NAPLÓK: EXTITXU-UXTITXE Legutóbbi olvasó: 2024-04-30 07:07 Összes olvasás: 31599| 31. | [tulajdonos]: ... | 2020-06-21 15:13 | 2020. június 21.
„Meghalt a király! Éljen a király!” Kezdek átesni a Jó másik oldalára.
Sütés-főzés: vendégek jönnek. Az ebédillat mellé megtelik fénnyel a ház. Nem mintha eddig sötét lett volna. Napok óta először nézek újra tudatosan tükörbe. Sokat barnultam. Ha így folytatom, nyár végére fekete leszek, mint az ördögök. Vagy a cigányok.
2020. június 20.
„Tizennégy évvel azelőtt, amikor te még meg sem születtél” – ezzel a mondattal ébresztett ma a Hang. Kérdeztem Unyát telefonon, mi volt 1950-ben. Nem tudom, felelte, négy éves voltam.
Kezdek meggyógyulni, de vigyáznom kell, mert folyton nyitva hagyom a gázcsapot, csak a palackot zárom el. Koronavírus-járvány idején gázmérgezésben meghalni vagy felrobbanni nem lenne illendő. A receptem, ami rohamos javulást idézett elő: sós vízzel inhalálni, utána kiállni a tűző napra, ne hűljön le túl hirtelen az arc (erre Unya figyelmeztetett) Az időjárásnak előtte szólni: hagyja abba a medárdkodást.
„Szemtelenül felvonta a szemöldökét.” Leírtam. Kijavítottam.
Mindenkinek van családja. Apja, anyja minimum. Ha valakit megszeretek, az anyját is szeretem, mert ő szülte erre a világra, amelyben én is élek. Az apját is szeretem, mert tőle fogant a világba, amelyben én is megfogantam. Nehéz lehet tömeggyilkosok, hétpróbás csalók, pojáca– vagy szörnyeteg–politikusok, leszerepelt sztárok gyermekének lenni. És nehéz lehet az ilyen gyermek párjának lenni. Ne bántsd az anyádat, nélküle te nem lennél, és én akkor mihez kezdenék? Kereshetnék olyan embert, aki maradéktalanul szereti a szüleit? Van olyan?
2020. június 19.
E. S. G. de U. nem az írók írója, helyenként bosszantón ügyetlen, máshol erőltetett (di-dak-ti–kus), de egyet el kell ismernem (így a könyv vége felé): gyomorszorító hitelességgel ábrázolja, hogyan történhet meg, hogy egy kiszolgáltatott helyzetben lévő gyermeknek senki sem segít, noha ő ezerféleképpen jelzi, hogy bajban van. Kurvanagy bajban. Szeretne ő kikerülni a szerepből, amit rá osztanak: megpróbálja „elmesélni”, mi történik vele (értsd: mire kényszeríti a kiszolgáltatottságát kihasználó környezete). Micsoda képesség ez a mesélni tudás! Pedig az „ilyen” történésekről hallgatni szoktak. Afázia=a beszéd üres helye. Az értelmezhetetlen történésekre nincsenek szavak. Ennek a lánynak vannak szavai, meg tudja fogalmazni, amit átél. Hiába. Senki nem hisz neki. Annyira abszurd, ami vele történik, hogy nem megrontóját tartják betegnek, hanem őt: túl élénk fantáziával megáldott (megátkozott?) gyereknek. Amit ő „tud”, az a környezet szerint csakis kitaláció lehet. A mesélőkészség a porba hull. Vele együtt.
Egy fokkal jobban vagyok: szereztem fokhagymát a piacon. Tegnap nem volt erőm elmenni vásárolni, az embereket sem akartam ijesztgetni a folyamatos orrfolyásommal és tüsszögésemmel. Ha ez a koronavírus, csak egyet kérek az (v)égtől: hadd fejezhessem be ezt a könyvet időben. Nem szeretnék eldolgozatlan szálakat hagyni magam mögött.
