NAPLÓK: EXTITXU-UXTITXE Legutóbbi olvasó: 2024-04-26 06:24 Összes olvasás: 31427| 48. | [tulajdonos]: ... | 2020-07-09 11:01 | 2020. július 9.
Manapság időhurokba kerülni nem csak divatos, hanem egyenesen kötelező, ha trendi akarsz lenni; én sem akarok lemaradni, úgy látszik, bár nem a divat miatt. Vagy megváltoztatok valamit a múltamban, vagy ugyanott fogok mindig kikötni. I refuse to replay the mistakes I made yesterday. Mintha én követtem volna el (minden) hibát. „Interviene”– ezzel a szóval ébresztett ma a Hang. Abbahagyta az angol dumát, kíváncsi vagyok, mikor tér vissza a magyarra. Vagy áttérhetne egy teljesen új nyelvre, amelyen egy távoli bolygó üzenetei érkezhetnének a világba, és én lehetnék a fordító, kezd már snassz lenni, ez a Föld-közeliség, hogy még álmomban sem tudok kellőképpen elrugaszkodni a nyavalyáimtól. Dolgoztam álmomban, valami szöveget lektoráltunk egy költőismerősömmel, legyen a neve… Kilencedik Gyula alias Kágyé, a dátum miatt, bár a közhiedelemmel ellentétben a Gyula nem a Július névből származik, hanem a török jula (fáklya) szóból. Egy vers sorait vettük végig, szóról szóra haladva. Kágyé ki akarta egészíteni a verset: egyedül a halállal – ez lett volna a vége (vagy valami ilyesmi). Ne már, mondtam, ez olyan közhelyes (ezt a szót használtam, és kimondtam, nem a szokásos telepatikus közlés volt), nem érhet így véget egy vers! De én azt akarom, felelte, hogy a gyerekek is értsék. Jaj, te, hadd öleljelek meg, lelkendeztem. És megölelgettem. Aztán folytattuk a munkát. Folytattuk volna, ha nem szól közbe a Hang: „Interviene.”
Wolfival és Szukival (és gazdáikkal) sétáltam tegnap az erdőben, amikor egy babakocsit láttam közeledni, mögötte idős házaspár. Ilyenkor én óhatatlanul is csak a kisbabát figyelem. Imádom, ahogyan a meztelen lábuk kikandikál a babakocsi kupolája alól, az arcukat sokszor nem is látom. Egész gyűjteményem van már ilyen ellesett babalábakból. Leskelődtem most is, mint egy kukkoló, és elfogott a szokásos ellenállhatatlan késztetés, hogy megfogdossam, de legalább a kézfejemmel megérinthessem azt a két apró, párnás lábfejet. A harapdálási késztetésről beszélni sem merek, még elterjedne rólam, hogy perverz hajlamaim vannak, a szülők és a gyerekek menekülnének előlem, vigyázzatok, jön a pedofil néni, és ez nem történhet meg. Nem fogdoshatom, nem érintem, nem rágcsálhatom meg a kisbabák lábikóját, vissza kell fognom magam (önmagát fogdoshatja bárki, akkor is, ha ezt bizonyos vallóságok tiltják), meg kell elégednem egy búcsúpillantással, amibe a szemem sarkából még beleférhet, hogy a babakocsi gazdáját is felmérem egy pillanatra. Ez történt most is: a szemem sarkából láttam, hogy egy jól ápolt, idős szőke hölgy és egy csaknem teljesen kopasz, jóvágású idős úr kíséri a babalábat. De ezúttal nem tudtam tovább haladni, meg kellett fordulnom, és megbámulni az öregurat. Nahát! Nem akartam hinni a szememnek. Péef volt az, az egykori műfordító mesterem. A baszk krimi utolsó oldalaival folytatva embertelennek tűnő küzdelmet, nincs olyan nap, hogy ne gondolnék rá. Kedves tanítványok, a jó fordításhoz mindenekelőtt ülep kell: tanuljanak meg nyugodtan ülni a seggükön. Értem Mester, nem felejtettem el a tanítást, de mit keres Ön az Én-erdőmben? Itt lakik az egyik fiunk a családjával, lefordította-e már a könyvet. Ó, már csak húsz oldal van hátra, de most kijöttem sétálni, mert már kezdek belegárgyulni. Mondja Ókina, ismeri az 1749 című folyóiratot; ha nem, ismerje meg; nem lenne kedve a portugál rovatba beszállni, másoknak is szóltam, nem győzök mindent egyedül lefordítani.
