DOKK

 
2768 szerző 35152 verse
dokk.hu irodalmi kikötő :: alapítva 2000-ben
Bejelentkezés
KIEMELT AJÁNLATUNK

Nagypál István
  Törless színe
Új maradandokkok

Szilágyi Erzsébet: (haiku)
Bara Anna: elkerülhetetlen 1.0
Vajdics Anikó: Hajában sárga lepkék
Mészáros László: diadalmenet
Tiszai P Imre: Vakvágányon (2)
Seres László: Bűn-bak
Ilies Renáta: Egy fa panaszai
Bátai Tibor: Bizonyosság tükörnézetben
Paál Marcell: Harapás
Fodor Fanni Dóra: Mélység, magasság
FRISS FÓRUMOK

Pataki Lili 15 perce
Gyors & Gyilkos 40 perce
Szikora Erzsébet 1 órája
Szilágyi Erzsébet 1 órája
Nagyító 2 órája
Petz György 5 órája
Tóth Gyula 6 órája
Fűri Mária 8 órája
Bánfi Ferenc 10 órája
Fodor Fanni Dóra 11 órája
Dankó Tímea 11 órája
Pleszkó Anita 11 órája
Zala 19 órája
Mihálydeák Anika 20 órája
M. Kiss Gábor 1 napja
Duma György 1 napja
Zsuzsanna Grande 1 napja
Szatmári Gizella Emese 1 napja
Kiss Anna Mária 1 napja
Szakállas Zsolt 2 napja
FRISS NAPLÓK

 Sorrento 7 perce
PIMP 34 perce
weinberger 1 órája
Cetlik, fecnik, félcédulák... 2 órája
Zúzmara 2 órája
Conquistadores 3 órája
rákok tánca parti homokban 4 órája
mix 5 órája
Baltazar 8 órája
Bátai Tibor 18 órája
Gyurcsi 19 órája
N. D. S. L. (Vajdics Anikó) 19 órája
az utolsó alma 21 órája
Minimal Planet 22 órája
Dokk-találkozó Veresegyházon? 23 órája
BECENÉV LEFOGLALÁSA
VERSKERESő

Részlet a versből:
SZERZőKERESő

Szerző névrészletre:
FÓRUMKERESő

Szövegrészlet:
FOTÓK


NAPLÓK: Felvil.levelek (feladó:random)
Legutóbbi olvasó: 2018-06-18 06:01 Összes olvasás: 12456

Korábbi hozzászólások:  
121. [tulajdonos]: khm2018-05-10 02:56
I.

Most nyílnak
a legszebb
kerti-virágok

Anyánk udvarában
száraz és kavicsos
talaj

Apám kezében
harmonika
vagy köszörű

Csillagaink
Tisztes Távolságban
és Kíméletlenül

Kinyíló még
a világ
aki álmodta, annak

Szép lelke volt
gyönyörű


II.

Talpam alá szőlőlugasok
forró homokja kívánkozik

Csetlik-botlik az ember
és Igenis Álmodik

még akkor is ha tudja jól
neM Merészkedhet -

az éhen maradt vágyak zabolátlanul
belevetik magukat a ködbe

- jajj te piruló ég!
más hát a képzelet
és más a képzelgés
Motorja

karcos
éppnyi puffanással
Ereszkedik már az éjszaka

III.

A nyugtalan tudattalan álom
a rózsalugasok sokszínűsége
a karmos keskeny utak melyek
virágzó reneszánsz kertekbe folynak

Zavaros kutat keresek
vagy szakadékot
még nem döntöttem el
de beugrott máris ismerem
a zuhanás élményét

(sűrű pocsojákba
feketéllik a gyász
mely velem együtt bennem
már bármivé lehet
mely velem együtt
bugyog egyenest
lefelé pokloknak alája
de nem szólnék most erről
ha lehet)



120. [tulajdonos]: 3/4 32018-03-29 14:07
hajnali háromnegyed három
csillagaink tisztes távolságban
és kíméletlenül

