NAPLÓK: EXTITXU-UXTITXE Legutóbbi olvasó: 2026-07-01 03:20 Összes olvasás: 46124| 44. | [tulajdonos]: ... | 2020-07-07 12:33 | 2020. július 7.
Beleszerettem Dulce Pontes hangjába. Ahogyan a fado-énekeken kiérlelt hangja Ennio Moricone–dalokat szólaltat meg, hátborzongtató. Pedig azt hittem, Joan Baez hangját senki nem írhatja felül. Sacco és Vanzetti balladája pl. eddig kizárólag az ő hangján szólhatott bennem. És tessék! Elalvás előtt jutott el hozzám Ennio Morricone halálának híre. Mintha ahhoz, hogy Dulce Pontest megismerjem, egy 91 éves korában elhunyt csodálatos ember halálára lett volna szükség. Pedig fordítva van: E. M. csodálatos élete kellett hozzá. „Precisamente por eso”, közölte velem reggel az ébresztő Hang. (Már vártam, mikor szólal meg spanyolul. Vagy ez most portugál? írásban ugyanaz, csak a kiejtése más.)
Helsinkiben jártam álmomban, a férjemnek legalábbis azt mondtam a telefonba, amikor felhívott (vagy én hívtam?), hogy ott vagyok, és magyarázkodnom kellett (a szokásos módon, szavak nélkül): muszáj megnéznem a "kultúrházat", és jó lenne, ha ő is eljönne, mert nem mindennapi dolgok történnek odabent. De ez már azután volt, hogy én bent jártam. Előbb lent, az alagsorban vettem részt valamilyen performanszon. Nem emlékszem, mi történt ott, csak arra, hogy többen futva távoztunk. Piros, műanyag lapok vezettek a magasba, mintha a nézőtéri székekből lett volna megépítve a lépcső. Később egy emeleti teraszon álltam egy másik nő társaságában. Ő mutatta meg, mit kell figyelnem: széles, meredek út magasodott előttünk az épület oldalában, olyan volt, mint egy medence alja. Mélykék felületét először aszfaltnak hittem, de ahogy jobban odanéztem, kiderült, hogy víz borítja, fémesen csillogó, hullámzó vízfelület. Ijedten vettem észre, hogy emelkedik és közeledik a víz. Kapaszkodj, szólt rám nevetve a társnőm, és a teraszon átlós irányban kifeszített rúdra mutatott. Belekapaszkodtunk, és vártuk a vizet. Ám egyszer csak valaki megfogta a lábamat. Egy pad alól nyúlt ki, és olyan erősen szorított, hogy meg sem tudtam mozdulni. Meztelen volt a lábszáram, az bátorította fel az illetőt, aki már eleve azért feküdhetett ott a pad alatt , mert valami zsákmányra várt. Segítség, kiabáltam, de nem jött ki hang a torkomon. A terasz addigra már televolt beszélgető emberekkel. Senki nem figyelt rám, láthatólag nem is sejtették, milyen nagy veszélyben vagyok. Aztán valahogyan mégiscsak lekerült rólam a vasmarok. Akkor már kívülről láttam a kultúrházat. Kibogozhatatlan felirat állt a homlokzatán.
Icól kedvéért kerestem meg egy hete Irefet, az egy utcával lejjebb lakó kutyatulajdonos ismerősünket: részt vehetnénk-e a napi kutyasétáltatásban? Icól kutyát szeretne, ami számunkra most nem elérhető (én nem tartom annak), kölcsönkutyára van szükség. Az első találkozás után le akartam lépni, de Icól ragaszkodik hozzá, hogy én is mindig velük menjek. Irefről két éve tudtam meg, hogy a faluban (kisvárunkban) lakik. Éveken keresztül máshova helyeztem őt képzeletben, valahová a Lipótvárosba, vagy a Rózsadombra. Megszállott jazzrajongó, nincs olyan (jobbfajta) jazzelőadás, amelyen ő ne tűnne fel. Ezerszer láttuk a BJK-ban, a Nyitott Műhelyben, újabban az Opusban is. Ott ül mindig a legelső sorban. Azt képzeltem, ő maga is zenész, egy ilyen notórius zenehallgató csakis az lehet (ahogyan nekem is rég annak kellene lennem), már találgattam, milyen hangszeren játszik. Aztán egyszer csak a Nyitott Műhelyben egy szünetben beszédbe elegyedtünk, pechemre vagy szerencsémre (ezt azóta sem tudom eldönteni), inkább az utóbbi. Repülős tiszt. És nagy dumás. Az összes kényszerleszállásos történetét ismerem már, és ha egyszer éjszaka, vaksötétben három emelet magasságából (repülőgépbe kötve, teljes felszereléssel!) a vízbe zuhanok, garantáltan túl fogom élni, mert pontról pontra tudom, mi ilyenkor a teendő. Irefnek egy nyughatatlan két éves németjuhásza van, a Hölgynek (muszáj így nevezzem, annyira az), akivel együtt szoktak kutyát sétáltatni, egy nyolcéves, szőke labradora, szintén hölgy, a szelídség és a nyugalom mintaképe. Tegnap csatlakozott hozzánk egy kíváncsi és meglehetősen önfejű golden retriever és fiatal gazdája. Icól, akinek a kedvéért ebbe a társaságba keveredtem, ott sem volt (már reggel elutazott a konfirmandusokkal Velencére), a középső fiamat sikerült rábeszélnem, hogy csatlakozzon hozzánk. A Csacsi réten jártunk. A faasztalnál egy fiatal társaság ült, ugyancsak három kutya társaságában. A golden kíváncsian odaszaladt, ebből lett a baj. Az asztal körüli kutyák közül az egyik rámordult, a golden a gazdája hívó szavára fittyet hányva tovább szaglászott az idegen kutyák körül. A morgós kedvű nekiesett, a többiek se akarták annyiban hagyni a dolgot, ők is beszálltak. Üvölthettek a gazdák, a négy kutya egymásba gabalyodott, és mint a förgeteg, gurulni kezdtek, egyenesen a lábam elé. Véletlen lehetett, hogy pont ott kötöttek ki, de határozottan az volt az érzésem, hogy a golden nálam keres menedéket. Mint régen, amikor a gyerekeim kergetőzés közben hozzám rohantak: „Ház!” Torkom szakadtából visítottam. Ettől (vagy csak a gazdájuk hangjától?) végül észhez tértek a vadak. Iref szerint elég lett volna mozdulatlanul állnom, nem kellett volna visítanom, mert nem voltam veszélyben. Csakhogy engem már harapott meg kutya, magyaráztam, amikor azt hittem, hogy nem vagyok veszélyben. Hamar túl volt mindenki az egészen, a kutyásokon látszott, hogy szokva vannak az ilyen jelenetekhez.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
