NAPLÓK: Gyurcsi Legutóbbi olvasó: 2024-05-08 01:56 Összes olvasás: 127522| 1021. | [tulajdonos]: loofahh | 2022-02-17 15:16 |
„A bíróság szerdai közleménye szerint a testület teljes ülése elutasítja a Magyarország és Lengyelország által benyújtott, az uniós költségvetésből származó finanszírozás igénybevételét a jogállamiság elveinek tagállamok általi tiszteletben tartásához kötő feltételességi mechanizmus ellen irányuló kereseteket. Tájékoztatásuk szerint ez a mechanizmus megfelelő jogalappal lett elfogadva, összeegyeztethető az EUSZ 7. cikk szerinti eljárással, és tiszteletben tartja különösen az unióra ruházott hatáskörök korlátait, valamint a jogbiztonság elvét.”
Ezt Tamás úgy értette, hogy „loofahh a schengenbe„
Előző bejegyzésemben talán joggal írtam, hogy a magyar anyanyelvűek között is akadnak számosan, akiknek értelmezési problémáik vannak.
Az Európai Bíróságot a magyar kormány kérte fel, hogy hozzon ítéletet, ezt a feltételt szabta ahhoz, hogy aláírjon egy megállapodást.
Akkor még biztosan nem tudta, hogy ott fizetett ügynökök hoznak döntéseket.
Egyszer az életben olvasnék tőled, Tamás, egy konkrét dolgot, egy igazi érvet vagy cáfolatot valamihez vagy valamire, és nem egy kopi-pasztját valamelyik stencilből felolvasott nyilatkozatnak!
Kezdhetnéd azzal, hogy megnéznéd figyelmesen azt a „politikai kiáltványt”, és megjelölnéd, hogy abból mivel nem értesz egyet!
Kaptam a fejemre vödörszám a szart, ha olyat írtam, amit a hangadók politizálásnak véltek.
Már jó ideje önkéntes moderációnak vetem alá magam, erre azt látom, hogy rajtam kívül senki nem tesz féket a tollára.
Az egyik tematizáltan hordja ide a világirodalmat helyeslő vagy ledorongoló véleményével felcímkézve, a másik a szerkesztő hitét kérdőjelezi meg, a harmadik úgy kérkedik az elkötelezettségével, mint a lovászlegény a faszával a kocsmában, minháromban az a közös, hogy a saját nézeteivel bármilyen szinten egyet-nem értők méltatlanul forgatják a pennát.
Tényleg kíváncsi lennék, hogy Tamás a deklarált európai értékek közül melyikkel nem ért egyet?
Tudni szeretném, hogy aki dicsekszik kormánypárti elkötelezettségével, melyikkel ért egyet, ha az egy napon belül hozott két rendelet egymásnak ellentmond? (Olyan komoly munkát, hogy mindkettő mellett érveljen, nem mernék elvárni!)
Abba, hogy egy szerkesztő nem is érthet egy vers minősítéséhez, ha nem jár templomba, nem megyek bele, mondhatni kívülálló vagyok, de azt gondolom, hogy az ilyet méltatlan dolog a kritériumok közé felvenni.
Olyan vitába szívesen belemegyek, ahol pontokba szedett állítások és cáfolatok vannak, de azzal, hogy „fizetett ügynök”, nem tudok mit kezdeni. Az ilyen csak vagdalkozás, ráadásul elcsépelt, elinflálódott, ha ráakadnánk egy bizonyítottan fizetett ügynökre, azt már nem lenne mivel minősíteni.
Én tanulni jöttem a Dokkra. Mondhatnám, hogy már nincs miért, hetven múltam, kialakult személyiséggel bírok, de már gyorsabban felejtek, mint amilyen ütemben új ismereteket tanulhatnék. Irodalmi képességeim rögzültek egy szinten, nem hiszem, hogy fejlődhetnék. Ennyire futotta, nem vagyok szomorú miatta, itt, a veresi fővégen én írom a legjobb verseket.
Viszont a Világra, úgy érzem, minden nappal nyitottabb vagyok, egyre jobban látom az összefüggéseket.