És én még nem akartam tegnap az erdőbe menni! Az utolsó pillanatban hívtam fel Irefet, hogy várjanak meg.
| |
| 47. | [tulajdonos]: extra | 2020-07-08 23:17 | Elmondhatatlan öröm ért. Az erdőben találkoztam a volt műfordító-mesteremmel (az unokáját sétáltatta). Megkérdezte, lenne-e kedvem az 1749-be fordítani.
Ezt pedig most találtam egy papíron:
2018. 10. 22.
Apámmal küzdöttem álmomban. Részeg volt. Féltem, hogy megöl, ha nem teszem, amit kér, hogy keljek fel, menjek a dolgomra, ne olvasással töltsem a drága időt, mint egy úrinő, amikor annyi a munka a ház körül. Akadozva beszélt. Gyűlöltem, hogy ott áll a-lábán-alig, és én mégis veszélyben vagyok, de tudtam, hogy ha meghalok, se engedhetem, hogy ő mondja meg, mit tegyek. Nem tudom felidézni, mit feleltem, ha mondtam egyáltalán valamit, lehet, hogy nem is szavakat zúdítottam rá, csak a genny folyt ki belőlem a seb alól, ami már annyiszor beforrt s most újra felszakadt. Menekülnöm kellett. Bezárkózni valahová, ahol egy szekrény mögött vagy egy ágy alatt elbújhatok. És már bent is voltam egy szobában. Az ajtóüvegen keresztül láttam, ahogyan közeledik. A kulccsal bajlódtam, nem tudtam bedugni a zárba. Hátrafordultam. A szoba mögöttem teljesen üres volt.
| |
| 46. | [tulajdonos]: ... | 2020-07-08 15:01 | 2020.július 8.
Úgy látom, megírtam előre a holnapit. Akkor legyen ez a mai.
Valaki, egy hölgyismerősőm cuki bókokat gyűjt a facén: „Nektek mi volt a legviccesebb, -aranyosabb bók, amit kaptatok?” Ezt a két cukiságot osztottam meg velük:
Amikor gyereket vártam, ha mennem kellett valahova, mire leértem a buszmegállóba, mindig pokoli melegem lett. Már útközben cibálnom kellett magamról a sálat, a kabátot, szabaddá tenni a dekoltázsomat, hogy ne főjjek meg. Egy ilyen alkalommal egy tisztes öregúr jött velem szemben. Gyönyörködve bámulta a vetkőzésemet. Amikor a közelembe ért, ezt mondta őszinte ámulattal: -- Kérem, ne hagyja abba!
A kocsiban ültünk mind az öten, a férjem, a három fiunk és én. A legkisebbiknek magyaráztuk a nagyfiammal, miért lenne jó, ha nem hagyná abba a dzsúdót.
– Jó, ha sportolsz valamit. Látod, én is minden nap futok. Tudod, milyen biztonságos érzés arra gondolni, hogy, ha megtámadnak, el tudok futni – érveltem nem túl nagy meggyőződéssel.
– De miért támadnának meg?
Egymásra néztünk a nagyobbikkal. Ő szólalt meg előbb:
– Hát…, vannak erőszakos emberek. Bár, Anya, téged már előbb támadnak meg a táskádért vagy a mobilodért, mint… másért.
– Tényleg? Akkor jó. Mert én soha nem viszek mobilt az erdőbe. Táskát meg végképp nem.
| |
| 45. | [tulajdonos]: ... | 2020-07-08 08:43 | 2020. július 9.
