NAPLÓK: Doctor Gray Legutóbbi olvasó: 2024-11-20 17:21 Összes olvasás: 31608| 13. | [tulajdonos]: Újabb Oravecz írás | 2004-02-24 17:12 | Bobó nyugtalan mostanában, állítása szerint sokkal többet maszturbál, mint szokott. A "mi a baj" kérdésemre csak sóhajtozik és Lináról mond valami olyamit, hogy nélküle is van élet és kér egy újabb pézsét. Nincs jó börben. Pedig nemrég átküldött egy újabb Oravecz "egyoldalast", ami viszonylag optimista hangulatú. Ide is másolom.
Oravecz Imre: 1972 szeptember
Ha belegondolok,
milyen tisztátalanul éltem, mielőtt elhagytál, és nem lévén támaszom, jó darabig még utána is, hát elborzadok, és ahogy távolodom ettől a tisztátalanságtól, nem fogy, inkább nő bennem a borzalom, mert egyre tárgyilagosabb leszek megítélésében, nem közvetlenül kettőnk viszonyára gondolok, bár annak felidézése is felér helyenként egy lidércnyomással, nem a nagy galádságokra, ilyenek nem száradnak lelkemen, hanem arra a mindennapi, apró merényletre melyet azzal követtem el magam ellen, hogy kétségbeestem, nem véletlenül használok múlt időt, hiszen a látszat néha ellenem szól, már nem is neheztelek rád, hogy akkora fájdalmat okoztál, és ha csak azt tartanám szem előtt, hogy elvesztettem, ami belőled birtokolható, de cserébe megnyertem, ami nélkül nincsen értelme a birtoklásnak, akár még hálás is lehetnék neked, de nem vagyok, mert tudom, hogy nem a te érdemed ez a jótétemény, a várva várt újjászületés, anélkül, hogy vitatnám értékeidet, te csupán öntudatlan eszköze voltál egy akaratnak, mely makacs ellenállásomat megtörve végre magamhoz hajlított engem, és ha megérsz rá, bizonyára magához hajlít téged is, és minden gyanakvásod, rosszallásod ellenére hozzám hasonlóan eljuttat majd az egyetlen igazi megértésbe, melyben jómagam, mert szokatlan még egyelőre olyan esetlenül mozgok, hogy inkább elriasztalak tőle, semmint kívánatossá tenném előtted.
| |
| 12. | [tulajdonos]: Tanulni - tanítani 2. | 2004-02-24 16:04 |
Tanulni - tanítani 2. (színlapot lásd az előző bejegyzésen)
Ezeken felül büszkélkedhetnék a friss Ph.D. fokozatommal, amit a bizonytalanság kezelése relációs adatbázisokban címmel írtam. Kényelmesen hátradőlhetnék, és úgy érezném, ha valaki , akkor én aztán igazán tudom, hogy kinek, mit és hogyan kell tanítani. Enyém a világ nagy üzlete, tanítok és taníttatok, érem el sorban sikereket, s boldogan és elégedetten szemlélhetném a jelenkori eseményeket.
Ehelyett valahogy, valami gonoszul azt súgja belül, hogy a valóság valahol egész máshol van, s a dolgok köszönőviszonyban sincsenek egymással éppúgy, mint Kíta-san orosz cikkei és a realitás.
A napokban a nagyobbik fiam fizika leckéjének írása közben kifakadt, "kit érdekel, hogy a mágneses térben megforgatott golyó hol fogja átfúrni a hengeres cső szemköztes falát, ha a légellenállástól eltekintünk?"
Én , a jeles diplomás fizikatanár csak néztem és visszaidéztem megboldogult középiskolás koromat, amikor a felvételire készülve az ehhez hasonló példák százait oldottuk meg, amit aztán villámgyorsan elfeledtünk (hiszen az ember agya is szelektál, néha önvédelemből, néha meg anélkül). Restellve vallottam be a gyereknek, hogy most épp fogalmam sincs, de ha ad 2 órát, akkor emlékeimet és egyéb könyveimet felidézve megbirkózom a dologgal. S íme itt álltam a saját gyerekem előtt élő példaként, hogy az a tudás, amiről nekem igenis szép papírom van végül is mennyi nyomott hagyott bennem - igaz , hogy mintegy 25 év távlatából. De idézhetném a biológia könyvét, amely nem azt tanítja a 17 éveseknek, hogyan kell egészségesen élni, milyen biológia folyamatok játszódnak le a drog fogyasztásakor, és a leszokás milyen pokoli is tud lenni, hanem hogy a fekete-tarka lapálymarha szőrzettarkásságának mennyi a mértéke. (Dr. Berend Mihály-Dr. Fazekas György, középiskolai főtanácsos, Nemzeti Tankönyvkiadó, 2001).