Szeretném úgy látni magam, hogy ilyen megközelítésből tudok új szempontokat is felvetni sokaknak. Aztán soknak nem, de az okos, nyitott ember a rengeteg információ közül, amihez percről percre hozzájut, a számára hasznosat beilleszti a sajátjai közé. Vagy nem.
Kérem, hogy ne minősítsük rossz értelembe vett politikának azt, ha valaki konkrét problémával foglalkozik!
Ugyanígy ne tekintsük jó politikusnak, ha valaki egy kiadott irányvonalon megássa a maga lövészárkát, onnan lő, és nem figyel arra, hogy hátul a hadvezér már régen megváltoztatta a kijelölt célokat!
A politika eredetileg egy hasznos dolognak indult, a közélettel, az egyénnek a közöséggel, közösségeknek egymással való kapcsolatáról szólt.
Ha valaki nem egy szigeten egyedül élő remete, akit ejtőernyőről etetnek, az nem tudja kikerülni, hogy társadalomban éljen. Minden tevékenységével, mondatával, munkájával, vásárlásával, az adózással, a leadott vokssal a társadalommal közlekedik, vagyis politizál.
Akiknek befolyásuk van az ő életére, azok a politika szálain is kötődnek hozzá.
Ha elhagyom a házam, kint a társadalom vesz körül. Politika.
Ha hazajövök, kulcsra zárkózva se tudom magam kiszakítani abból, hogy állampolgár vagyok. Ha tudatosan nem is politizálok, de részese vagyok, akár haszonélvezőként, akár kárvallottként.
Ha egy betörő megtámadna, elvenné a nyugdíjam harmadát, megírhatnám? Politizálnék ezzel?
Ha a svájci indexelés eltörlésével veszik el, akkor mit tehetek? Megírhatom?
Szóval, lehetne itt beszélgetni, lehetnének igazi kérdések és okos válaszok. értelmes, írástudó emberek vannak a Dokkon, talán csak a polárszűrőt kéne levenni a szemüvegekről. Mert az – tudvalevőleg – az egyébként centrálisan polározott fényből csak azt engedi át, ami egy meghatározott síkban rezeg.
| |
| 1020. | [tulajdonos]: magyarul | 2022-02-17 11:00 |
A magyar nyelv – azok szerint, akik idegen anyanyelvűként tanulják, tanulták – igen nehéz.
Lehet benne valami, mert úgy látom, még a magyarok között is bőven akad, aki helytelenül beszél, rosszul artikulál, még többen lehetnek azok, akiknek értelmezési gondjaik vannak.
Éppen ezért én mindig kicsit elérzékenyülök, ha valaki, aki soha nem tanulta a nyelvet, magyar hallgatóságát megtisztelve mondandóját legalább néhány magyar szóval megtűzdeli.
Így voltam ezzel akkor is, amikor a Nemzetközi Eukarisztikus Kongresszuson Ferenc pápa így tett.
Nem vagyok hívő, mégis megtisztelőnek éreztem, hiszen az egyik legnagyobb világvallás fejéről van szó.
Se sírni, se nevetni nem volt kedvem. Inkább megható volt a jelenet.
| |
| 1019. | [tulajdonos]: feltétel | 2022-02-16 20:27 |
Sose felejtem el, a 90-es évek vége felé – hogy pontosan mikor, arra már nem emlékszem - egy kedves ismerősöm, aki akkoriban egy kiadó lektoraként dolgozott, felhívta a figyelmemet, kiírtak egy pályázatot regény, ifjúsági regény és még valami kategóriákban.
Fiatal voltam, lelkes, akkor még csúfította agyvelőmet néhány barázda, csak úgy jáccásiból belevágtam.
Pestre jártam dolgozni az öthúszas távolságival, estefelé értem haza, túl sok időm nem volt írni. Éjszakánként négy A4-es oldalt írtam csak, azt ki is nyomtattam hat példányban. Reggel hármat odaadtam a buszon rendszeresen velem együtt utazó három barátomnak, a másik hármat pedig bent a kollégáimnak.
Ők a saját példányaikat le is fűzték maguknak, de másnapra kaptam tőlük hibajegyzéket. Így az éjszakai műszakom az előző napi adag javításával kezdődött, csak utána vágtam bele a napi négy oldalba.