A gyógyszer-absztinenciám negatív függőség, ezzel tisztában vagyok. Aki egy soha egy kortyot nem mer meginni, fordítottan függ az italtól. Én a gyógyszertől függök, fordítottan. Unya két marékra szedte. Kettőnk statisztikai átlaga fél marék. (A marokszedő parasztlányból marékszedő lett. Nekem egyik sem műfajom.) A régiszépidőkben, amikor még szinte ingyen lehetett gyógyszerhez jutni, Unya és Amam postán küldözgettek egymásnak bevált pirulákat, dobozszámra. A nyolcvanas évek elején, amikor az első egyetememet végeztem éppen Amaméknál voltam, amikor Idlyáhimból csomag érkezett egy levél társaságában: a doktor úr nekem magas vérnyomásra ezt ajánlotta, vizelethajtónak azt, ízületi fájdalomra amazt, gyomorégés ellen emezt. Kedves Leányom, érkezett vissza egy pár nappal később a válasz, köszönöm a gyógyszereket, amiket küldtél, írod, hogy száraz a szemed, küldök a cseppekből, amiket a doktornőm felírt, repedt sarokra találsz a dobozok közt egy kenőcsöt, csak vigyázz ne keverd össze azzal, amit visszérre küldtem.
Felhívtam Sirdnát, hogy hozza utánam a kis bioptron-lámpámat, amit Unyától kaptam kb. tíz éve, és csak akkor jut eszembe, ha baj van. Volt egy természetgyógyász fül-orr-gégészem, aki egyszer egy nagyon súlyos arcüreggyulladásból gyógyított ki. Hozzá jártam bioptron-lámpás utókezelésre, ötszáz forintot kért alkalmanként (kb. húsz éve). Tőle tudom, hogy a polarizált fény gyógyító hatását évezredek óta ismerik. A sámánok reggelente egy tó szélére állították a betegeket, amikor a nap fénye egy bizonyos szögben érkezett a víz felszínére, a fehér sugarak a prizmahatás miatt felbomlottak (jól írom?). Ez vagy igaz, vagy nem (marketingszövegnek mindenképpen hatásos), de holnap reggel megpróbálom megérezni, mikor áll be az a „bizonyos szög”. Ha a tó betegített meg (bár nem igazán tudok róla ilyet elképzelni), most gyógyítson is meg.
Az áldozatszerepből való kilábalás legfőbb akadályát nem az áldozattal szemben elkövetett rémségek jelentik, hanem az, hogy a legtöbb áldozat szereti a gondozóját. Vagy legalábbis erősen kötődik hozzá. A legkegyetlenebb, legérzéketlenebb embernek is lehetnek szeretetre méltó cselekedetei. Meggyet szedtem ma az öreg fáról, aminek a törzse belül elkorhadt, csak a külső kéreg maradt meg félig. Kb. tíz éve majdnem lemondtunk róla, de Sópa megkapargatta és valamivel bekenegette kívül belül a pár centi vastag kérget, és az, mintha meg akarná hálálni a törődést, a következő tavaszra ágakat, még egy évvel később már fürtökben lógott rajta a termés, olyan sűrűn és tömötten, amilyet én még életemben nem láttam. Mintha nem is meggy, hanem szőlő termett volna azon a fán. Még mindig van a fenti szekrényben abból a befőttből, amit azon a nyáron tettem el. Azóta is szépen terem a kéreg, nem mindig roskadásig, azt talán nem is bírná el minden évben. Három-négy évente nekilendül, akkor megint lehet sokat befőzni. Közben felnevelt maga mellett egy fiatal fát, aminek egyre vastagabb a törzse, és a termése is minden évben egyre több. Lassan teljesen elveszi a fényt és a nedveket az „apja” („anyja”?) elől, és az kénytelen lesz belátni, hogy most már tényleg vége. Ha Sópa meghal, előre látom, hogy ebbe a fába fog beköltözni. Kíváncsi vagyok, melyikük megy el előbb.
2020. június 18.