Fiam, aki heti 37 órára jár, - beleértve a nyelveket és választott fakultációkat - őszintén közölte, hogy az összes tananyagból, amit tanul összesen két - szavai szerint - "értelmes" dolog van : az egyik az Informatika szakkör, ahol C-nyelven programoznak, a másik a szintén különóra angol vitatkozás (debate).
Igazából az, hogy hány 18 éves gyerek fogja megérteni a Lorentz-erőt vagy homológ allél-párokat, csak egy akadémiai kérdés. Érvelhetnek sokan azzal (mint ahogy én magam is szoktam hajdani diákjaimmal), hogy végül is a tudomány nem egy végcél, hanem csak egy eszköz, ami az emberi agy kipallérozására szolgál, s a lényeg az a folyamat, ami agyunkban zajlik, miközben megértjük és befogadjuk az absztrakt fogalmi rendszerek logikáját. S közben lenyomatot hagy bennünk, kristállyá szintetizálva a tudást.
Mindez, ha így lenne, valójában nem írnám e sorokat. Tapasztalatból tudom, hogy még a legelitebb gimnázium legeminensebb diákjai is csak azt nézik, hogy hogyan lehet minimális erőfeszítéssel felejthetővé tenni a beléjük kényszeritett "tudást". Megvallom, nem mindenben követem a mai tananyagot, de olyasmit a gyerekeim tanulmányaiban még nem hallottam, hogy azt magyarázták volna el, mi a THM , hogyan kell kitölteni egy adóűrlapot vagy hogyan lehet kooperatív stratégiákat kidolgozni bizonyos veszélyhelyzetekben.
Tegnap a rádiót hallgatva érdekes hír ütötte meg a fülemet: Csehországban 4 parlamenti képviselő túlélő show-t imitálva arra vállalkozott, hogy 1 teljes hónapig megpróbálnak kijönni a minimálbérből. Hárman feladták, de a negyedik is csak nagy keservesen tudta kihúzni az időszak végéig. Arról persze nem szólt a történet, hogy hányan kényszerülnek (nem önként) hasonló feladatra nem 1 hónapra, de akár évekre is?
És ekkor fogalmazódott meg bennem a kérdés: Mi lenne, ha a gyerekeinknek a Lorentz-erők és lapálymarhák helyett túlélő stratégiákat tanítanánk a mai, reális élethelyzetekre (itt most nem arra gondolok, hogy ha két traktoros együttes munkával egy Tsz-szántót 5 nap alatt szánt fel, akkor 3 traktoros ugyanekkora területet mennyi idő alatt művelne meg...). Mi lenne, ha olyan élethelyzetekben kéne megmutatni a helyes stratégiát, hogy hogyan kell a minimális jövedelmet beosztani, miként kerülhető el a homeless életpálya, ha esetleg elváltunk, a lakást nem nekünk ítélte a bíróság és történetesen munkanélküliek lettünk.
Sokan érvelhetnek, hagyjuk a gyerekek elől zárva ezeket az elborzasztó példákat és koncentráljunk inkább az őket jobban érintő és érdeklő egyéb feladványokra. A szerencse az, hogy a mai világban mindez kiválóan modellezhető, programozható, és számítógépeken pillanatok alatt lejátszható. És még érdekes is, még akkor is, ha nem kell közben lézerkarddal lőni az ellenséget. De ha a gyereknek a lézerkardos modell tetszik, akkor írjuk át a traktoros példáját lézerkardra, a lényeg, hogy a gyerek örüljön neki, mint Kita-szan az ötös alának.
Megint a gyerekeim példáját hozva elő, ők egy teljes átlagos amerikai általános iskola 8. osztályában a virtuális dollárjaikat fektették be az akkori tőzsdébe, és követték nyomon, hogy mi is történik igazán a pénzzel. Persze lehet, hogy ez nem igazán szép elmélet, de lehet, hogy nem teljesen haszontalan.