10 perce háromnegyed három
egyedül csak a hold merészkedik
közel az imákat sistergő
ablakkeretekhez
gomolyfelhők gyülekeznek
rozsdahabot vet az ég
karcos nyikorgó léptekben éppnyi puffanással
ereszkedik már az éjszaka

felteszek egy teát
magam is amíg
elkortyolgat bennünket csendesen
és hosszat nyújtózik az isten

az ember persze eljátszik olykor-olykor
szerepeivel lelkesen, nagy zajjal tetszeleg magának
fölkel a rácsos ágyból és megrázza a csörgőket aztán visszazuttyan
meredten nyálcsorgatva figyeli ahogy jönnek még mások
mindenféle zörgő vackokat rázva mindahányan
aztán felpiszkálódik mégis valamiképpen
zsiborgó marokkal marcangolva a teret
megindul hogy szétfeszítve rácsait
körülhordja nyálát a világ ízetlen vackain
majd megunva valamennyi játékszerét
testmeleg sarkot kutatva osszekucorodik ott végül
avagy helyben visszahuppan ama jólismert zsiborgó felületre

rongyos ambícióktól megváltan és elfogulatlanul
értve-ámulva figyelmesen hallgatja tovább ahogy
amazok nyűvik még rekedt kasztanyettáikat
s vehemens-nagyokat rándítanak öntudatlan
kimerült tagjaikon - Dionüsszosz fortyogó éje
ez a tudattalan ébredése,
nagyokat ránt a bolond a holdon,
merre indulna vele maga se tudja
ha lenyelné talán
felülne az égre

119. [tulajdonos]: hát. jó,de még nem eléggé2018-02-27 00:32
MADARAK, HOLDAK, IMÁK, OKTÓBER

1.
Boszporusz felé
kocsányos tölgyek lombrejtekében
fekete gólyák tollászkodnak
javítgatják elhagyatott
átmeneti fészkeik

muskátlis ablakanik alatt
piknikezik a gyász

Pesten

esteledik lomhán
kiviláglik a Hold

2.
összekucorodnak rőt árnyékok
az esővizek
pocsolyákba gyűlnek

hazaérnek
az utcákon lődörgők

nyikorgó-nehéz
rozsdás ajtók mögött
gyertyafénynél forralják tintájuk

száraz torkukra
savanyú bort ontanak
vagy keserű teát

s egyként rimánkodnak

3.
október: dámvadak szerelmes dalától hangosak az erdők
súlyos párharcok folynak
teli teknőjét leteszi végül továbbáll tétován a köd

nyárelőre már nyulánk és simaszőrű borjak szaladnak
fürgén és pettyesen
a hullámzó zöld mezőkön

és lankáinkon elterülnek tikkadtan
a téli imák

LEGHOSSZABBAK A FÉNYEK KÉT KARCSAPÁS KÖZÖTT*

nem birtokolhatsz semmit
soha nem is voltál
ez a megrakott tál
csak illúzió
s te oly bizonytalan léptekkel tántorogsz
táltól falig
faltól tálig
önnön várkastélyod foglyaként -
illetéktelen szerverek eszköze vagy
magadhoz méltatlan
játékon kívüli karaktert létrehozó
minden szobába betévedő
darabos mozgással haladó
üresen bámuló test
- távolnak borzongó
terítetlen
kifeszített abrosz
hasadj a szélnek

*Pinczési Judit: Palló

EGYENSÚLY

Aruba száraz homokos partjai - Renaissance -
az évi középhőmérséklet 27 °C, csekély ingadozással
és torkunkra ha szárad sótlanítják már a tengert.

A flamingók túlvilági méltósága. Nincs, ki emlékeznék arra,
hogy e madarak közül valaha is elesett volna valamelyik.

Amikor fél lábon állunk, izmaink folyamatosan dolgoznak,
hogy apró korrekciókkal
egyensúlyban tartsák testünket.