Húszezer frankot egy szoborra kidobni, micsoda pénzpocsékolás, adjátok ide azt a pénzt, én majd felállok a talapzatra, kiáltott fel Rossini, amikor a barátai a születésnapján egy szoborral akartak neki kedveskedni, és ehhez pénzt gyűjtöttek. (Bartók)
Menta-, zsálya- és cickafarkfű-illat lengi be a házat. Sikerült még az eső előtt begyűjtenem a kertből a gyógyfüveimet. A jegesmedve-ruhámban mentem ki a kertbe (gyógyszer híján csak dunsztolni tudom magam), tele lett a bundám fűmaggal. Ha nem folyna az orrom, a számmal szedegetném ki magamból a kis kalászokat, mint a kutyák a bogáncsot. Még jó, hogy bolhás nem vagyok. Bár, ki tudja. Egy bogaras vénasszonynak miért pont bolhája ne lenne?
2020. június 17.
Megnéztem a Zárójelentés-t, Szabó István legújabb (?) filmjét a révfülöpi strandon. Még világos volt, amikor elkezdődött. Valami – valószínűleg egy pók – megcsípte közben a bal kézfejemet, mire hazaértem feldagadt. Vonat már nem volt (az utolsó háromnegyed kilenckor ment el, negyed órával a film kezdete előtt), negyed tizenkettőkor indultam vissza Szepezdre, gyalog. Stoppolni nem mertem, nem is akartam. Egy óra gyaloglás, mi az? Nappal semmi. Éjszaka érdekes megállapításokra lehet jutni egy ilyen gyalogút során. Mindenkinek javaslom, nem csak az ötven feletti nőknek, hogy egyszer próbálják ki. Megállapításaim:
1. Idegen faluban mászkálni késő éjszaka félelmetesebb, mint a saját falunkban, ezért jobb a sajátunkba megérkezni, mint fordítva.
2. A két falu közötti sötét szakaszok kétszer olyan hosszúaknak tűnhetnek, mint a megvilágítottak, akkor is, ha igazából fele olyan hosszúak.
3. Az ember nem félelmében pisil be, amikor végre belép a házba, hanem a megkönnyebbüléstől; a félelemtől inkább nem pisil, mert nem mer megállni útközbe egy ilyen pitiáner dolog miatt.
4. A ház kapujához érve be kell látni, hogy a neheze még hátravan: át kell sétálni a kert azon szakaszán, ahol előző éjszaka ugyanebben az időben (éjfél után pár perccel) vaddisznócsámcsogást lehetett hallani.
5. A kulcscsomóval elég hangos zajt lehet csapni.
6. A kaput érdemes jól bevágni akár többször is mielőtt belépünk, és nem árt a lábunkkal kisebb dobbantásokat végezni.
7. Ha jó hangunk lenne, felidézhetnénk egy operaária-betétet a filmből (van benne elég sok). Ha nincs jó hangunk, akkor is meg lehet próbálni, már csak azért is, mert aki énekel, az nem fél.
8. A film is mintha valami ilyesmiről szólna. Tehát elég jó. Ha nem is zseniális alkotás.
2020. június 17.
Felhívott ma Gyéká, az egyik szomszédasszonyom, hogy tegnap megnősült a fia, szűk családi körben. Időzített bombának éreztem a hírt, amihez igazából semmi közöm, de a hívás előtt pár perccel, valamit keresgélve, belenéztem a Sherlock-sorozatból abba a jelenetbe, amikor Sh.-nak (Benedict Cumberbatch) násznagyként beszédet kell mondania barátja, Watson esküvőjén. Három sorozatot néztem eddig végig, mindhárom fiam kedvéért egyet-egyet. A Sherlockot a középső fiam ajánlotta. Lenyűgözött. Ennyire vonzódnék a zseniális szociopatákhoz? De ki nem? Manapság. Érdekelne, hogy ki nem. Lehetetlen, hogy ez mindenkinek bejön.