Az igazi. gond a mai iskolával, hogy a tananyag és a fiatalok fantáziája, nyelvezete és érdeklődési köre még köszönőviszonyban sincsenek egymással. És ekkor széttárhatjuk a kezünket, hogy miért van az, hogy a tinédzserek döbbenetes aránya kipróbálta a drogokat, s nem csak kipróbálta, de használja is , ahelyett, hogy a fekete-tarka lapálymarhákon elmélkedne. Mikor fogunk olyan tudást adni a diáknak , ami őt valóban érdekli, az élete problémáihoz kapcsolódik és tényleg releváns?
Saját tárgyamból tudom, ha a számokról, mint absztrakt struktúrákról beszélek, a diákok végtelenre akkomodált üres szemekkel merednek a távoli ködbe. De ha a zsebpénzüket vagy a szülei vagyonát kell felosztani , akkor abban a percben a legtompább diáknak is vág az agya, mint a borotva.
Miért van az, hogy a fél-analfabéta közel-keleti piaci kofa villámgyorsan kiszámolja az árat bármely valutából bármely valutába, s rátéve a maga 15%-os hasznát. És úgy vág át minket ahogy akar, miközben mi verejtékezve próbáljuk kalkulátor híján fejben nyomon követni a bűvészmutatványt, s majd egy perc múlva kétségbeesetten feladjuk és megkönnyebbülve vesszük észre otthon, hogy lám jó, hogy csak ennyivel vágtak át, s tehetjük oda a sok szép diplománkat, ahova akarjuk.
Mikor veszzük észre, hogy a diák nem fogja azt a tananyagot még csak egy kicsit sem befogadni, ami nem az ő nyelvén van írva, ami nem az ő kódrendszerén alapul, s ami nem az ő világához illeszkedik?
Ja, hogy ezzel, mi nekünk, tanároknak kéne előbb egy kicsit magunkba szállni és átalakulni előbb, és nem pedig jogszabályokkal és szankciókkal büntetni az ifjúságot, amiért élni , szórakozni akar egy olyan világban, amit ő ért és magáénak érez?
És akkor egyszer tényleg be kell látnunk, hogy (ennyit és így) nem taníthatunk, mert egyszerűen nem érdemes. Inkább adjunk egy ping-pong ütőt a gyerek kezébe, mert a sport legalább a testét edzi, ha már a szellemi edzéssel a jelenlegi módszerekkel nem tudunk megbirkózni.
| |
| 11. | [tulajdonos]: Tanulni - tanítani | 2004-02-24 16:03 | Karolával évek óta beszélgetünk, kávézunk, cserélgetjük a könyveket, félreértjük, aztán kimagyarázzuk a dolgokat, bla-bla, a lényeg, hogy kedveljük egymást. A napokban ismét megtisztelt a véleményével, melyet minden kommentár nélül ide másolok. De csak két részben, mert ez a szar csak 50 sort tud kezelni, szóval első rész, aztán a második.
Tanulni - tanítani
Tanulni manapság divatos dolog. Sőt nem csak nemes, önzetlen fejlődés, a jövő megalapozása, hanem a boldogulás egyik kulcsa (na nem árt még hozzá egy kis "baráti összeköttetés" is), s feledjük el egy percre a diplomás munkanélkülieket is.
Én magam emiatt kétszeresen is boldognak, sőt elégedettnek érezhetném magam. Két remek fiam van, s az ország legelitebb iskolájában, annak is az egyik kiemelt szakán (matektagozat - kizárólag kockafejűeknek) állnak helyt meglehetősen szép eredményekkel. Másrészt én 22 éve tanítok nehezen tudnám megszámolni hány nyelven (orosz, angol, japán és magyar), óvodától egyetemig - szó szerint és nem csak Cseh Tamást idézve.
Volt japán óvodás csoportom, akiket angol nyelven tanítottam, hogyan kell gyorsan rácsapni egy szókártyára, de integráltam az USA-ban, egyetemen, gurítottam bowling-golyót Japánban az angol nyelvű fizikaoktatásomon, tanítottam 10 évet itthon főiskolásokat deriválni és valószínűséget számolni, vezettem adatbázis kezelést, oktattam Pascalt levelező oktatóknak, akik azt sem tudták, hol az "Enter" gomb a számítógépen. Említhetném a nigériai diákomat, aki 23 éves egyetemi hallgató létére megborzadva nézi a negatív és törtszámok "rettenetes" és elképesztő világát. Elmesélhetném azt is, hogyan kell kínaiaknak angolul matekot tanítani, aki egy szót sem beszélnek a kínait leszámítva más nyelven, és minden szöveges feladat megértetése túlszárnyalja az Activity show-k legnagyobb alakítását.