Mintha csak tegnap lett volna, hogy a gyerekeimnek egyre tágulóbb körökben mutogatni kezdtem a világot. Most, hogy kezdenek szétszéledni a világban (nem csak fizikailag, de mentálisan is), ők tágítják az én látókörömet. Filmek, videók, újságcikkek – „ezt olvasd el, Anya, ezt nézd meg, ezt hallgasd meg, nincs mindenben igaza, de megfontolandó, amit mond”. Nincs mindenben igaza? Akkor érdekel, jöhet! A középső fiam kedvéért a sokadik P. R.-videót hallgattam végig. Szimpatikus a pasas, mert tényleg nincs (nem lehet) mindenben igaza, ugyanakkor idegesít, mert túl „megmondóemberes” a hangja. A nagyobbik fiú tegnap Ósravban lefényképezte a helyi országos választásokról szóló aktuális műsort. Az első fordulóban nyertes elnök magával vitázik, mert az ellenzék nem volt hajlandó bevonulni a „propagandatévébe”. Három zokogva röhögő emoji kíséretében küldte el a fényképet.
Az RS9-ben láttam pár éve Sebastian Brant művének színpadi változatát, A bolondok hajójá-t, egy allegorikus-szatirikus világlátomást – a 15. században forgalomban lévő, de máig érvényesnek tűnő, értsd: aktualizálható – „bolondságokról”. Ha ma élne Brant, vajon mi kerülne fel arra a Narragónia („Bolondisztán”?) felé tartó hajóra. Ő biztosan bemerné vállalni a BLM-ét, de Duda önmagával való vitatkozását is, és még mennyi mindent.
| |
| 44. | [tulajdonos]: ... | 2020-07-07 12:33 | 2020. július 7.
Beleszerettem Dulce Pontes hangjába. Ahogyan a fado-énekeken kiérlelt hangja Ennio Moricone–dalokat szólaltat meg, hátborzongtató. Pedig azt hittem, Joan Baez hangját senki nem írhatja felül. Sacco és Vanzetti balladája pl. eddig kizárólag az ő hangján szólhatott bennem. És tessék! Elalvás előtt jutott el hozzám Ennio Morricone halálának híre. Mintha ahhoz, hogy Dulce Pontest megismerjem, egy 91 éves korában elhunyt csodálatos ember halálára lett volna szükség. Pedig fordítva van: E. M. csodálatos élete kellett hozzá. „Precisamente por eso”, közölte velem reggel az ébresztő Hang. (Már vártam, mikor szólal meg spanyolul. Vagy ez most portugál? írásban ugyanaz, csak a kiejtése más.)
Helsinkiben jártam álmomban, a férjemnek legalábbis azt mondtam a telefonba, amikor felhívott (vagy én hívtam?), hogy ott vagyok, és magyarázkodnom kellett (a szokásos módon, szavak nélkül): muszáj megnéznem a "kultúrházat", és jó lenne, ha ő is eljönne, mert nem mindennapi dolgok történnek odabent. De ez már azután volt, hogy én bent jártam. Előbb lent, az alagsorban vettem részt valamilyen performanszon. Nem emlékszem, mi történt ott, csak arra, hogy többen futva távoztunk. Piros, műanyag lapok vezettek a magasba, mintha a nézőtéri székekből lett volna megépítve a lépcső. Később egy emeleti teraszon álltam egy másik nő társaságában. Ő mutatta meg, mit kell figyelnem: széles, meredek út magasodott előttünk az épület oldalában, olyan volt, mint egy medence alja. Mélykék felületét először aszfaltnak hittem, de ahogy jobban odanéztem, kiderült, hogy víz borítja, fémesen csillogó, hullámzó vízfelület. Ijedten vettem észre, hogy emelkedik és közeledik a víz. Kapaszkodj, szólt rám nevetve a társnőm, és a teraszon átlós irányban kifeszített rúdra mutatott. Belekapaszkodtunk, és vártuk a vizet. Ám egyszer csak valaki megfogta a lábamat. Egy pad alól nyúlt ki, és olyan erősen szorított, hogy meg sem tudtam mozdulni. Meztelen volt a lábszáram, az bátorította fel az illetőt, aki már eleve azért feküdhetett ott a pad alatt , mert valami zsákmányra várt. Segítség, kiabáltam, de nem jött ki hang a torkomon. A terasz addigra már televolt beszélgető emberekkel. Senki nem figyelt rám, láthatólag nem is sejtették, milyen nagy veszélyben vagyok. Aztán valahogyan mégiscsak lekerült rólam a vasmarok. Akkor már kívülről láttam a kultúrházat. Kibogozhatatlan felirat állt a homlokzatán.