Az ősbizalom inverze az ősbizalmatlanság? Nem tudom. Csak azt tudom, hogy kényelmetlen érzést kelt bennem, ha valaki személyes üzenetben („priviben”) akar bennem szövetségest keresni más ellen, aki vagy az ősellensége (maga a Sátán), vagy csak az éppen aktuális kisördöge: folyton borsot tör az orra alá, milyen bosszantó lehet! De miért kellek én ehhez? Akit egy kicsi is LÁT engem, mert IDE-figyel rám (akit nem érdekből érdeklek), rég’ tudhatja, hogy rosszul viselem a konspirációt, amikor valaki azért akar hű ebévé tenni, hogy más ellen uszítson: gyere csak ide, te kis koszos, egy kicsit megvakarom a hasadat, de aztán, uccu, szaladj, harapd meg nekem azt a bácsit, jó kutyus! A priviket amúgy is kerülöm. Engem egy KÖZÖSSÉGI médián ne akarjon senki magának kisajátítani. Ha mások nem látják, amit Valakinek írok, börtönben érzem magam. (Amikor a gondolataimat vagy a véleményemet akarom közölni – nem arról van most itt szó, hogy mikor és hol találkozunk legközelebb.) A mások háta mögötti szövetkezés nem az én műfajom, sajnálom. Nem érdekel, ha emiatt barátokat (?) veszítek. Befoghatnak habzó szájú vérebnek, előbb-utóbb úgyis megszököm. Olvastam Jack Londont, eleget.
Ki kellett raknom az előbb egy pókot az ajtón. A lámpaállványt akarta beszőni, ami mellett fordítok. Most utólag már sajnálom, hogy kiraktam. Ellettünk volna itt együtt az asztal mellett. Amúgy is zavarnak a lámpafény miatt köröttem röpködő rovarok: a molylepkék, az árvaszúnyogok és a fátyolkák. A fátyolkák nem. Azokat mindig is szerettem. Tegnap este rászállt egy a bal kézfejemre. Percekig úgy gépeltem. Hűvös van mostanában esténként, az eső lehűtötte a levegőt, a fátyolka valószínűleg a kezem melegét kereste. Nem emlékszem, mi lett vele. Meguntam, hogy nem tudok miatta a fordításra figyelni, és lefújtam a kezemről?
Lassan lerohad a fáról a cseresznye, de már érik a meggy. Így lépegetünk szépecskén előre, pajtások. Majd jön a sárgabarack, aztán az őszi. Kár, hogy téli barack nincs. Barack, barakk. Mama számolta így az időt, egyik gyümölcséréstől a másikig. Nem azt mondta, hogy a háború már a vége felé járt, amikor elvitték a zsidókat a nagyváradi gettóból, köztük azt a családot is, akiknek a gazdája megbízásából tizenhét évesen ő hordott be élelmet egy kosárban. Egy lefizetett őrnek kellett a misszióhoz szemet hunynia: hátra gyalogolt, mintha a gettó kaputól legtávolabb eső részében különösen fontos dolga lett volna szerdánként, alkonyattájt. Ha valaki csak őt figyelte volna, érdekes következtetéseket vonhatott volna le a gettóbeli szokásokat illetően: vajon mire kellett annak az őrnek annyit járkálnia azon a fertályon? Titkos összeesküvést akart leleplezni? Cseresznyevirágzáskor vitték el őket, így mondta Mama. Hogy kik, azt egyszer sem említette. Mintha ez nem lett volna fontos információ. A cseresznyevirágzás fontos információ volt. Virágzott a cseresznye, amikor a zsidókat vitték. Már érett a meggy, amikor Váradot bombázták. Kik? Talán nem is tudta. Háború volt, nagybetűvel, sorszám nélkül. Zsidókat vittek el, városokat bombáztak – nem elég ez információnak? Aki akar, pontosítson.
2020. június 16.