Elmondhatnám milyen volt a 77 éves Kíta-szan Japánban, aki ugyan Kínában született, s nyugdíjas korára fejébe vette, hogy 12 nyelven fog tanulni, és eszperantótól kezdve norvégig minden nyelvről minden nyelvre fordított. Én nekem ott kapóra jött orosz anyanyelvűként az orosz tudásom, és óránkét 4000 jenért az volt a dolgom, hogy a portugálból oroszra "átfordított" szövegét kijavítsam , s a végén leosztályozzam. Eleinte megpróbáltam lelkiismeretesen minden hibát kijavítani, de akkor az öreg elszomorodott, meglátva sok piros aláhúzást. Akkor jöttem rá, hogy csak 4-5 hibát szabad észrevenni, s a végén ráírtam egy négyes fölét vagy ötös-alát, s erre Kíta-szan arca boldogan ragyogott. Felemelte az órabéremet, finom süteményeket hozott ajándékba. Persze ha belegondolunk azoknak a "fordításoknak" nem volt sok köze az orosz nyelvhez, de szerencsére senki nem szembesült azzal, hogy a 20 évvel az előtti újságokból való átferdítések köszönőviszonyban sem voltak az akkori orosz nyelvvel, s még kevésbé a tényleges világgal .
Akkor értettem meg, hogy a diákot motiválni kell, és nem azt kell tanítani, amit én helyesnek hiszek, hanem azt, amit a gyerek kapni szeretne. Legyen a "gyerek" 77 éves is , ha kell.
| |
Olvasói hozzászólások nélkülOlvasói hozzászólások nélkül| 9. | fáradt agyú olvasód: nem magyarázat... | 2004-02-05 20:25 | | Nem magyarázatra van szükségem :) de a te írásodra legalább megindul a gondolkodásom, és az értelmezésével is kell foglalkoznom, szóval munkát ad az agyamnak. | |
| 8. | [tulajdonos]: Fáradt agyú olvasónak | 2004-02-05 19:34 | Kedves Fáradt,
Melyik rész szorul(na) magyarázatra?
DG | |
| 7. | [tulajdonos]: Pszicho | 2004-02-04 17:49 |
Az elmúlt hetekben átrágtam magam néhány pszichológiával foglalkozó könyvön, egyelőre csak a populáris vonalat vettem kezembe, Jungot, Freudot, Bernét, Frommot és Hellert. Olvasáskor átéltem a leírt kórismét, felfedeztem magamban a depresszióst, a skizót, a hazudóst, a gyávát, a gyengét, a beteget. Valójában ugyanaz történt, mint amikor még a kórházban dolgoztam, ahol a műtétek és kötözések után tüdőrákom, májzsugorom, embóliám, de legalább egy kis vakbelem volt. Lassan elhiszem, hogy egy terapeuta képes lehet gyógyítani (feltéve, hogy a páciens meg akar gyógyulni).
Érdekesek a pszichével foglalkozó gyógyítókról és módszereikről kialakult sztereotípiák. Az ágyon fekvő, homályos tekintetű páciens, a háttérben üldögélő, unatkozó orvossal, vagy mondjuk Woody Allen, aki filmről-filmre kezelteti ki fóbiáit, vagy csak egy mondat: 15 ezer dolláromba került, hogy megtudjam, nem szeretem az apámat. A kialakított kép szerint a terapeuta mágus, kábé annyira, mint Laci bácsi, a volt főnököm, a replantáló sebész, aki a helyükről levált végtagokat illesztette vissza úgy, hogy megint működjenek. Ha Laci bácsi elé járult (vagy csak úgy odatettek) egy embert három darabban, akkor azt pár óra alatt eggyé-legózta, aztán a viszonlátás, és rohant teniszezni.
