NAPLÓK: Egy Bőrharis Legutóbbi olvasó: 2024-11-21 17:39 Összes olvasás: 34659| 42. | [tulajdonos]: Befejezés | 2003-07-04 20:34 | Kedves fiktív és valóságos olvasók!
Naplóm ezennel berekesztem, mivel miközben életem megélem, nem jut időm rögzíteni is egyben. És ez így jó. Köszönök minden olvasást, minden véleményezést, és mindenkinek boldog le nem írt naplót kívánok
Bőrharis | |
| 41. | [tulajdonos]: padlón | 2003-06-01 17:52 | Mivel nincs most senki, akit eláraszthatnék problémáimmal, a naplóhoz kell fordulnom. Könnyebbséget remélek ettől, és azt, hogy a napok óta kavargó gondolatok helyükre kerülnek.
Hol itt, hol ott csap le a villám környezetemben.
Múlt héten egy ismerősöm öngyilkosságáról értesültem, megdöbbentett a dolog. Magát a fiút nem ismertem igazán, de egy fontos barátomhoz állt közel. Nem tudom elfogadni az öngyilkosságot. Valahol egoizmus, valami olyasmi önző döntés állhat mögötte, ami riaszt. Mintha az illető mérlegre tette saját szenvedéseit, és bár a másik serpenyőbe kerül minden kínlódás, amit halálával okoz környezetének, mégis úgy látja, az ő oldalára billen a mérleg. Vagy éppen azt érzi, ő most már örökre ő maga, szobortorzó, mozdíthatatlan, változásra képtelen, világát teljesen kitölti önmaga. Nem tudom, persze nem ítélkezhetek. A fiút most megértem, összejött neki minden, s már pszichológushoz, pszichiáterhez fordult. Tenni akart valamit. Sajnos a gyógyszerek csak egy hónap után szabadíthatják meg az embert depressziójától, ő 4 napos szedés után valószínűleg egy mélyponton váratlanul megölte magát. Ez történt, szönyű, félek, ahogy leugrott, már azt érezhette, jó, megtettem, akkor most menjünk vissza, kezdjük el megint az egészet, ez kipipálva. Nem tudom.
Családomban is beütött a baj, öcsém barátnője beteg. A diagnózis sclerosis multiplex.
Tehetetlen vagyok. A lány amolyan mostohahúgom, mivel habzsoló, mozgalmas életükben sikerült adósságot felhalmozniuk öcsémmel, így szüleimhez költöztek a kis panellakásba immár másfél éve. Ha hazalátogattam, az ő szobájukban tudtam aludni, akár úgy, hogy ők is otthon voltak. Kicsi a hely. Nagyon féltem most őt, fiatal, élettel teli lány, még csak 25 éves, akinek a könyvei között ott van a Náci orvosok és Márai egyaránt. Mi lesz vele? Utánanéztem, mit jelent ez a betegség. Lehet, hogy gyors lefolyású lesz. Ki áll majd mellette? Öcsém, akivel zilált, veszekedésekkel tarkított életük? A családja, ahonnan elmenekült? A szüleim? Anyám mindenképpen, őt már most megrémisztette a dolog, bár még a betegség nevét sem tudja megjegyezni. De apám? Hiszen retteg a betegségektől. Azt is olvastam, hogy 10-15 éven belül a betegek kétharmada tolókocsiba kényszerül. Reménykedem, öcsém felnő a feladathoz, együtt maradnak, és valahogy megteremtik saját életüket. De nagyon féltem őket, nagyon. Ez most már örök tényezője lesz életüknek, az állandó kezelések, a szteroidkúrák, drága csodaszerek, a tünetmentes időszakok után a bénulás, olykor-olykor a kórház.
Éjjel üres szobájukban forgolódtam, összeszedegetett, összegyűjtött vackaik között, a pitbulljuk ketrecbe zárva várta öcsém hajnali hazaérkezését. Most éjjel nem féltem először tőle igazán, szerettem volna kiengedni, de nem tudtam, hogyan lehet. Sorstársam lett, tehetetlen szemlélő, szerencsétlen, beszari, öcsémék annak idején az utcán szedték fel, testét néha teljesen kicsavarja az aggodalom, hogy elhagyják újra, szinte érzéketlen a fájdalom iránt, ha farkát csóválja, és az hatalmas erővel csapódik neki minden kemény és puha tárgynak, például a lábamnak. Nekem fáj picit. Másnap, miközben a kutya lábamra dőlt, és én nyugodtan vakargattam, sikerült öcsémet szóra bírnom, a lány jobban érezte magát, biztonságosabban tudott járni, hazautazott a szüleihez, megbeszélni a dolgokat, így nem is találkoztam vele.