Amikor felboncoltak egy elhullott flamingót
nem találták nyomát
semmiféle anatómiai különlegességnek.

HABZÁS

megmártóztam mindenben
hiába
a disznók
orrukkal
a vájú szélére túrtak

miféle tekintetes úrnak
fúrnak a majomkenyérfák utat
én nem tudhatom

épphogy emlékszem
de épphogy a nem-emlékezés

az a cöveknyi tompa kondulás
testmeleg csak semmi körülhatárolható
egy érverés
és a magamba-tódulással végül csak

az élénkvörös habzás ahogy
belémcsordul a világ mert
visszakapaszkodik az mindig
a kenyérkarélyak lecsorgó hullámain

VALAMINEK A HIÁNYÁRA

errefelé
csak a kavicsos és terméketlen földek
kövér nyájak nem legelésznek
kövek alatt ritkás fűcsomó
érkező vonatok képzetével bódítom magam
és nyelek konzekvens-nagyokat
a savanyú ködből
mint aki tudja jól
lomhán de keringenek
a ledegradált égitestek
s egykedvében véget nem érőt nyújtózik maga is
az átmeneti égbolt alatt

élek
valaminek a hiányára gondolok mindig
és a cselekvés kényszere
mely természetemmel ellenkezik
arra késztet
hogy ez amnéziás állapotban
végezzem be
félbemaradt teremtményeimet

tudnom kellett volna róluk csakhogy
az összefüggések elvesző hajszálérhálózatok
és megbolydult keringésemben a felülírt vázlatok
működésbe léptek

nem kérek a sajnálatból
kegyelemre van szükségem

megbocsátom hát magamnak a cselekvés kényszerét miképp
nem megbocsátható az egyáltalán
mert független kísért az éntőlem ki
kényszerek alatt éltem itt
s hogy el nem uralt sem függ pusztán a cselekvés természetétől mégsem

de egyedül vagyok nagyon
errefelé csak ritka alkalmi kóborló a magamfajta ki tudja jól
önfejére hívott átkokat

errefelé
csak a kavicsos és terméketlen földek
kövér nyájak nem legelésznek
kövek alatt ritkás fűcsomó
induló vonatok képzetével bódítom magam
és nyelek konzekvens-nagyokat
a savanyú ködből
mint aki tudja jól
lomhán de keringenek
a ledegradált égitestek
s egykedvében véget nem érőt nyújtózik maga is
az átmeneti égbolt alatt

118. [tulajdonos]: Mario Luzi, Fernando Pessoa2018-02-25 17:40
FEKETE
(NERO)

De itt van már az éji óra, melyben
az űr mélyéből kihajol a felszín
zilált és hozzáférhetetlen arca,
s a mi teendőnk már, hogy bátorítsunk,
rosszkedvű virrasztásunkkal s a bágyadt
mécsvilágokkal városi egünkön.

A fekete, lila űrök szelétől
megbolydulnak a szikkadt konyhakertek,
utcákon hallik a macskák nyögése,
csapódik a lengő zsalu, s ha kívül
körülnéz, akinek van mersze, rálel
a szélre, a lámpásra, részegekre.

Kérded, mit hozott nékem ez a nappal?,
vagy semmit, vagy csak alig többet annál,
mi szorító, nyomott napokban,
az eső meg-megnyíló függönyén át
kibukkan s tovatűnik:
fák, teherkocsik, várostöredékek,
emberek, esőben esővíz, pára.

ÉS A FARKAS
(E IL LUPO)

Mikor recseg a jég, és
riadt állatok bámulják a sarki táblán
a széthullt tengereket, a jéghegyek futását,

és szigony döfte cápák verdeső tusái
tombolnak-csillapulnak, és a nemzés
mohó vágyával pusztulásba tartó
lazac fölúszik a sziklás folyókon,

és a farkas,
élte minden kínját cipelve,
s anyáiét, kölykeiét is,
e nagy kavargással szivében

nekiindul a hegynek, s újra érzi,
hogy öreg lába fürge, és az ősi
szelek vándorutat, zsákmányt, szerelmet
zengő hívószava készen találja,

te, nem-sajátom élet,
éjből és káoszból öröklött
fájdalom,
egyszer csak magadra eszmélsz a mélyben,
s szorítva vívsz-vergődsz a súly alatt.


