belefér, kvázi összepiszkítom a felületet. Másrészt tudnotok kell, hogy reakcióm meggondolatlan és sietős volt, annak hátterében a következők állhatnak: a természetről alkotott képzetembe (melyhez igen kellemes és boldogságos állapotok fűznek) nem fér bele, hogy hinni merjek azon kijelentésnek(nem hiszem, tehát ha elképzelem,csak nevetek rajta), hogy egy fának lelke van. A lélekről alkotott fogalmaim értelmében (persze közben rájöttem hogy ezen fogalmak nem feltétlenül állnak fedésben a ti fogalmaitokkal, nyilván ez az egyik bökkenő) ez azt jelentené ugyanis, hogy akkor egy fa képes szenvedni. Ezzel ti rémmeséket mondtatok nekem. Egy fa, nem önmaga intézi sorsát, ahogyan egy állat (amelyik képes pl legalább arrébb menni, harapni, bárakármi) részben már igen. Ebben az értelemben puszta kegyetlenség volna a természettől, ha egy fát lélekkel ruházna fel. Lélekkel, amely élményt kelt benne, spontán reakciók helyett észleletekkel, melyekhez érzetek társulnak, ahogyan az állatnál (netalán azokhoz érzelmek kapcsolódjanak, ahogyan nálunk embereknél történik jesszus kész horror, ha így volna, a növények folytonos paralízisben élnének) A fájdalomra egy növénynek evolúciós értelemben nincs szüksége, nem szolgálja a túlélését. Mindez kegyetlenség volna a teremtés részéről. Ha valami fáj, a lelkemet érzem, mert ember vagyok, ez hasznomra van, és bár nem kellemes, de jó nekem. Félreértés ne essék, nem vagyok én neurotikus (ebben az értelemben), nem élvezem, nem úgy jó, mint a viszketeg megvakarása, de jó mégis, mint Isten. Ettől még persze a fákat lehet intelligens lényeknek tartani, bizonyos értelemben. És a magam részéről a legintelligensebb lényeknek gondolom őket, akiknek megismeréséhez valaha is felérhetünk. A fajok láncolatában a fák a csúcspontot jelentik, élő műalkotások, örök mozgásban vannak az ég felé, dacolván a gravitációval. Ám azon tulajdonságaikból kifolyólag, hogy tudniillik kommunikálnak, védekeznek, gyámolítanak , hogy "szervezettek" (tessék figyelemben tartani, hogy kifejezőeszközöm, a szó, melyre szorulok s melynek mestere még nem vagyok mintegy mellékhatásként oly tulajdonságokkal is felruházhatja az általam megnevezett jelenségeket, mely tulajdonságokat magam sem tartok érvényesnek a folyamatra, melyet a fogalmakkal megjelölni kívánok) hogy képesek akár arra is, hogy érző lények fájdalmát vagy derújét valamiképp érzékeljék vagy visszatükrözzék ( ha csak gondolatban megfenyegetünk egy növényt, hogy bántani fogjuk, megváltozik az elektromos ellenállása, de ehhez nem szükséges éreznie) szóval abból hogy érzékenyek és reaktívak, nem jelenti azt, hogy élményeik volnának, melyek egyfajta lelkiségben tükröződnek. Ám (ahogyan az embernek is) van egy köztes folyamatkoordináló erejük "testiségükön" felül mely azonban még nem emocionális karakter. Ennek költői megfogalmazása lehet egy igen nemes költői ambíció pl. mindenképp felelős vállalkozás, szerintem. Sajnos az ember mindent önmagára vonatkoztat, meggondolatlanul, ezt tesszük szinte minden pillanatban, akkor is, mikor bizonyos részletek megismerésének tudatában a fák egyes tulajdonságairól, beleképzelvén magunkat egy másik életforma létállapotába, minthogy e paradicsomi állapotot már elgondolni se nagyon tudjuk, sajátos állapotainkkal összemosván részleges tudásunkat, efféle elhamarkodott következtetésekre jutunk, anélkül persze, hogy mindezt akarnánk. ,,Ők úgy léteznek, ahogy mi is léteznénk természetes állapotunkban. Ha nem sietnénk meghalni és előtte gyorsan valamit csinálni, hanem csak érzékelnénk." ,,Boldogok a lelki szegények mert övék a mennyeknek országa"
A Tudás nem segít rajtam és a hatalom felettem mindig kizökkenthető
A Folyók akár erek a testben
vagy a fák ágai
De tudatlanságom a változás mértékévé teszem, azután az ég sarkait számolgatva arról támad megkapó képzetem hogy telik
Az ember persze eljátszik olykor-olykor szerepeivel lelkesen nagy zajjal tetszeleg magának fölkel a rácsos ágyból és megrázza csörgőit zsiborgó marokkal marcangolva a teret megindul hogy szétfeszítve rácsait körülhordja nyálát a világ ízetlen vackain végül megunva valamennyi játékszerét testmeleg sarkot kutatva összekucorodik avagy helyben visszahuppan
Bármi, ami lehetnék is, igaztalan: már vagyok Egyedül a természet, mely torzítatlan Amit fel nem érek: megrészegít mit szavakba öntök többé már nem méltó hozzám
Minden választás megalkuvás a lehetségessel Egyedül a választás megtagadása az, ami szabaddá tehet mert e tagadás fenntartja kizárólagos döntésem jogát
De ne légy naiv, szavaink feltartóztathatatlanok és a pont egy értelmetlen írásjel mindez már nem egyenrangú velem
„RETTENETES VALAMI AZ ÉRTELEM. A halál felé tart, éppúgy, ahogy az emlékezet az állandóság felé. Az élő a teljességgel ingatag, a teljességgel egyéni, az végeredményben érthetetlen. A logika arra törekszik, hogy egységekre és fajtákra osszon mindent, ami az élettel kapcsolatos, s arra, hogy minden megnyilvánulásnak csupán egy és ugyanaz a tartalma legyen, attól függetlenül, hogy hol, mikor, milyen összefüggésben kerül elénk. Csakhogy semmi sincs, ami ugyanaz volna létezésének egymást követő pillanataiban. Istenről alkotott képzetem mindig más, ahányszor csak rágondolok. Az értelem a halál nevű állapotra törekszik. Az ész a halált keresi, mert az élő mindig megszökik előle; az ész jégcsappá akarja dermeszteni a zubogó patakot, csak hogy megtartsa magának. Fel akarja tartóztatni az áradatot. Ha elemezni akarunk egy testet, akkor szét kell szednünk, vagy el kell pusztítanunk. Ha meg akarunk érteni valamit, akkor először meg kell ölnünk, ki kell merevítenünk az agyunkban. A tudomány holt képzetek temetője, még ha élet származik is belőlük. De hát a férgek is hullával táplálkoznak. Az én gondolataim is, amelyek egyre torlódnak és csaponganak az agyamban, el vannak szakítva életadó gyökerüktől, rákerülnek erre a papírra, és változhatatlan formában rögződnek rajta: már most is csak gondolathullák. De hát akkor, hogy nyílik meg az elme az élet kinyilatkoztatása előtt? Tragikus harc ez; az élet és az ész harca a tragédia lényege. Hol az igazság? Éljünk vagy értsünk?” (Miguel de Unamuno; író, költő, egzisztencialista filozófus)