Icól kedvéért kerestem meg egy hete Irefet, az egy utcával lejjebb lakó kutyatulajdonos ismerősünket: részt vehetnénk-e a napi kutyasétáltatásban? Icól kutyát szeretne, ami számunkra most nem elérhető (én nem tartom annak), kölcsönkutyára van szükség. Az első találkozás után le akartam lépni, de Icól ragaszkodik hozzá, hogy én is mindig velük menjek. Irefről két éve tudtam meg, hogy a faluban (kisvárunkban) lakik. Éveken keresztül máshova helyeztem őt képzeletben, valahová a Lipótvárosba, vagy a Rózsadombra. Megszállott jazzrajongó, nincs olyan (jobbfajta) jazzelőadás, amelyen ő ne tűnne fel. Ezerszer láttuk a BJK-ban, a Nyitott Műhelyben, újabban az Opusban is. Ott ül mindig a legelső sorban. Azt képzeltem, ő maga is zenész, egy ilyen notórius zenehallgató csakis az lehet (ahogyan nekem is rég annak kellene lennem), már találgattam, milyen hangszeren játszik. Aztán egyszer csak a Nyitott Műhelyben egy szünetben beszédbe elegyedtünk, pechemre vagy szerencsémre (ezt azóta sem tudom eldönteni), inkább az utóbbi. Repülős tiszt. És nagy dumás. Az összes kényszerleszállásos történetét ismerem már, és ha egyszer éjszaka, vaksötétben három emelet magasságából (repülőgépbe kötve, teljes felszereléssel!) a vízbe zuhanok, garantáltan túl fogom élni, mert pontról pontra tudom, mi ilyenkor a teendő. Irefnek egy nyughatatlan két éves németjuhásza van, a Hölgynek (muszáj így nevezzem, annyira az), akivel együtt szoktak kutyát sétáltatni, egy nyolcéves, szőke labradora, szintén hölgy, a szelídség és a nyugalom mintaképe. Tegnap csatlakozott hozzánk egy kíváncsi és meglehetősen önfejű golden retriever és fiatal gazdája. Icól, akinek a kedvéért ebbe a társaságba keveredtem, ott sem volt (már reggel elutazott a konfirmandusokkal Velencére), a középső fiamat sikerült rábeszélnem, hogy csatlakozzon hozzánk. A Csacsi réten jártunk. A faasztalnál egy fiatal társaság ült, ugyancsak három kutya társaságában. A golden kíváncsian odaszaladt, ebből lett a baj. Az asztal körüli kutyák közül az egyik rámordult, a golden a gazdája hívó szavára fittyet hányva tovább szaglászott az idegen kutyák körül. A morgós kedvű nekiesett, a többiek se akarták annyiban hagyni a dolgot, ők is beszálltak. Üvölthettek a gazdák, a négy kutya egymásba gabalyodott, és mint a förgeteg, gurulni kezdtek, egyenesen a lábam elé. Véletlen lehetett, hogy pont ott kötöttek ki, de határozottan az volt az érzésem, hogy a golden nálam keres menedéket. Mint régen, amikor a gyerekeim kergetőzés közben hozzám rohantak: „Ház!” Torkom szakadtából visítottam. Ettől (vagy csak a gazdájuk hangjától?) végül észhez tértek a vadak. Iref szerint elég lett volna mozdulatlanul állnom, nem kellett volna visítanom, mert nem voltam veszélyben. Csakhogy engem már harapott meg kutya, magyaráztam, amikor azt hittem, hogy nem vagyok veszélyben. Hamar túl volt mindenki az egészen, a kutyásokon látszott, hogy szokva vannak az ilyen jelenetekhez.
| |
| 43. | [tulajdonos]: ... | 2020-07-06 12:08 | 2020. július 6.