MÉHEK
(API)

A tiszta téli
nappal rázós szekérutat hagy,
feni a kődarabok élét,
a pár szál zöld hajtást kiszívja
a csupasz dombtetőkön.
Ki rőzsét gyűjt, vagy szárítókötélre
ruhát terít, siet; szöges bakancsban
vagy fapapucsban morzsolja a földet,
a kunyhó ajtaját reteszre zárja.
Nyersek a zsinatolások ilyenkor,
reszelősek a szavak és a búcsúk.

Űzötten, mint nélkülözők, szegények,
s éppúgy, mint az, ki gyöngeségből
vagy áradó szívvel a többiekhez
szalad, mert nem tud meglenni enélkül,
vagy mint ki nem leli nyugalmát,
bátorságot merítek, és a fagyban
végigjárom a dombot és a lejtőt,
mely csurgók és erek rácsáig ér le.

A falu változatlan,
de most, a hosszúra nyúló, kitisztult
órákban napvilágra tárja kérgét,
töviseit. A szorgos háziasszony
nekifeszülve lépked itt is, ott is,
míg kapujához ér; az őrizetlen,
vagy házalni, kérni küldött fiúcska
jár-kel, s az úton egy-egy bőrdarabkát,
vagy néhány cseppnyi vért hagy.

Ebben a mindenütt-kéreg magányban,
ebben a télben csak e nyughatatlan
lelkek, a méhek röpködnek-keringenek,
elevenítik meg a zöldet; egy-két
hátramaradt hírnök talán, vagy őrszem,
ágrólszakadtak örökkön bolyongó,
tékozlók fogyhatatlan vásznu népe.

S ez addig tart, míg a fák, a bokrok
szárai, bordái meg-megkaparják
az alkonyi szeleket, és tovább is.

TOCCATA

Ím április, a porvíz
égbolt egyhangúsága,
az ablakon a gyékény,
a nád nem-moccanása,
könnyű szélrezzenés, seb,
idegen jelei a létezésnek,
a kapumélyeinkben,
halvány hamufolyókban,
boltívek alatt kongó lépteidben.



A PILLANTÁSOM PONTOS, MINT EGY NAPRAFORGÓ.
O meu olhar é nítido como um girassol.

A pillantásom pontos, mint egy napraforgó.
Szokásom csatangolni járt s járatlan utakon
Nézegetek jobbra, balra
És néha koronként hátrafelé…
S amit látok minden pillanatban
S az is, amit azelõtt sose láttam,
Lenyûgözi lényem,
Mert képes vagyok még az eredendõ ámulatra,
Amely csak egy gyereket tölthetne el, ha születése percében
Tudatosulna benne, hogy valóban a világra jött…
Úgy érzem, minden pillanatom születés,
Rácsodálkozás a Világ örök megújhodására…

Hiszek a világban, mint egy százszorszépben,
Mert látom. de nem töprenkedem rajta,
Mivel gondolkodni annyi, mint félreérteni…

A világ nem azért van, hogy okoskodásaink tárgya legyen
(Aki fúrton fúrt spekulál, olyan mintha a szemével volna baj),
Hanem azért, hogy szemléljük, és eggyé váljunk vele…
Nekem nincsen filozófiám: érzékeim vannak…
És nem azért beszélek a Természetrõl, mert tudom, miféle,
Hanem mert szeretem,
S aki szeret soha nem tudja, kit, mit,
Miért szeret s azt sem, szeretni mit jelent…

Szeretni: örök ártatlanság,
És az egyetlen ártatlanság, ha nem gondolkozol…

ESTEFELÉ KIKÖNYÖKLÖK AZ ABLAKOMBA,
Ao entardecer, debruçado pela janela,

Estefelé kikönyöklök az ablakomba,
Tudván, hogy rézsút átellenben már ott vannak a mezők,
És amíg nem kezd égni a szemem
Cesário Verde verseit olvasom.

