NAPLÓK: Gyurcsi Legutóbbi olvasó: 2024-04-27 06:41 Összes olvasás: 125907| 968. | [tulajdonos]: Egy viccről | 2021-08-18 15:26 |
Egy barátom - akit most nevezzünk Tamásnak -...
Ismerős fordulat. Akkor élünk vele, amikor nem akarjuk valamilyen okból megnevezni az illetőt, viszont meg szeretnénk tartani történetünk gördülékeny előadásmódját.
Viszont, ha jól belegondolok, nekem úgy hozta a sors, hogy barátaim, jó ismerőseim mintegy húsz százaléka Tamás. Ha az élősúlyt is nézzük, akkor jó, legyen huszonöt.
Magyarul, ha érvényes a nagy számok törvénye, akkor az, akinek a nevét homályban szeretném tartani, lehet, hogy szintén Tamás. De nem az a Tamás.
Na, kezdjük előröl!
Tamás barátom - akit nevezzünk most mondjuk Tamásnak - szívesen meséli egyik kedvenc viccét, ami az első elmesélés óta nekem is egyik kedvencemmé vált.
Duzzog a negyvenes lovász munka közben az istállóban.
- A picsába! Apám is gróf, a fiam is az, csak én trógerolom itt a lószart!...
Ebben a viccben is, mint a jó viccekben általában, vannak megfontolásra méltó gondolatok, és ezek szétfeszítenék a viccekre mért keretet.
Jelen esetben például csak három, egymást szorosan követő generáció mutatja, hogy egy-egy ember helyét a társadalomban korántsem a származása határozza meg. A környezete pozícionálja, jelöli ki a helyét, és szabja meg vele szemben az elvárásokat.
Ha a legkülönfélébb fajú és származású embereket egymás mellé állítanánk ruha nélkül - de fokozzuk, bőr nélkül (persze, ezt nem valamilyen fizikai, hanem csak optikai úton gondolom), nem találnánk igazi különbséget köztük. Jó, a magyart megismernénk a májáról, de egyébként működne.
Hogy mivé válik az ember, függ tehát részben attól, hogy honnan jött, egy bármilyen származású embert nevelhetnek akármivé. Ifjúkorom indiános regényeiben váltak így indiánokká, sorolhatnám akár Maugliig is.
Az emberek egy skatulyába születnek, egy dobozba. A menőbb kasztokba születetteket környezetükben név szerint ismerik, az alsóbbakról csak a számukat tudják. Hozzávetőleg.
Aztán jön az iskola, aminek lehetősége lenne gyengíteni a születési doboz eresztékeit, de szorosabbá is szögelhetik azokat.
Ha egy gyerek szegregált oktatásban (?) részesül, csökkennek az esélyei egész életére. De más okból is kemény a dolog, ha egy olyan gyerek, aki egész cseperedése alatt szeparáltan nevelődik a tőle eltérőektől, nehezebben fejti le magáról a szigetelést, ha másokkal hozza össze a sors.
Az előítéletek mindkét oldalon egyre erősebbek lesznek. Egyre kevesebbet tudunk a másikról, de egyre többet gondolunk róla. Fel sem tudjuk tételezni, hogy azonos dolgokat, eseményeket hasonlóan ítélhetünk meg. Hogy problémáink között is több a hasonló, mint az eltérő. Hogy csak az egymásról gondoltak különböznek túlnyomórészt egymástól.
Pedig a viccbeli lovász biológiai fiából is lehetett gróf, és belőle pedig lehetett lovász, kékvérű apja ellenére.
Az elkülönítés-mentes oktatás szerintem alapfeltétele az elfogadásnak, ami mindenkinél csökkenti a későbbi konfliktusok kialakulásának esélyeit.
Én az első két osztályt - akkori lakóhelyem lakosságának megfelelően - nagyon vegyes társakkal jártam. Barátaim azok voltak, akikkel kölcsönösen elfogadtuk egymás természetét.
Sokra nem emlékszem, inkább csak neveikre, volt egy Pisti, egy Béla, meg tetszett egy Erzsike.