Ezt az eredményt várják a pszichológustól, pszichiátertől is. Kérem, valami itt benn valami nem fasza, tessék megheftölni jelzi a beteg, s hátradől, Na, most eltapsolok egy opelnyi pénzt, de legalább rendesen meg tudom csinálni, akár ötször egymás után az asszony, szóval kezdje doktorom, hétre haza akarok érni. A lélekbúvár ezzel szemben kérdez, rávezet, és utat mutat, amin aztán a beteg vagy végig megy, vagy nem. A két gyógyulási módszer közötti különbség szembeötlő, míg Laci bá szab-varr, a terapeuta irányít. Az előző esetben a beteg kvázi-passzív, az utóbbiban csak akkor lesz tünetmentes, ha aktív. Erre a kijelentésre persze Bobó felhúzná a szemöldökét, és felhívná a figyelmemet a francia csávóra, aki a vendéglóbon (Földkörüli vitorlás verseny) a tükör előtt varrta vissza a nyelvét, miközben rádión közölték vele a teendőket, tehát aktív a fickó, annyi szent. Bobót ekkor megkérném, hogy inkább menjen le sörért vagy küldjön még Oravecz idézeteket.
Szóval, azt hiszem, hogy egyedül is el lehet jutni az egészséges állapotba. Hogy miért nem választja az öngyógyítást a beteg? Talán kényelemből, talán félelemből? Önmagunk (első sorban lelki világunk) vizsgálatáról a következőket írja Berne (addig megyek, megkeresem Bobó, azt hiszem duzzog az előbbiek miatt):
Amint a pszichoanalízis megjelent a színen, sok olyan értékes dolgot háttérbe szorított melyet korábban már tudtunk. Az introspekció, a tudatos önvizsgálat évszázados hagyományát a szabad asszociáció váltotta fel. A szabad asszociáció az elme tartalmaival foglalkozott és a pszichoanalitikusra bízta, hogy ebből találja ki, hogyan is működik az emberi lélek. Ezt pedig csak olyankor lehetett kitalálni, amikor a lélek éppen nem működött jól. Mindaddig, amíg egy zárt gépezet (fekete doboz) tökéletesen működik, nem láthatunk bele a működésmódjába. Ilyen információkhoz csak akkor juthatunk, ha a gépezet hibákat vét, vagy ha szándékosan megrongáljuk annak érdekében, hogy hibákat vétsen, és beleláthassunk. A szabad asszociáció tehát csakis annyira hasznos eszköz, mint amennyire a mögötte rejlő pszichopatológia: az átkapcsolások, a feltoluló emlékek, a nyelvbotlások, az álmok.
Az introspekció azonban leemeli a fekete doboz fedelét, és lehetővé teszi, hogy az egyén beletekinthessen saját énjébe, és megláthassa, hogyan működik miként alkot mondatokat, honnan származnak képzeleti képei, és miféle hangok irányítják viselkedését.
| |
Olvasói hozzászólások nélkül| 6. | fáradt agyú olvasód: ne hagyd abba, kérlek! | 2004-02-02 21:41 | | Annyira bonyolult dolgokat írsz, hogy az az érdekes, ha néha meg is értek belőle valamit, ettől egyből jó kedvem lesz. Csak folytasd mert muszáj egy kicsit tornáztatnom az agyamat. | |
| 5. | [tulajdonos]: Oravecz | 2004-02-02 11:25 | Lassan kilcsusszanok az elméleti síkból, s a mindennapok gyakorlati dolgai kerülnek előtérbe (szellemi onánia egyelőre "helyén marad"). Bobó átküldött egy Oravecz Imre írást, melyet ide is másolok.
Oravecz Imre: 1972.Szeptember
(Pesti Szalon Könyvkiadó, 1993)
Szerettem elötted valakit, felhötlen kapcsolat volt, gyanúsan felhötlen, nem csoda, hogy annál keservesebb lett a vége, és a végnél is keservesebb a vég emléke, tudom, mindezt tudod, és azt is, hogy egy idö utan az ember abba a korba ér, mikor már mindenki elött szeretett valakit, noha feltett szándéka volt, hogy majd örökké csak egyetlenegyet szeret, valaha, mikor még egészen másként képzelte az életet, de nem panaszkodni akarok, ízetlenség is volna, erröl, éppen neked,, és az is távol áll tölem, hogy olcsó bölcsességgel traktáljalak, csak azért hozom szóba a múltat elötted, mert ráébredtem, hogy annak a régi kapcsolatnak, nem szó szerint, átvitt értelemben, vagyis, ahogy útban volt, csak most lett igazán vége, mikor már fenntartás nélkül elfogadtalak olyannak, amilyen vagy, mikor nézem, de nem látom orrod szabálytalanságát, mikor érzem, de nem veszen észre izzadságszagodat, mikor idegesít, de elviselem szórakozottságodat, mikor aggaszt könnyelmüséged, de nem vonlak felelösségre érte, minor tudom, hogy nem értesz, de nem kételkedem a képességeidben, igen, most lett igazán vége, mert most már te vagy nekem, nem én, és nem más, hibáid ellenére drága lény, behelyettesíthetetlen, elvéthetetlen és egyszeri, mint maga a rejtélyes pillanat, melyben mindenkiröl leváltál és önmagaddal azonosultál, mint az áhított jövö, mely töled jelenné lett.