Mennyire sajnálom őt!
A vidéki embert,
Aki szabad rabként járkált a városban.
De ahogyan a házakra nézett,
Vagy az utcákat bámulta,
Ahogyan a dolgokat fogadta,
Az a fákat néző ember viselkedése volt,
Aki szemével végigjárja lefelé az utat, melyet koptatni szokott,
És elgyönyörködik a mezők virágaiban…

Ezért ülte meg az a nagy bánat a lelkét,
Bár erről igazán sose beszélt,
De úgy bolyongott a városban, mint aki réteken barangol,
Szomorúsága, mint a könyvlapok közt préselt növényeké,
S a vázába tett, vágott virágoké…

NÉHA, TELJES ÉS TÖKÉLETES FÉNYÛ NAPOKON,
Às vezes, em dias de luz perfeita e exacta,

Néha, teljes és tökéletes fényû napokon,
Amikor szinte tapintható a dolgok tényszerû valódisága,
Eljutok odáig, hogy megkérdem magamtól,
Vajon miért tulajdonítok
Szépséget a dolgoknak.

Egy virág talán szép?
Egy gyümölcs talán szép?
Nem, színe van és formája
És létezése csupán.
A szépség, a nem létező dolgok neve,
Amelyet cserébe én adok nekik a kellemes érzésért, melyet látásuk okoz.
Nem jelent semmit.

Akkor hát miért mondom a dolgokról, hogy szépek?

Igen, még bennem is, aki csak élek, mert élek,
Fellelhetõk a meghamisító spekulációk,
Amelyekkel az emberek viseltetnek a dolgok mibenléte iránt,
A dolgok iránt, amelyek egyszerűen csak vannak.

Milyen nehéz megõrizni önmagunkat, és nem látni mást, csak a láthatót!

CSAK A TERMÉSZET ISTENI, ÉS NEM ISTENI MÉGSEM…
Só a Natureza é divina, e ela não é divina…

Csak a Természet isteni, és nem isteni mégsem…
Csak azért beszélek róla úgy, mint egy lényrõl,
Mert ahhoz, hogy szólhassak róla, az emberi nyelvre szorulok,
Amely személyiséget ad a dolgoknak
És névvel ruházza fel őket.

Ám a dolgoknak nincs se nevük, se személyiségük:
Léteznek, és az ég nagy, a föld széles
És a szívünk csak akkora, mint egy bezárt ököl…

Áldott legyek mindazért, amit megismertem.
Élvezek mindent, mint aki tudja, van nap az égen.





117. [tulajdonos]: ...2018-02-18 03:33
ÖNFELBÚJTÁS
(Útfélen sodrott költemény)

megyek a városban és cipelem ezt a bűzt
mintha már az enyém lenne
persze a húsok émelyítő szaga
a kanyarulatok medrében
azt is elnyomja
az a kacsa jut eszembe
ahogy tömték
de mi már
nem rángunk
csak nyelünk

ha másfajta balek lehetnék is
hát szintén hinném
önnön képzetem
gyakorta serénykednék akárha
volna célom - egyebem -
rohanó lábaimmal
szent kereszteket rónék úgyis
e végtelen betonparkett-keringő
szertefont szellemképletébe

hátam az üldözöttek címere
szerelmem illanó de
árnyékom az a megtorpanó
galoppozó indián mindíg velem lesz -
ezt hajtogatom hát magamnak és tartom
az ősidőktől burjánzó koreográfiát
lenyelem magam aztán rá-
gyújtok és eszmélhetek is megint
hogy bármit
akármit is szívjak

rámborul így is a valóság
az a határtalan
csírátlan semmi -
visszhangjával a zsebemben
ha kolomp szól megyek már Parsifal
félelmes agyam megvéd tudatomtól
kényében a hasztalanság
ily örök és mozzanatlan
aligha volt

a kiplakátolt címlapokon
és az összes nyitó-oldalon
ugyanaz az egy bájvigyor
feszül a kiállított planktonokon
a mindenkori piacosíthatatlan
soha meg nem örökített rándulás
az vagyok
az lennék ha lenne
mersze bárkinek is
aki beismerne