Szakadjak meg, de nem emlékszem a bőrük színére! Mondjuk Erzsikéjére igen, szőke és hosszú volt a haja, a szeme pedig kék, és ez meghatározó lett egész életemre. De nála sem emlékszem, hanem inkább csak gyanítom az előzőekből, hogy fehérbőrű volt. (Most már egyébként is mindegy lenne, ha él még, akkor egy őszhajú öregasszony, a bőre pedig ráncos, tele májfoltokkal.)
A második lépcső az én ilyen szempontú alakulásomban első munkahelyem, ahol magyarok voltak a munkatársaim, és sok közülük a barátom is.
Amikor egy hetek, hónapok óta úton levő hajón a tűző napon egymás mellett verjük, kaparjuk a rozsdát, amikor este a szalonban snapszlizásnál meghívom a makk ászt, és nála van, amikor a kabinban egymásnak adogatjuk egy-egy kortyra az üveget, akkor Budapest és a legeldugottabb szabolcsi falu egyforma mesze van. Egyforma nagyonmessze. És mi egymáshoz meg nagyonközel.
A harmadik lépcsőre - és ezt már tudatosan éltem át - nyomozókoromban léptem.
Nyilvánvaló lett számomra, hogy az azonos helyzetbe kövült emberek hasonló módon feszegették a szabályokat, ha arról volt szó, hogy családjuknak, gyerekeiknek adni tudjanak. Egyformán lettek gátlástalanok és brutálisak. Revansot vettek az életen.
Akiket - a törvényekkel egyetértve - én is igazán elítéltem, azok voltak, kiknek még erkölcsi alapjuk se lehetett bárkin elégtételt venni, bőven megtehették volna, hogy becsületes úton is megéljenek. És itt se volt olyan eltérés, ami visszavezethető lett volna bőrük színére.
A szegregáció felszámolása hosszú folyamat, amiben a kezdőlépéseket azok tudják megtenni, akik a korlátokat állították.
Emlékszem, régen egy aszfaltút építése egy lassú folyamat volt, terítették a zúzottkövet, egy kúrvanagy úthenger vasalta, simította, vagy negyven barna vagy barnára sült ember talicskázta, terítette a forró és büdös kátrányt, megint az úthenger, pártíz métert haladtak naponta.
Manapság egy-két modern gép, néhány vasaltruhás, majrékalapos ember, sok köztük szemüveges - láttál már szemüveges kubikost? - , elszívok egy cigit és ez alatt kész a kerítésem előtt egy húszméteres szakasz.
A negyven cigányember meg családjával együtt ácsingózik a háromszáz lakosú faluban a közmunkára.
A gyárak udvaráról is eltűnt a négy-ötfős takarítóbrigád.
A takarítócég kedden kilenckor kijön egy munkagéppel, és szerdán már egy másik gyárban teszi feleslegessé a helyi takarítókat.
Na, ők is aztán a faluban próbálnak megfelelni a közmunkát kegyesen kiporciózó intézőnek.
Ha némelyiknek sikerül is legalább az oktatás rámért korlátai közül kitörnie, tapasztalhatja, hogy a telefonon még hívogató munkahely betöltődik az első személyes találkozó pillanatára.
Manapság az elkülönített oktatásból már nem is a jövő kubikosai, hanem szerencsés esetben a közmunkásai jönnek ki. És manapság már, az aktuális szabályok szerint tizenhat évesen.
A szegregált oktatás pedig már nem az erre utaló táblákkal jelölt falak között zajlik.
Elég, ha egy iskolába nem jut kémiatanár. Elég, ha egy iskola nem tudja a technikát biztosítani a modern oktatáshoz. Elég, ha egy családnak nem telik internetre. Vagy okostelefonra. Vagy egyáltalán áramra, csapvízre.
Vagy, ha akik megtehetik, nem állami iskolába járatják a gyerekeiket.
Elkülönítés az elküldés, de az elhagyás is.
Mint mondtam, az én érzéseim kialakításához az első lépcsőt kisiskolás koromban léptem meg.
Tudom, vajmi keveset számít ebben a dologban az én véleményem, de nekem nagyon sokat számítana, ha azok, akik tehetnének is az ügyben, legalább utalnának arra, hogy hasonlóan látják, és lelkeikben már zsaluzzák az első lépcsőt!
Jó lenne, ha annak az öreg lovásznak csupa grófunokája születne!
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