| |
| 4. | [tulajdonos]: Még valami | 2004-01-21 15:13 | Még két kiegészítést írtam a tegnapihoz.
Az "értés" itt használt fogalma nem teljesen azonos a "gondolkodással", hanem avval "felülről kompatibilis". A hétköznapi élet során az ember értéshez az esetek túlnyomó többségében a gondolkodás által jut. Ám speciális esetek (vagy kondíciók), illetve bizonyos lelkialkat esetén a nem-önérző érzés által, hanem az ún. "megismerő érzés" által is kialakul az értés. Példa lehet ez utóbbira a kifinomult anya-csecsemő kapcsolat, a (tanári-) empátia, a (valóban) művészi világfelfogás, vagy a zene élvezete.
A folyamatos önreflexió egyik gyakorlati megvalósítása a Gauss féle legkisebb négyzetek módszere. Ezt az eljárást legtöbbször görbeillesztésre, tágabb értelemben optimálásra alkalmazzák. A görbe illesztés célja, hogy két dolog közti összefüggést egy adott függvényalakkal fejezzük ki, melyhez mért pontokat (akár több ezret) használunk fel (lásd Excell súgó, ott is van egy ilyen beépített modul). Oké, de miért kell nekünk egy egyszerű függvényalak? Tegyük fel, hogy Roy barátunk a következő tapasztalatokkal (mért pontok) rendelkezik: aki cigizik, az tüdőrákban patkol el (1. pont), aki iszik, az májzsugorban szenved ki (2. pont), aki zsíros ételeket eszik, annak trombózisa lesz (3. pont), aki sokat stresszel, az gutaütést kap (4. pont), stb. Mivel Roy 80 évig akar élni, levonja a tanulságot, hogy egészségesen kell élnie (ezzel elkészíti a függvényalakot, melyet egyszerűbb fejben tartania, mint mondjuk, száz rossz szokást, melybe bele lehet halni).
Az említett matematikai módszer valójában egy előre megsejtett függvény tényezőit változtatja szisztematikusan addig, míg az algoritmus által számolt és a "mért" pontok (amikre illesztjük a görbét) közötti különbség minimálisra, kvázi-zérusra zsugorodik. A rendszeresség itt azt jelenti, hogy a változtatásoknál, mindig az előző eredményekből indulunk ki. A végeredmény a (közel) tökéletes illeszkedés, más nézőpontból tekintve az abszolútum, a tökéletesség megtalálása.
És milyen érdekes: abban az esetben, ha nem megfelelő függvénnyel operálunk, például, a parabolikusan elhelyezkedő pontokra nem páros fokú függvényt próbálunk illeszteni, akkor is találunk optimumot, akkor is lesz "legjobban" illeszkedő görbe. Ám a közelítés egy határon megrekedt, hiszen kiderült, nincs jobb megoldás. Csakhogy annak - néhány szerencsés esetet kivéve - csekély köze van a valósághoz.
Mi is ennek a jelentősége? Hát az, hogy hiába áll rendelkezésre megfelelő eszköz az abszolútum megtalálására, mit sem érünk vele, ha a kiinduló feltételezésünk helytelen. Számtalan analógiát találhatunk környezetünkben erre a jelenségre, gondoljunk csak egyes világnézetek alaptéziseit sajátságosan értelmező csoportokra (egyházak, szekták), a magukat egzaktnak nevező, ám valójában fenomenológiai tudomány területekre, s ha már itt tartunk, akkor érdemes megemlíteni azokat a viselkedési (de első sorban gondolati) struktúrákat, melyeket pszichopatológiai esetekként tartanak számon.
Zárjuk a gondolatmenetet atyai jó barátom, Lord Lucas találó megjegyzésével:
Járj nyitott szemmel és vigyázz magadra jól
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