Lényeg a lényeg, a határidőre el is készültem regényemmel. Bevittem a kiadóhoz, ott elmondták, hogy nem kellett volna sietnem, egy hónappal meghosszabbították a határidőt.
Hazajöttem, de úgy éreztem, hogy kiüresedett az életem, az éjszakai írás már napi rutinná vált, erre tessék, mi a túróhoz kezdjek?
Írtam feljebb, hogy akkoriban még volt gondolkodásra képes agyam is, hamar döntöttem, nekiálltam a következő kötetnek, határidőre végeztem, beadtam azt is.
Már a zsűriből csak egy névre emlékszem, Csoóri Sándoréra. Sose forogtam irodalmi körökben, lehet, hogy a többiek neve is jól csengett, de nekem nem nagyon mondtak semmit.
Azt tudtam, hogy mintegy száznegyven pályaművet bíráltak el. Ha jól emlékszem, az első három helyezett kiadására vállalt a kiadó kötelezettséget, és komoly pénzdíj is járt ezekhez.
Talán egy hónap múlva hívott a kiadó tulajdonosa, lelkendezve dicsérte a regényemet. Jót nevettem rajta, mondtam, hogy szereptévesztésben van, fordítva kéne, de ő elmesélte, hogy az előzsűri nyomta a kezébe, ő egyvágtában kiolvasta, és megígérte, hogy a pályázaton elért eredménytől függetlenül mindenképpen kiadja.
A kiszivárgott információk szerint egészen a kihirdetés előtti napig stabilan tartottam a harmadik helyet, az utolsó pillanatokban lettem negyedik, magyarul a pénzdíjról lecsúsztam, sebaj, gondoltam, úgyis kiadják.
Hát nem. A kiadó a kötelezően kiadott regények promójába sajnos tönkrement, nem csoda, az elsődíjas íróval volt például egy negyedórás beszélgetés a Fábrisóban, Sándorunk akkor se volt egy olcsójános.
Én ott álltam csalódottan de feltüzelve, akkoriban kézről-kézre adogatták az általam összebarkácsolt néhány kötetet, legalább ötszázan olvasták azóta, én akiktől lehetett, véleményt is kértem, elsöprő többségben még azt is megígérték, hogy mindenképpen megvásárolnák, ha megjelenne.
Egy internetes cégnél „telefonoskisasszonyként” dolgoztam, üzleti partnereim között számos kiadó is szerepelt.
Kinek word-ben, kinek pdf-ben küldtem el, három tulajdonosról tudok, aki kinyomtatta magának, hogy otthon is tudjon olvasni. Egytől-egyik mindnek tetszett, volt, aki megígérte, hogy a tulajdonostársak elé viszi, úgyis profilváltásra készülnek, de szavamat vette, hogy elfogadás esetén folytatnom kell az írást, csak a stílusomat ne adjam fel.
Náluk sajnos a tulajdonosok a profiljukat inkább az útikönyvek irányába fordították, ott olcsóbb a promóció.
A legaranyosabb beszélgetés egy ifjúsági kiadó tulajdonosával volt, lelkendezve dicsérte a regényt, de elmondta, hogy olvasóik nem tudnának éjjel aludni ha ezt elolvasnák, be is pisilnének reggelre.
Volt olyan kiadó, aki aláíratta volna velem, hogy vagy tíz évig nem vihetem máshova a könyvet, utólag bánom, hogy nem fogadtam el, de akkor ez elriasztott.
Aztán volt, hogy a kész szerződést is kiküldték, csak alá kellett volna írnom.
Na, itt az apróbetűs részben szerepelt, hogy olyan negyvenezer forint körüli összeggel kéne megtámogatnom a költségeket. Igaz, ezért kaptam volna egy félpolcnyi könyvet is, de ezt két okból nem fogadtam el.
Az első, hogy nem volt momentán negyvenezer forintom. Bár ennyit azért össze tudtam volna kalapozni, beszedtem én az olvasóimtól annyi ígéretet, hogy abból fedezhettem volna, de volt egy másik indokom is.
Az, hogy engem ez az egész a saját pénzen kiadott könyvekre emlékeztetett.