A vaddisznók becsörtetnek a kertbe, csámcsogva eszegetik az ajtó előtt a földre hullott cseresznyét. Nem zavartatják magukat. Egy anya, három csíkos hátú kismalaccal. Elzavarhatnám őket, de nem teszem. Miért tenném? Lehet, hogy én vagyok az az anya. A fiaim éhesek, a veszélyt vállalva is gondoskodnom kell róluk. Ha az Ember kiáll az ajtó elé, csörtetve rohanok vissza a kölykökkel a szomszéd kertbe a kerítéslyukon át. Észre sem vettem volna, hogy mit művelek, ha nem szól rám Sirdna. Emberként a házat hallgatom, ahogyan zenél. Sirdna telefonon hívott fel, hogy legyek óvatos, mert már a szomszéd kertben járok. Mintha ő Budapestről, az Annovációs Minisztériumból is látna mindent, amit én nem. Persze, Návtsi szólt neki: Ókina a malacaival már megint kint garázdálkodik a kertben, ahelyett, hogy fordítana; így sosem készül el az a könyv.
„Mutassatok nekem egy biztos pontot, és én kimozdítom sarkaiból a világot.” (Arkhimédész)
Hatalmas, rozsdás kertkapu előtt álltam álmomban. Nem volt rajta lakat, és a retesze sem volt behúzva, de a Hang ezt mondta: „Todavía no.” Még nem.
Egyszerűen vagy bonyolultan? – ez foglalkoztatja napok óta a tudattalanomat (?). Mintha azt gondolnám álmomban, hogy feleslegesen bonyolítom túl a dolgokat. Mindenfélét összeálmodom, amire ébredéskor már nem emlékszem, hull vissza minden a sötétbe, csak egy-egy motívum marad meg, mintha villanófénnyel lenne megvilágítva. Egy szövegben a pontok helyét kerestem, és azon bosszankodtam közben, miért csinálom ezt, amikor egyszerűbb lenne elhagyni az írásjeleket. Láttam egy hattyút a kloákájában lévő tojással együtt. Bírom, hogy álmomban röntgenszemeim vannak. De a hattyú csak Pilinszky hattyúja lehetett a Terek-ből, itt ugyanis eddig még csak vadkacsákkal találkoztam. Ki tudja, igaziak-e? Lehet, hogy Ibsen vadkacsája mindegyik. A konyhában hetek óta a falakból szól a zene. A Bartókon valaki – egy műsorszerkesztő – bútorzenének nevezte Eric Satie kompozícióit. Bizonyos zenék, olyanok, mint a berendezési tárgyak, mondta, ugyanúgy részei lehetnek a háznak, mint a fotel, a szofá vagy a komód. És az emberek? Én? Lassan egybenövök a székkel, amin ülök.
2020. június 15.
Szeretem a változással járó a szomorúságot. Ahogyan a nyárból egy nap alatt visszazuhanunk az őszbe. Miért ne lenne ez a szomorúság ugyanolyan értékes (szeretnivaló), mint annak az öröme, hogy javul az idő.
Az ember azt hinné, hogy a víz fodrozódásán pontosan látszik, merről fúj(dogál) estefelé a szél, de nem. Egyrészt, általában több felől fúj(dogál) egyszerre, másrészt a helyükre visszakerülő hullámok ellentétes mozgást mutatnak. A vízfodrokból így kialakuló mintázat csipkeszerű, pontosan az a pávafarok-minta, amit régóta meg szeretnék tanulni.
„En cristiano!” Ezt mi így mondanánk: „Magyarul beszélj, lécci!” De ez spanyol (baszk) környezetben hülyén hangzana. A „spanyolul beszélj” sem jó, hiszen a fordított szövegben magyarul beszélnek. A szó szerinti fordítás, „keresztény nyelven”, a magyar olvasónak nem mond semmit. Marad ez: „emberi nyelven beszélj!”.
Meghalt egy százegy éves nő a koronavírus okozta szövődményekben, de ismét lehet esküvői partikat rendezni. Az ember az gondolná – az izzadságszagból kiindulva –, hogy a hullaszag savanyú, de nem az. Édeskés, émelyítően édeskés a halott test illata. Dédnagymamámat még háznál temettük. Abból a szobából, ahol meghalt, minden bútort és tárgyat kivittek. Csak egy asztal maradt ott, arra került a koporsó, körülötte székek a siratóasszonyoknak és a virrasztóknak. Mire a rokonságot távirattal összeverbuválták, négy-öt nap is eltelt. Már szaga van, mondta az egyik nagynéném, gyertek, egyetek birkapörköltet, biztosan megéheztetek. Egy falat nem ment le a torkomon. De később mégiscsak ettem én is. Nem halhat éhen az ember, csak mert hullát lát.