Olyan a mi a családunk, mintha sok kis kockát helyeznénk egymás mellé. Összeillünk, hat, aztán hét infantillis, élhetetlen kis emberke, egymáshoz simulunk, évek kellettek hozzá, hogy az élek helyükre kerüljenek, de csak a felszínünk érintkezik. Néha egymásra dőlünk, de soha a másik világába nem tudunk behatolni. A legidősebb öcsém és én talán kivételek vagyunk, van átjárásunk. De éppen ez az öcsém az, aki leghamarabb felnőtt mindünk közül, beleértve szüleimet is.
Nem tudom, mit tehetnék, pénzzel nem tudom a családom segíteni, most anyagokat gyűjtök a netről, de nem tudok mellettük lenni. El vagyok keseredve. | |
| 40. | [tulajdonos]: újabb fecni | 2003-05-27 10:07 | Nincs semmi különösebb mondanivalóm, csak jegyzetelek a noteszbe.
Nyár (meglepő cím)
Az olvadt aszfaltban söröskupak, fosszíliánk.
van múlt nyarunk, és lesz jövőre újabb,
most semmiség.
A zümmögő időt elhessegetjük,
kezünkben gyűrt ujsággá lesz a lég,
olvashatatlan.
A járda mellé gyűlnek kis pihék, a tegnapok,
s a hajlatunkban tompaság csorog.
Mint két hatalmas, izzadó tenyér simul körénk a föld s az ég.
| |
| 39. | [tulajdonos]: kritizácionálás | 2003-05-26 14:16 | Megint apró-cseprő cserepekek szedegetek össze.
Múlt hét végén a Ludwigban voltam a múzeumok világnapja alkalmából. Az állandó anyagot már ismerem, az időszaki kiállításon német fotósok képeit nézhettük meg. A képek már önmagukban nehezen értelmezhetőnek bizonyultak, de amit vérlázítónak találtam, az az egyes művészek bemutatása. Befogadóként elfogyasztok sok mindent, hajlandó vagyok időt szánni erre a folyamatra, elgondolkodom egy képen, vagy ha nem teszem meg, tudatában vagyok, hogy egy csipogó jeladótól fordultam el, lezárva a csatornát. A Ludwig kis értelmezései önmaguk paródiája, valaki valamikor elővett egy német fotóművészeti könyvet, lefordította, kiragasztatta a képek mellé, és úgy éreztre, na, most aztán minden információ adott kedves látogatóinknak, aki nem tud inszcenizálni (remélem, elég halandzsa módon használom a kifejezést), az ne járjon kiállításra. Nem tartom magam ostobának, de a szövegekhez szakszótár szükségét éreztem, nem értettem meg ugyanis egyiket sem. Dühítő, hiszen éppen elrekeszt a műtől, mikor feladata megteremteni a lehetőséget, hogy közelebb kerüljek hozzá.
Ugyanígy feldühített egy talán két hete leadott film is. A TV2 mostanában azt imitálja, hogy vasárnap este a nagyfilm és minden más zagyvalék után értékesebb darabokat vetít. Régebben így néztem meg a Kék bársonyt, de az utóbbi hetekben csak gyenge amerikai nemteljesenpopulárezértmaradandóérték filmeket adnak. Két hete a Kisasszonyok ment, végignéztem, kíváncsi voltam, meg szeretem is a nőírókat. A Kisasszonyok pedig, meglehet, Amerika örökös lányregénye. Sajnos herélt egy film volt, szavam sincs rá, talán csak annyi, hogy még nem láttam Jane Austen adaptációt, de könnyen megeshet, a bájos könyv leegyszerűsített szerelmi regénnyé alakul át a vásznon. Lehet, a Kisasszonyok is értelmes darab. Annyira nem verekszem most megtudni, van jobb olvasnivalóm.