116. [tulajdonos]: Kassák (25 új vers)2018-02-05 00:44
44

Tenyereimbe virágmagvakat ültettem
a nap fölissza körülöttünk a pocso-
lyákat a tulajdon erőnk az ami szim-
patikussá vagy antipatikussá tesz
a gyönge ember szappanbuborék alatt ül és
harmonikázik
az erős ember sorsa egyszerü az állatok meg-
érzik a jóságot ami pirosra süti az arcát
és benne ugrál az izmaiban
de vannak tüzek amik mindnyájunkat megéget-
nek a legveszedelmesebbiket tavasznak
hivják a sziv fiatalon elporlad ha találko-
zik vele
37 éve annak hogy az anyám utnak inditott
azt mondta eredj és vigyázz keresztben el
ne szaladjon előtted a fekete macska
aki elindul mindig árkok felé indul minden 24
órában rászáll az este
még látni ahogy a méhek teli kosaraikkal át-
vándorolnak a folyón de ez már csak az
események utójátéka
aludni szeretnék és észrevétlenül átváltozni
magammá
ki lát majd le a kút fenekére ahol az előttünk
még ösmeretlen idők képe van elrejtve
egy bécsi szobaasszony lámpája alatt ülök er-
dők és viharok sirnak ki belőlem és
semmi nem igaz abból amit mondok.


115. [tulajdonos]: kedvencségek2018-02-01 12:33
könyvek, amelyek hosszan dolgoztak idebenn

(alábbiak a teljesség igénye nélkül persze
nemkevésbéfontos versesköteteket
teológiai ill. teozófiai műveket
egyebeket leszámítva
a sorrend nem meghatározó)

merle: a sziget
dickens: örökösök
pessoa: kétségek könyve
antoine de saint-exupéry: a kis herceg
passuth lászló: esőisten siratja mexikót
verne: dél csillaga
kuvahara jaszuo: kamikaze
gabriel garcía márquez: szerelem a kolera idején
alan w. watts: az öröm kozmológiája
prokop péter: hulló tobozok
patti smith: kölykök
george orwell: állatfarm / 1984 / a fikusz és
az Antikrisztus /csavargóként
Párizsban, Londonban
huxley: szép új világ / az észlelés kapui
hunter s. thompson: a félelem birodalma
castenada: a csend ereje
ernesto che guevara: bolíviai napló
anthony de mello: szárnyalás
michael ende: a végtelen történet