Szerencséje van a fiúknak, pont mire ideérnek, hétvégére belangyosodik mindig a víz. Elmennek, visszahűl. Napok óta nem esett. Tegnap este megjött a vihar éppen akkor, amikor a szövegben, amellyel foglalkozom, fekete fellegek érkeznek a tenger felől, és valahol a távolban mennydörögni kezd. „Olyan volt, mintha a lány hozta volna meg a vihart, mert valahol, messze a távolban megdördült az ég, és a parti sziklafal visszhangozva felelt rá, éppen akkor, amikor Annabel megszólalt: – Hoztam neked valamit –…” Itt tartottam, amikor a Balaton felett megdördült az ég.
2020. június 14.
A fiúk leszedték a cseresznye nagy részét (szárastól), és elmentek. Most megint egyedül leszek öt napig. Elképesztően jó jazz-műsor megy a Bartókon (23:33), nem tudom, kik játszanak. Meg kell tudnom! Egy Panasonic-rádión szól a konyhában a világ a legjobb koncertje, mindjárt elájulok! Bemondták, és nem hallottam! Valamilyen … Jazz Band (csodás…). Kínai tradicionális dallamok, az egyik számuk Summer Palace. (Napokkal később: Golden Buddha Jazz Band, a szaxofonosnak rasztahaja van) https://www.youtube.com/watch?v=eT-Yi2qP0rY&list=PL3GoN-27r0zJkrCnx1E-OCnJdNC08v-it&index=1, https://www.youtube.com/watch?v=-D-iz2HKSmw, https://www.youtube.com/watch?v=jHLSRGnZdKs)
Tele kertem zsályával. Ezt ma fedeztem fel, és repdestem az örömtől (a fiúk nem nyírták le, mondván, "szépvirág"). A legjobb gyógynövény-gyűjtőhelyeim újabban áldozatául esnek az általános fűnyírásnak és bozótvágásnak. Egy pár éve a kert mellett a Balaton felé eső részen még az egész évi cickafarkfű-adagomat be tudtam gyűjteni, most tövig le van nyírva a fű az egész domboldalon. Egy másik kert kerítésrácsán keresztül benyúlva tudtam csak kitépkedni két-három teára valót. Ott tartunk, hogy cickafarkfüvet kell lopkodnom másnak a kertjéből! Orbáncfű-lelőhelyeim is voltak, tavaly nem találtam meg egyet sem, pedig az orbáncfű egész nyáron nyílik. Azért még reménykedem, hátha mégis csak korán van még. A „kiskertembe” évekkel ezelőtt ültettem vízi mentát és citromfüvet, virul mind a kettő, főleg a citromfű. A zsályának azért is örülök, mert tegnap este óta kapar a torkom. A futballpálya mellett virágzik a hárs. Be kell gyűjtenem, mielőtt teljesen elvirágzik.
– Mi ez a nyálzene? – kérdezte fentről lejövet Ulab. Tízig aludt, még alig látszanak a szemei. A hangja még olyan, mintha víz alól beszélne.
– Tudod, hogy mi – feleltem – , láttad te is az Amélie-t. Többször is.
– Ja, nem szeretem a zenéjét.
– A filmet sem?
– Azt se nagyon… De tudom, hogy te imádod.
– Te is imádtad, főleg azt a jelenetet, amikor Amélie megleckézteti a zöldségárust.
– Ja, az tényleg tök jó. Már gondoltam rá, hogy ki kellene próbálni.
– Ráférne körülöttünk pár emberre.
– Rá bizony. Néhány faszkalapra.
– Mert mi nem vagyunk azok, ugye?
– Nem. Miért lennénk? De ezt a zenét most kapcsold ki, lécci, mert nagyon idegesít.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