Sosem olvasott könyv után egy végig nem nézett film piszkálása következik. Tegnap a Vihar volt Az Értékes Film Éjjel. Főszereplő Peter Fonda, aki nagyszerű alakítást stbstb.
Azt a fél órát hiába pocsékoltam el, a dráma minimális nyoma maradt csak fenn, mondhatni, egy jó forgatókönyv, mert azt tudott írni Shakespeare, de könyörgöm, miért jó az, hogy az amerikai polgárháború idején játszódik, ha ez nem ad neki semmi új vetületet. Peter Fonda pedig, aki amolyan néger (már elnézést a nem pc kifejezésért) varázslatokkal vihart támaszt, egyszerűen nevetséges. Annyira fájdalmas volt a film, hogy vasárnap éjjeli kábultságomban is volt erőm kilőni a tévét.
A harmadik csalódást okozó film Cuki hagyatéka volt. Nem nézem, mit csinált Altman eddig, tudomásom szerint nem része ez a film egy nagyobb opusznak, de bárki megcáfolhat.
Néztem, néztem, mosolyogtam, fejemet csóváltam, hétköznapi mese vagy mesés hétköznap, nem tudom. A szereplők bájosak, de az egész keverék valahogy mégis felejthető, ugyanolyan üres zsebbel áltam fel a film után, mint ahogy leültem.
Már csak egyetlen film maradt ki a felsorolásból, Ali G Indahouse, de véleményemet megtartom magamnak. :)
Morgolódom, pedig egyáltalán nem érzem rosszul magam a bőrömben. Sőt szórakoztat az igazságosztás. :)
| |
| 38. | [tulajdonos]: mostanában | 2003-05-21 11:20 | Tegnap otthon heverésztem, túl az első hisztin. Beletörődtem, valóban csak náthás vagyok, semmi magasabbrendű, méltóságteljesebb kór nem fenyegeti életem. Micsoda csalódás. :)
Előző nap sokat aludtam, így éjszaka volt időm a tévé hajnali adásaira. Olyan műsorba kapcsolódtam be, ami éppen egy ismerősömről szólt, Ildikóról, aki ugyanarra a főiskolára járt, ahova én. Sosem tudtam megszeretni, nem azért, mert mozgássérült, és ezért valamiféleképpen kötelező kedvesnek lenni, nem. Szeretem azokat az embereket, akik nem kérik a kezem, ha lépcsőn akarnak felmenni, mert felvették a kesztyűt, hiába van fogyatékosságuk, legyen az bármi, egész emberek ők mégis, talán egészebbek sok más egészségesnél. De Ildikóhoz nem lehetett közel kerülni, gorombának, akartosnak találtam, és ilyenkor elfelejtettem, miféle gyökere lehet ennek. Vajon mi a teendő, mindig figyelni, mindig tolerálni? Mit akarhatott ő? Tanácstalan vagyok. Persze nem ismertem igazán, mások talán többet tudnak róla. Ildikó most két gyermekét egyedül nevelő, elvált édesanya, ő és volt férje voltak a műsor szereplői. Különös alak a férje, ötvenes, jóképű, tanult emberre valló stílussal, olyasfajta, akinek az egész világ egyenlő, Ildikót nem sajnálta, talán sosem, egyszerűen vele volt. De akinek a világ minden szereplője érdekes és figyelmére méltó, annak senki sem kiemelt, örökösen forgó lámpa a világítótoronyban, mindenre egyformán jut fényéből, de semmire sem mindig. A műsor alatt a leselkedő örömeit és kínját éltem át, beleshettem más életébe, még ha azok meg is engedték. Mégsem normális ez, más egy párizsi lakás ablakán belesni, mint a szomszédén.
Más. Éjszakázásom kis eredménye bekerül a noteszbe:
Kicsi voltam, megtettem,
leejtettem, felvettem,
tiltott helyen játszottam,
hideg vizet ráittam,
összetört és elszakadt,
pedig tudtam, nem szabad,
loptam is és hazudtam,
pénzt, játékot eldugtam,
kígyó nőtt a gyomromba,
bennem lakik, otromba
testem titkos királya,
minden zugát bejárja,
végigsiklik nyelvemen,
torkomon, mint félelem,
körmöm gyöngyös pikkelye,
mellem villanó szeme,
megfürdik a véremben,
végigkúszik eremben,
elrejtőzik mélyemben,
hüvelyemben, méhemben,
köldökömet kirágja,
nyelvet ölt a világra.