Tegnap úszás előtt a Decathlonban, ahova Icól biciklijéért tértünk be, vettem egy baldachinként felszerelhető, tábori szúnyoghálót, így végre – két hónapos késéssel – el mertem kezdeni a kint alvást a teraszon. A darazsakkal megélt tavaly nyári „kalandom” óta a legkisebb szúnyogcsípésre is túlzott reakcióval reagál a szervezetem. A pókmarástól már évek óta rettegek. Hajnalban többször is felébredtem. Előbb az erősödő forgalom zajára, majd a szomszédban tevékenykedő erdélyi munkás kopácsolására. Fátyolfelhők úsztak az égen, jólesett visszaaludni a baldachin alatt. Szeretettel gondoltam a szúnyogokra és a világ összes röpködő lényére: tőlem aztán élhetnek kedvükre. Drown up! – ébresztett pár órával később a Hang. Érdekes, hogy mostanában angolul beszél hozzám miközben folyamatosan egy spanyol szöveggel vagyok elfoglalva.
| |
| 42. | [tulajdonos]: ... | 2020-07-05 15:22 | 2020. július 5.
Arra ébredtem, hogy a Tales of the woods-ot éneklem Balázs Eleméréktől (vagy énekli a Hang, ezt most nem lehetett élesen különválasztani), attól a résztől, ahonnan hosszú zenei felvezetés után az énekhang megszólal. Green-eyed willow long-haired willow, lady of the woods… Honnan került ez most elő, melyik bugyorból, és miért? Nem jó ezt a számot felvételről hallgatni, egy 2007-es felvételt leszámítva (amelyen Juhász Gábor és Charlie Mariano szerepel) mindegyik kiábrándító ahhoz képest, hogy élőben milyen. Az énekhang észrevétlenül szólal meg, amikor már szinte elfelejti az ember, hogy szöveg is van a világon. Megdobban a szívem ilyenkor századjára is. Ötödjére -- kb. ennyiszer hallottam tőlük ezt a számot élőben.
Egy játszótér szélén álltam álmomban. Ház magasságú „mászóka” (kötélhágcsókból álló építmény) választott el a tér közepétől, ahol egy zenekar játszott. Dobok, gitár, reflektorok, átszellemülten zenélő férfiak. A játszótér túl oldalán volt valami halaszthatatlan dolgom, valahogyan át kellett jutnom a kábelekkel, állványokkal körbevett színpadon. A „mászókát” lestem aggodalmasan, képes leszek-e megbirkózni vele, de ha sikerül is, hogyan oldom meg a zenekaron való átjutást úgy, hogy a közönség ne vegye észre, és az előadást se zavarjam meg. A színpad mögött egy járda vezetett a túloldalra a fák közé. Ekkor kezdte énekelni bennem a Hang: Green-eyed willow, long-haired willow…, és felébredtem.
| |
| 41. | [tulajdonos]: ... | 2020-07-05 00:39 | 2020. július 4.
Sír; így segít a barátjának– mondta a Hang ébredés előtt. Dolgoztam álmomban. Szavakat kellett elrendeznem magam előtt. Olyanok voltak, mintha egy ásatásról kerültek volna elő, valaki adogatta fel őket a mélyből. Tudtam, hogy előbb-utóbb összeállnak majd szöveggé. Csendben kellett végeznem a munkát, nehogy észrevegye valaki, mert ez valami titkos megbízatás volt. Izgultam is, hogy helyt tudok-e állni: biztos, hogy én vagyok a legalkalmasabb személy?
Megnéztük a Fiam családja című Koreeda Hirokazu-filmet. Másodjára. Meg kell jegyeznem ezt a filmcímet. Japánnak kellett volna születnem, ez jutott eszembe.
| |
| 40. | [tulajdonos]: ... | 2020-07-03 09:47 | 2020. július 3.
Nem égetheted fel a raktáradat, ezzel ébresztett ma a Hang. Az utolsó álomjelenetben egy padláson ülök, látom magam lentről, ahogyan ott térdelek fent valami hálóingszerű, laza ruhában, körülöttem diószemek, fekete a héjuk, mintha megégtek volna. Az ölembe akarom szedni őket, de nem tudom összefogni a ruhámat, és a szemek folyton szétgurulnak. Túl gömbölyűek, gondolom lentről, és aggódni kezdek, mert a padlás hirtelen több emelet magasságba kerül. Létra nincs.