114. [tulajdonos]: Alan W Watts2018-01-28 14:25
"Egy ősi tantrikus írás szavai jutnak eszembe: „Ahogy a hullámok hozzá tartoznak a vízhez,
és a lángok a tűzhöz, úgy hullámzik velünk is az örök mérték.” A gesztus gesztusa,
a hullám hulláma – a levelet befogadja a százlábú, a füvet a tehén, a tejet a kisbaba,
a testet a féreg, a földet a virág, a magot a madár, a végtelen energiát
az agy szivárványszín, visszhangzó labirintusa. Ennek a vég nélküli, ujjongó,
kozmikus táncnak a része az az alapvető fájdalom, amit az átváltozás velejárója:
megrágott idegvégződések, a mező füvében rejtőző kígyó elektromos csípése,
a lustán köröző héja, ahogy hirtelen lecsap, a rönkhordásban kifáradt izmok fájdalma,
az álmatlan éjszakák, ahogy gondolataink szüntelenül a civilizációnkban a túléléshez
szükséges nyilvántartások és könyvelések körül keringnek.
Milyen különös, mégis természetes látni, hogy a fájdalom nem probléma. Mert
a fájdalom problémája abból fakad, hogy az öntudat rövidre zárja az agyat
és megtölti folyosóit reszketeg visszhangokkal – az undortól való undorodással,
a félelemtől való félelemmel, az alázat előtti alázkodással, a bűntudat miatti
bűntudattal – úgy csavarva a gondolatot, hogy örökké vibráló csapdába ejtse magát.
Szokásos tudatállapotában úgy él az ember, mintha egy nagyon érzékeny visszhang-kamrában
próbálna beszélni; csak úgy juthat előbbre, ha makacsul figyelmen kívül hagyja
saját szavainak végtelen, badar visszhangját. Mert az agyban az érzékek, gondolatok és
érzések mindenfajta visszhangjai és tükörképei trécselgetnek az emlékezet alagútjain.
Az a baj, hogy összetévesztjük ezt az információtárat annak intelligens leírásával,
amit éppen csinálunk, így azt hisszük, az intelligencia az az alapanyag, amin valójában
dolgozik. Mint a túl sok italtól, az öntudattól is kettőt látunk önmagunkból, és azt
gondoljuk, valóban két énünk van – szellemi és anyagi, irányító és irányított, gondolkodó
és spontán. Így szenvedés helyett szenvedünk a szenvedéstől, és szenvedünk a
szenvedéstől való szenvedéstől.
Ahogy azt mindig is tudtuk, a világosság az én feladásával jön el. Ám ez azt jelenti,
hogy feladjuk azt a hitet, hogy ezek a visszhangok és tükörképek jelentik az énünket.
Különben egy tükörteremben állunk, tétova, határozatlan mozdulatokkal táncolva, mert
hagyjuk, hogy a képek vezessenek minket. Körben járunk, mert az után megyünk, amit már
csináltunk. Elvesztettük kapcsolatot eredeti identitásunkkal, amely nem képek rendszere,
hanem a nagyszerű, önmagától mozgó gesztus, a pillanaté, melyre még nem emlékezünk.
A képesség, hogy emlékezünk az időre, azt az illúziót kelti, hogy a múltból következik
a jelen, a tegnap hozta mozgásba a mát. A múltból élünk, a visszhangok vezetnek, valójában
nem is vagyunk igazán itt, és mindig lekéssük a lakomát. Hát nem végtelenül egyértelmű,
hogy a múlt úgy követi a jelent, mint sodorvonal a hajót, és ha élők lehetünk egyáltalán
valahol, akkor az itt és most van?"

113. [tulajdonos]: a Plútó uralma2018-01-25 15:59


élek
valaminek a hiányára gondolok mindíg
és a cselekvés kényszere
mely természetemmel ellenkezik
arra késztet hogy ez örök alzheimeres-állapotomban
végezzem be félbemaradt teremtményeim

tudnom kellett volna róluk csakhogy
az összefüggések elvesző hajszálérhálózatok és
emberlétünk ekkor mázsás teherként nehezedett rám

én nem tudhatom
nem is tudom mégis
megbékéltem torz isteneinkkel mert gyermekem mind
és megbocsátom magamnak a cselekvés kényszerét is
mely nem megbocsátható egyáltalán mert független az mind éntőlem
ki kényszerek alatt éltem itt s
hogy el nem uralt sem függ pusztán
a cselekvés természetétől mégsem

de egyedül vagyok nagyon
errefelé csak ritka alkalmi kóborló a magamfajta s tudja jól
önfejére hívott átkot

errefelé
csak a kavicsos és terméketlen földek
kövér nyájak nem legelésznek
kövek alatt ritkás fűcsomó
érkező vonatok képzetével bódítom magam
és nyelek konzekvens-nagyokat
a savanyú ködből
mint aki tudja jól lomhán de keringenek a ledegradált égitestek
s egykedvében véget nem érőt nyújtózik maga is
az átmeneti égbolt alatt.

