NAPLÓK: EXTITXU-UXTITXE Legutóbbi olvasó: 2026-04-05 20:55 Összes olvasás: 44254| 48. | [tulajdonos]: ... | 2020-07-09 11:01 | 2020. július 9.
Manapság időhurokba kerülni nem csak divatos, hanem egyenesen kötelező, ha trendi akarsz lenni; én sem akarok lemaradni, úgy látszik, bár nem a divat miatt. Vagy megváltoztatok valamit a múltamban, vagy ugyanott fogok mindig kikötni. I refuse to replay the mistakes I made yesterday. Mintha én követtem volna el (minden) hibát. „Interviene”– ezzel a szóval ébresztett ma a Hang. Abbahagyta az angol dumát, kíváncsi vagyok, mikor tér vissza a magyarra. Vagy áttérhetne egy teljesen új nyelvre, amelyen egy távoli bolygó üzenetei érkezhetnének a világba, és én lehetnék a fordító, kezd már snassz lenni, ez a Föld-közeliség, hogy még álmomban sem tudok kellőképpen elrugaszkodni a nyavalyáimtól. Dolgoztam álmomban, valami szöveget lektoráltunk egy költőismerősömmel, legyen a neve… Kilencedik Gyula alias Kágyé, a dátum miatt, bár a közhiedelemmel ellentétben a Gyula nem a Július névből származik, hanem a török jula (fáklya) szóból. Egy vers sorait vettük végig, szóról szóra haladva. Kágyé ki akarta egészíteni a verset: egyedül a halállal – ez lett volna a vége (vagy valami ilyesmi). Ne már, mondtam, ez olyan közhelyes (ezt a szót használtam, és kimondtam, nem a szokásos telepatikus közlés volt), nem érhet így véget egy vers! De én azt akarom, felelte, hogy a gyerekek is értsék. Jaj, te, hadd öleljelek meg, lelkendeztem. És megölelgettem. Aztán folytattuk a munkát. Folytattuk volna, ha nem szól közbe a Hang: „Interviene.”
Wolfival és Szukival (és gazdáikkal) sétáltam tegnap az erdőben, amikor egy babakocsit láttam közeledni, mögötte idős házaspár. Ilyenkor én óhatatlanul is csak a kisbabát figyelem. Imádom, ahogyan a meztelen lábuk kikandikál a babakocsi kupolája alól, az arcukat sokszor nem is látom. Egész gyűjteményem van már ilyen ellesett babalábakból. Leskelődtem most is, mint egy kukkoló, és elfogott a szokásos ellenállhatatlan késztetés, hogy megfogdossam, de legalább a kézfejemmel megérinthessem azt a két apró, párnás lábfejet. A harapdálási késztetésről beszélni sem merek, még elterjedne rólam, hogy perverz hajlamaim vannak, a szülők és a gyerekek menekülnének előlem, vigyázzatok, jön a pedofil néni, és ez nem történhet meg. Nem fogdoshatom, nem érintem, nem rágcsálhatom meg a kisbabák lábikóját, vissza kell fognom magam (önmagát fogdoshatja bárki, akkor is, ha ezt bizonyos vallóságok tiltják), meg kell elégednem egy búcsúpillantással, amibe a szemem sarkából még beleférhet, hogy a babakocsi gazdáját is felmérem egy pillanatra. Ez történt most is: a szemem sarkából láttam, hogy egy jól ápolt, idős szőke hölgy és egy csaknem teljesen kopasz, jóvágású idős úr kíséri a babalábat. De ezúttal nem tudtam tovább haladni, meg kellett fordulnom, és megbámulni az öregurat. Nahát! Nem akartam hinni a szememnek. Péef volt az, az egykori műfordító mesterem. A baszk krimi utolsó oldalaival folytatva embertelennek tűnő küzdelmet, nincs olyan nap, hogy ne gondolnék rá. Kedves tanítványok, a jó fordításhoz mindenekelőtt ülep kell: tanuljanak meg nyugodtan ülni a seggükön. Értem Mester, nem felejtettem el a tanítást, de mit keres Ön az Én-erdőmben? Itt lakik az egyik fiunk a családjával, lefordította-e már a könyvet. Ó, már csak húsz oldal van hátra, de most kijöttem sétálni, mert már kezdek belegárgyulni. Mondja Ókina, ismeri az 1749 című folyóiratot; ha nem, ismerje meg; nem lenne kedve a portugál rovatba beszállni, másoknak is szóltam, nem győzök mindent egyedül lefordítani.
És én még nem akartam tegnap az erdőbe menni! Az utolsó pillanatban hívtam fel Irefet, hogy várjanak meg.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