| |
| 39. | [tulajdonos]: ... | 2020-07-02 21:41 | JOHN DARNIELLE: WOLF IN WHITE VAN - lektori vélemény (Vajdics Anikó)
John Darnielle regénye, a Wolf in White Van (Farkas fehér furgonban) egy kamaszgyerekből fiatal felnőtté váló fiú, Sean lelki vergődéseit mutatja be, aki egy kaliforniai külvárosban él ingerszegény családi környezetben. Testvérei nincsenek. Az iskolában fél a nála erősebb fiúktól. A szülei nem foglalkoznak vele, abba a világba pedig, amelyet jobb híján a saját fantáziájával teremt magának, nincs betekintésük. Az apja folyton televíziót néz. Sean szobájába is hamar bekerül egy készülék (halott nagymamájától örökli), és tizenévesen már éjszakába nyúlóan TV-adásokat néz. Ezenkívül képregényeket, tudományos-fantasztikus magazinokat olvas, kuponokat gyűjt, azokból vásárol magának magnókazettákat, hogy a kedvenc zenéit meg tudja hallgatni. Egyetlen lény van az iskolában, akivel délutánonként szívesen "lóg", és egy Kimmy nevű lány, akivel játéktermeket látogat. A videojátékok megnyugtatják. Az egyik kedvenc játéka közben, amelyben azt játssza Kimmyvel, hogy repülőgépekről bombákat dobnak le különböző épületekre, szép relaxációs zene szól. "Ha lakhatott volna is azokban a házakban valaki", emlékszik vissza később erre a játékra, "mi sosem láttunk bemenni vagy kijönni senkit."
Ilyen körülmények között történhet meg, hogy Sean egy életre nyomorékká teszi magát, amikor 12 éves korában egy este olyan hangulatba kerül, amit senkinek sem tudna elmagyarázni: az állához emel egy puskát, és elsüti. Ennek a jelenetnek a részleteiről azonban csak a könyv legvégén, az utolsó két oldalon értesülünk. A könyv elején (és még sokáig) csak annyit tudhatunk, hogy valamilyen fatális baleset történt, amely során a fiú arca úgy összeroncsolódott, hogy mindenki elrettenve elfordul, amikor meglátja.
Sean a "baleset" után hónapokat tölt kórházban, évekig jár pszichoterápiára és fizikoterápiára, ahol poszttraumás lelki kezelésben részesül, relaxációs és meditációs gyakorlatokat tanul. Sokáig csak tolószékben tud közlekedni. Folyamatosan fáj a feje, zúg a füle. Erős fájdalomcsillapítókat szed. A fizikai és lelki fájdalom elől a fantázia világába menekül. A kórházi szoba mennyezete szolgál képzelete vetítővásznául. Az üres fal repedéseiből és foltjaiból egy fantasztikus táj rajzolódik ki a szeme előtt: halálos veszélyekkel teli, poszt-apokaliptikus világ, amelyből sok próbatétel árán egy titkos nyomvonalon el lehet jutni egy csillagerődbe, ahol már semmilyen veszély nem fenyegeti. Ez a képzeletbeli nyomvonal és a csillagerőd lesz a csírája annak a szerepjátéknak, amelybe később másokat is bevon, és amelyet "Trace Italian"-nek nevez el.
Amikor a kórházból hazatér, érzi, hogy nem szívesen látják. "Megnehezíti a ház életét." Torz külseje kínos érzéseket kelt a környék lakóiban. De a "csillagerőd" otthon is megvédi. És amikor szülei évekre vissza akarják küldeni a kórházba, mert nem tudják biztosítani az ellátását, elhatározza, hogy megtanul újra járni, és a kezeléséhez szükséges pénzt saját maga keresi meg azzal, hogy szerepjátékokat ír hozzá hasonló korú fiataloknak. Bankszámlát nyit, magazinokban ad fel hirdetést; a szerepjáték lehetséges lépéseit, opcióit pedig levélben küldi el a jelentkezőknek, akik valamilyen karakter bőrébe bújva elképzelik, hogyan menekülhetnek meg a Sean által megírt veszélyhelyzetekből.