Félek, egyszer elfogyok,
kiszáradok, meghalok,
egyedül hagy ágyamban,
üres leszek, s ártatlan. | |
| 36. | [tulajdonos]: javulás | 2003-05-12 11:18 | Szerencsére véget ért a nyúlós morgolódás ideje, kifelé is lehet már figyelnem, nem csak befelé kell. Újra nézem az embereket az utcán, a táblákat, néha elbambulva egész más irányba indulok, a kezemben fogott fagylalt felment a céltudatos haladás kötelezettsége alól. Szerencsém van, az új környéken lassan felfedezem a fontos pontokat, az éjjel-nappal nyitva tartó kis kifőzdét, rántott húsok, gombák, sült csirke vár arra, hogy akár éjfélkor nekivágjak, ha úgy alakul. Egy kirakat mögött az örökké hiányzó Bazár lehetséges mását fedeztem fel, új vágy támadt fel bennem, filléres órák, húsz forintos könyvek, csorba hamutartók között válogathatok talán. Meglátjuk. Ma is láttam a kicsi cigányembert a posta előtt, százötven centi ha van, alig látszik ki feje a hatalmas babakocsi mögül. Nem tudom, mire vár, mire várnak a többiek, nyugdíjra, családi pótlékra, nem, azt már nem is így hívják, no mindegy. Az aprócska férfi arcán mindig olyan angyali mosoly ül, jó ránézni.
Mostanában egyébként az jár a fejemben, hogy a verseim ismerőseimnek egy az egyben dekódolható kis üzenetet jelentenek. Rákérdeznek a bennük szereplő helyekre, időpontokra, szituációkra, mintha azok valóban megtörténtek volna. Én vagyok Bovaryné? Flaubert nyilván igazat mondott, mégsem menstruált, mégsem csalta meg férjét, mégsem vetett végett életének. Eszembe jut Eco könyve, a Hat séta a fikció erdejében, ahol a szerző elmesél egy esetet. A Foucault-inga egyik jelenete miatt egy rajongó olvasó szemrehányást tett az írónak, szerinte aznap, akkor és ott nem mehettek a regény hősei arra meg arra, mivel az utcában tűz pusztított. Én sem vagyok jobb olvasó, annak idején magammal hurcoltam a kilós könyvet Párizsba, hogy a helyszíneket felkereshessük. Készült egy fotó, ott állok a Lafayette utcában a díszletház előtt, amely tulajdonképpen a metró hatalmas szellőzőnyílása fölé épült, belül üres doboz. Persze nem láttam be, az ablakokon éves mocsok, így nekem valóban hatalmas szellőzőnyílás marad. Mindez jó néhány évvel ezelőtt történt, talán azóta megjavultam. El kellene utazni Párizsba kipróbálni. :)
Végül megint noteszolok, otthon kerestem egy régi verset, de sehol nem találtam a gépen. Figyelmeztetés ez, bemásolom ide, ez a lineáris szerkezet megőrzi, csak egy úton kell végigmenni, nincsenek elágazások.
Kitérő
Az elhagyott házat lassan visszafoglalja a természet.
Tere kitágul, útvesztővé válik.
Falain plakátok nőnek,
szobáiban koton,csikk, ürülék sarjad.
Éjszakánként idegenek bújnak az aljnövényzetben,
nappal vackukat odahagyva kószálnak.
Ha betévedsz, torkodban dobog szíved,
három lépésnyire távolodsz életedtől,
s gyerekként guggolsz a porba,
időtlen, foszló újságba lapozol,
sörösüveg csorba alján át figyeled
a beszűrődő fény zöld árnyalatait,
rozsdás vaskarikát húzol ujjadra.
Várod, hogy valaki érted jöjjön,
még ha az te magad is leszel.
Az utcán majd beléd karolnak aggódó éveid. | |
| 35. | [tulajdonos]: mísz (visszatérés I.) | 2003-05-06 13:18 | "Mindenkinek annyi baja van. Az annyi bajnak annyi baja van. Annyi baj legyen."