112. [tulajdonos]: Bereményi Géza2018-01-16 21:11
Bárány az üres lakásban
(Cseh Tamás énekel)

Örökké a boltba, a boltba lemenni,
és ott a megszokott élelmet venni.
Még jó, hogy van rája pénz.

Örökké csak közös költség fizetni,
örökké plafonra felnézve: semmi.
Végül is az ember néz.

Végül is van szeme azért, hogy nézzen,
közösen vesz részt a közös költségben.
És nincsen háborús vész.

Háború máshol van vagy 50 éve,
legfeljebb itt csak az ember fejébe,
miből az ember kinéz,

Előbb jön emberre az érzés rája,
s csak aztán bukkan fél az érzés tárgya,
és ettől őt szeretem.

Tulajdon életben tulajdonképpen
jól ismert zaj lesz a tulajdon léptem,
lenézek: ez a cipőm.

Nem ócska, de már a lábam formáját
mutatja, látni már rajta a csámpát,
na tessék, ez a cipőm.

Vagy nézzünk csak be a nyikorszekrénybe,
négy-öt-hat ruhánkon végigszemlézve,
s csapjuk be úgy, hogy az döng.
http://www.free-lyrics.org

S ott van még a szokott, híres jókedvünk,
ma is ő vezet, hogy szerinte menjünk,
de egy ideje kissé kopott.

S van még, hogy lemenni villanykörtéért,
s tudni a lakásunk otthagyott csöndjét,
ránk vár, míg nem vagyunk ott.

Vagy egy vállunkon elfekvő hajat babrálni,
és közben jön az a bárki, akárki,
az, aki fülünkbe súg:

"Rengeteg dolgod van, kelj fel és menj el,
fizesd be, vedd meg és ne sokat kertelj,
nekünk mind egy a bajunk:

hogy amíg mi lemegyünk villanykörtéért,
s magára hagyjuk a lakásunk csöndjét,
egy bárány jelenik meg ott.

És az a bárány ott őrjöngve tombol,
csöndet nem törve meg, hangtalan rombol,
egy világot szétdarabol.

Őrjöngő bárány egy üres lakásban,
mindig ezt látjuk a lenti vásárban,
dühöng, míg nem vagyunk ott.

Őrjöngő bárány az üres lakásban,
látod, míg ott vagy a lenti vásárban,
egy világot szétdarabol."

A napló folytatása
A napló jelszava:
Tartalom:
Add meg a biztonsági kódot: i0j3  


Olvasói megjegyzés
Feladó:Tartalom:
Add meg a biztonsági kódot: 9gxm  


Kedvenc versek

Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
Mások kedvenc versei

2018-06-11 23:32 Vezsenyi Ildikó
2018-06-10 16:01 Vajdics Anikó
2018-06-08 17:41 Metz Olga Sára
2018-05-29 16:37 Francesco de Orellana
2018-05-26 21:06 Szokolay Z.
2018-05-25 09:55 Bakkné Szentesi Csilla
2018-05-14 11:04 Pataki Lili
2018-05-03 14:16 P. SZ.
2018-04-28 01:12 Iványi Mónika
2018-04-11 23:30 Fekete Orsolya
ÚJDONSÁGOK a dokkon

2018-06-18 18:43   új fórumbejegyzés: Pataki Lili
2018-06-18 18:24   Napló: PIMP
2018-06-18 18:24       ÚJ bírálandokk-VERS: Albert Zsolt Máglya
2018-06-18 18:18   Napló: Sorrento
2018-06-18 18:17   új fórumbejegyzés: Új Gyors és Gyilkos
2018-06-18 18:01   Napló: Sorrento
2018-06-18 17:58   új fórumbejegyzés: Szikora Erzsébet
2018-06-18 17:58   új fórumbejegyzés: Szikora Erzsébet
2018-06-18 17:41   Napló: weinberger
2018-06-18 17:41   új fórumbejegyzés: Szilágyi Erzsébet