Így érik kis kamaszból fiatalemberré Sean: a kreativitását, fantáziáját felhasználva gyógyítja saját magát. A pszichoterápiában képélménynek vagy éber álomnak neveznek azt a fajta imaginatív eljárást (szaknevén Katathym Imaginatív Pszichoterápia, rövidítve KIP, Leuner alkalmazta először gyógyító céllal), amely során a kliensek képeket áramoltatnak a fantáziájukban, és így gyógyulnak ki pszichológiai zavaraikból. Sean ösztönösen nyúl ehhez a technikához, ami számára a túlélést biztosítja.
A főhős valóságban megélt érzései összekeverednek a szerepjátékra vonatkozó leírásokkal. Ez a regénynek azt a fajta szerkezetet kölcsönzi, amelyet Mario Vargas Llosa a "közlekedő edények" módszerének nevez a Levelek egy ifjú regényíróhoz című könyvében: amikor egy elbeszélésnek a cselekménye két vagy több különböző időbeli valóságban zajlik, és a különböző eseménysorok kölcsönösen áthatják és módosítják egymást az összefonódó elbeszélésben. A közlekedőedény-rendszerbe tagolt eseménysorok kicserélik élményanyagukat, így kölcsönhatás alakul ki köztük.
John Darnielle regényében is két valóság hatja át egymást: egy súlyos traumát szenvedett kamasz fiú külső és belső valósága. A regény "igazi" valóságában a főhős önmagával és a környezettel küzdelmeit kísérhetjük nyomon, a szerepjátékban pedig fantáziájában életre kelő fiktív valóságot. Az olvasó számára persze mindkettő fiktív, de ez kettős szerkezet (fikció fikcióba ágyazva) különös erőt ad a regénybeli valóságnak.
"Egyszerű a képlet. Összesen két történet van: vagy haladsz tovább előre, vagy meghalsz. Csakhogy meghalni egyáltalán nem könnyű, mivel minden oda vezető út új elágazásokba torkollik…" Ez a mondat a szerepjáték világához tartozik, de akkor kerül rá sor - minden egyéb bevezetés nélkül - amikor a kórházból való hazakerülés nehéz pillanatairól esik szó. A mondat érzelmi hatása az olvasó lelkében óhatatlanul is összekeveredik a regény valóságához kapcsolódó érzésekkel.
A világ veszélyei ellen védelmet nyújtó, képzeletbeli erődhöz vezető út állomásain, az útra vállalkozó játszótársakkal való kapcsolatban éli újra (játsza ki magából) Sean a valóságban elszenvedett félelmeket, szorongásokat. A csillagerőd azonban, amit azért talál ki magának, hogy legalább képzeletben biztosítson magának egy olyan helyet, ahol semmi baj nem érheti, paradox módon egy kamaszlány halálát okozza, a lány barátja pedig életveszélyes állapotban kerül kórházba, mivel a játékosként a fiktív helyszíneket valóságos terepként értelmezve, hiányos öltözékben eltöltenek egy éjszakát a fagyos kansasi sivatagban. Seant bíróság elé állítják, s bár végül felmentik, ez az esemény ébreszti rá, hogy szembenézzen önmagával: saját traumatizált gyerekkorának rabja lett.
A könyv ebben az értelemben olyan fejlődésregény, amely nem kronológiai sorrendben tálalja a főhős fejlődésének állomásait, hanem hiányos vonalvezetésű, időben ide-oda ugráló visszaemlékezésekben. A regény elején a 17 éves Seannal találkozunk, s a regény végén jutunk el oda, hogy megtudjuk végre, mi is történt vele valójában 12 éves korában.
A szerző sokkoló történetben tesz kísérletet arra, hogy megmutassa, mi játszódik le azoknak a kallódó fiataloknak lelkében, akik nem lelik a helyüket a reklámokkal és pótszerekkel teli társadalomban, és TV-műsorok nézésével és virtuális játékokkal töltik napjaikat (az internet berobbanása előtti korszak hajnalán!). Gyerekkori álmok, képzelgések, belső utazások elevenednek meg korabeli történelmi alakokról szóló híradásokkal (lásd líbiai válság, Kadhafi), zeneszámokról (Yes és hasonlók), népszerű akciófilmekről, bestsellerekről szóló leírásokkal fűszerezve. Izgalmas., elgondolkodtató és tematikáját illetően egyedülálló olvasmány.
Vajdics Anikó
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
