NAPLÓK: EXTITXU-UXTITXE Legutóbbi olvasó: 2020-07-14 13:05 Összes olvasás: 2409| 15. | [tulajdonos]: ... | 2020-05-26 17:17 | 2020. május 26.
Eljutni mindennap a Csacsi rétig. Hogy rend legyen. Az út az elágazásaival, a döntési lehetőségeivel, az ígérettel, hogy szabad lehetek – sok mindentől, de legfőképp önmagamtól –, teljesíthető. Közben fel-felbukkan valaki, bárki, egy ismerős család, mint ma is Esefék tetőtől talpig biciklis-szerelésben, mintha egy másik bolygóról csöppentek volna oda, valami Bike Planetról (létezik ilyen nevű szervezet a valóságban, egy holland biciklialkatrészeket forgalmazó cég alapította), leviharzanak mellettem a lejtőn a mountainbike-jukkal, és amikor meglátnak, fülig érő szájjal rám köszönnek. Én vissza. Az alienek találkozása nem lehetetlen. Egy pillanat az egész. De az arcom átveszi az arcukról az üzenet: van élet a saját bolygón túl. Utána akárki jön velem szemben, mindenki mosolyog. Vissza. Különben meg nincs más, csak a meglepetéstelenség, az eseménytelenség csodája. Azt kell megbecsülni. A réten már nincs szenvedés, nem lehet folyton megfeszülni, bámészkodni sem kell. Mert hova is igyekeztem, amikor leindultam? Pont ebbe a csacsiságba, ahol azt tudhatom meg, amit mindig is tudtam, csak folyton elfelejtem. Entra la luz y me recuerdo; ahí está. (Borges: El centinela) Csak ezt a rétet ne neveznék át soha Bagoly rétnek. A Tudás fájáról nem azért volt bűn enni, mert felnyílt tőle a szemünk. Fordítva van: amióta elhisszük, mi dönthetünk jóról és rosszról, vakabbak vagyunk, mint valaha.
A fiaim, mint Dumas három muskétása, kardcsörtetve összesereglettek a konyhában, ahol az ebédet főztem, és felajánlották, hogy kinyírják a Facebook-on azt a valakit, akiről én azt gondolom, hogy feljelentett. B@szd meg, mondta a kisebbik testőr, a levelezésünket is törölték, nem tudom előkeresni a fizikatanár számát, akit ma akartunk felhívni. Ha van egy trollod, az többször is feljelent, lehet, hogy már megtette máskor is, és most összegyűlt ellened néhány fekete pont; ez elég ezeknek a szar algoritmusoknak, magyarázta a középső testőr, a három közül a legcingárabb. Van valaki, feleltem, akiről tudom, hogy régóta a bögyében vagyok, simán el tudom képzelni, hogy ő akart megleckéztetni, eredeti foglalkozása tanár, amúgy. Hogy hívják, mondjad a nevét, vette elő a telefonját elszántan a nagyobbik testőr (testalkata alapján: Porthos). (Ezek a mai muskétások bármikor, bárhonnan elő tudnak rántani egy mobiltelefont, ha elkapja őket a harci vágy. Mint a „kedvenc” filmemben, a Kirekesztvé-ben Timothy Daly, hol a háta mögül, hol a csizmaszárából a ránt elő egy pisztolyt, a legritkábban az övtáskájából. Mégis beleszeret Rebecca (Naomi Wats), a mélyen vallásos mennonita nő. A film B-kategóriás, a kritika jól lehúzza, de ha azt akarnám ábrázolni, hogyan tudnak leomlani a másság miatt közénk épült falak, ezt a filmet mindenképpen megnézetném mondjuk egy gimnáziumi filmklubban a diákokkal Megnéztem: Randa Haines a rendező. Egy nő. Hát, persze.) Egy darabig hagytam a testőreimet, hadd éljék bele magukat a szerepbe, hogy veszélyben az anyjuk, és nekik kell megvédeniük, nem tudni pontosan mi ellen, de ha kell, visszaszereznek akár egy valahol ott felejtett királynői nyakéket is, hogy ne essen folt a becsületemen. Közben éreztem, hogy minden, ami velem eddig az életben történt, lényegtelen ahhoz képest, ami ebben a pillanatban zajlik. Hogy ha én most belemegyek a boszúhadjáratba, úgy, hogy még csak nem is biztos, hogy igaz a feltételezésem, mivégre szültem őket a világra? Nem csinálunk semmit, mondtam, semmit; inkább segítsetek ebédet főzni. Csönd lett. Oké, mondta hitetlenkedve a nagyobbik muskétás, legalább nem lógsz többet a Faszbukkon.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