Mintha nem működne rendesen ez a világ. Napok óta morgolódom, morgolódom a boltban a kiszolgálás miatt, az árcédulák hiánya miatt, a fogam alatt recsegő, fagyott felvágott miatt, morgolódom a bankban, a biztosítónál, a villamoson, a villamosmegállóban a jegyautomata előtt, minden csak hasonlít az igazira, de nem az. Valahol, a barlangon kívül igazi villamosok közlekednek, igazi jegyet lehet kapni, igazi biztosítók igazi betörések kárát fizetik meg. Igazi légkalapács dolgozik ablakom alatt, igazi hangja vagy sokkal hatásosabban ébreszt egy olyan igazi vasárnap reggelen, vagy sehogy.
A barlangon kívül igazi a vízhólyag lábamon, de milyen az az igazi hólyag? Nem tudom. Bizonyára új, nem kopott, nem árnyékszerű, hanem tökéletesen működő, betölti mindazt a funkciót, amit egy igazi vízhólyagnak kell, nekem pedig be kell érnem ezzel, amim van, ezzel az álságossal, ami fáj, mert elromlott, alkatrész nincs, majd jövő héten, telefonon értesítjük.
Ezen a héten minden reggel a légkalapács és a Kendermag riportfoszlányai ébresztettek. Mindkettővel tele a hócipőm. Újabb adalék a világhoz: zajos, és soha senki nem füvezett benne, ellenben a demokrácia nálunk nem működik. Legalábbis ébredéskor ezekről bizonyosodhatom meg.
Elhiszem, hogy közéleti szereplők csak úgy vettek ki gyermekkorukban pénzt szüleik tárcájából, hogy az érme a lekiismeret malomköveként végül teljes beismerésre kényszerítette őket. Én elköltöttem azt a három-négy huszast - lehet, több volt -, nem is leszek sosem közszereplő.
A demokrácia meg, nem tudom, árnyék az is. Eszembe jut Vonnegut novellája, ahol az egyenlő esélyek végett a karcsú emberek kitömött ruhadarabokat, a könnyed léptű atléták súlyokat hordtak, az okosabbja pedig fülébe áradó hangok zavarásával küszködött. Nincs egyenlő esély, esélyem nincs szépségkirálynői címre, virtuóz jazzbőgős se lehetek, és hiába igyekszem, már nem növök. Bele kellene ásnom magam az ókori gondolkodók műveibe, túlságosan régen volt, hogy olvastam őket.
És itt egy újabb noteszlap, abszolút töredék, de el fogom veszteni, ha nem írom le. A papírokat mindig elhagyom, itt meg talán visszaír valaki, hogy pofás, de ha az elejére azt tennénk, hogy
Megjöttem,
s a zsilip, mit anyám nekem nyitott, végleg bezárult,
itt ragadtam, míg bírja az űrruha,
ormótlan kezemben a fürjtojás beroppan,
hópehely elolvad, lábam minden lépésnél ellenkezik,
állva maradnék, fekve, zuhanva 1 g-vel a Föld felé,
lázam súrlódási hő, csupán fizika,
a test-is-ég. | |
| 34. | [tulajdonos]: fecni | 2003-04-25 10:11 | Kedves Naplóm! (Noteszem! Noteszom??)
Olvasom ma reggel a patika ablakában, hogy XYZ tabletta, a női gyötrelmekre. Ez tetszik.
Erre szükség volt, hát létrejött.
Írtam is egy verset, kedves Noteszem/szom (Naplóm), majd kitépem, ha mégsem jó.
Elkoptak a súlyos szavak, mint öreg, hideg aranypénzek,
a vert arc elmosódott, az érme széle elvékonyult.
(Havonta menstruálok és csuklom össze, mint a bicska. Vér. Gyötrelem.
Én is megkopok, súlytalan leszek, nem marad belőlem más,
csak egy illat, dohányfüst, kávé, parfüm, testem szaga,
csak egy rácsodálkozó 'ó ' lehellete.
A hűvös fémpénzen gyöngyöző pára is eltűnik.) | |
| 33. | [tulajdonos]: szoba :) | bohumil: réteghelyzet | 2003-04-23 13:23 | Kedves Bohumil!
Nem bánom én azt, hogy ekkora a szoba.
Csak leírtam, ahogy egyik helyről a másikra költöztem, a régit elhagytam, az újba pedig befészkelődtem.
Erről szólt az az öt részes versféle.
Hasonló jókat. :)
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