Saját kiadásban meg lehet jelentetni olyan könyvet is, amit randomgenerátorral írtak, vagy akár száz fejezetben csak a loremipsum szerepelne különféle betűtípusokkal, vagy akár a saját rajzaimmal illusztrálva – erről annyit, hogy csak pálcikaembereket tudok rajzolni -, én saját kiadású könyveket csak akkor olvasok, ha mondjuk egy Vavyan Fable, Lőrincz L. László vagy Moldova az írója.
Pedig akkor még nem is hallottam arról az íróról, akinek akkoriban hasonló volt a véleménye, nos, ő azóta másként vélekedik, mára már komilfónak tekinti a saját kiadást, kerül, amibe kerül.
Lehet, hogy felül kéne értékelnem a saját véleményemet is!
Ha jól belegondolok, nekem két kötetem is van, tényleg csak pénzkérdés, kapcsolataim vannak, szerintem akad száz olyan barátom és ismerősöm, akiknél jó vagyok egy tízesre. Egy milkából még azt is kiadnák, ha bemásolnám az ötödikes füzetemből azt a részt, amikor százszor le kellett írnom, hogy órán nem beszélgetek.
Szóval, lenne két kötetem. Mi volt még? Ja, két ajánló?
Na, annyit összeszedek a rám jó szívvel gondoló ismerősök ismerősei közül a fészen, szerintem kivajazott utam van az Írószövetségbe vagy hova.
Persze csak akkor, ha mindezt itthonról, lehetőleg ülve is lehet, nem szívesen megyek én már sehova.
| |
| 1018. | [tulajdonos]: XXL - LXX | 2022-02-12 01:17 |
harminckétéves lette
vazze
már a kétszerannyi se most volt
meglepetés ugyan már
már vártam
na jó nem de tudtam
kávéházi szeglet
persze
még kocsmában se évek óta
ja kétszázból futna
toll már nem kopik
a szavak kopnak
szapora horgerek
felhígultak
már nincsenapám se kell hozzá
nemsoká senki se fog
tani
tani
| |
Olvasói hozzászólások nélkül| 1016. | [tulajdonos]: libával álmodtam | 2022-02-09 01:58 |
Azt hiszem, aki bele-beleolvas a naplómba, annak nem titok, hogy nem vagyok képzett irodalmár.
Ha valaki most fanyalodna először arra, hogy keszekusza soraimba mélyedjen, annak én árulom el, hogy irodalmat utoljára 70-ben tanultam, és az utóbbi fél évszázad alatt csak felejtettem.
A fentiekből következik, hogy véleményem egy versről korántsem tekinthető igazán szakmainak, kérem, hogy akik értekezéseik során szívesen idézgetik a maguknál okosabbak véleményeit, az enyémmel ne tegyék, nagyon beégetnék magukat
Nos, ilyen bevezető után mondom, olvastam Egry Artúr álom című versét.
Nagyon tetszik! Nagyon jó olvasni, fülbemászó, a ritmus, a rímek, gyönyörű képek, szerintem két-három olvasás után kívülről el tudnám mondani.
Egy kis kitérő.
Nem vagyok hívő. Amiről tudok, háromszor voltam templomban, előszőr akkor, amikor egyéves koromban szüleim tudta és beleegyezése nélkül nagynéném és a férje elvittek megkeresztelni, aztán voltam az Ayasofyában, harmadszor meg a veresegyházi Szentlélek templomban Ella István orgonahangversenyén.
Lehet, hogy ez magyarázza, miért nem tudok értelmezni az egyébként gyönyörű és magával ragadó versből egy sort, illetve annak egy részét:
„… több lúd csapat itt a vizen,”
Fiatalabb koromban haverjaimmal mi is számtalanszor csapattunk, szó se róla, nem mindig volt annak jó vége…
De ez a fél sor felkotort emlékeim mélyéről néhány sort:
Egy kis kíváncsi kacsa,
egy este nem ment haza,
elvitte őt egy kis liba a hangliba – nem folytatom.
Lehet, hogy hibásan közelítek a témára? Lehet, hogy „lúdcsapat”-ról van szó?
Teljesen tanácstalan vagyok. Mégis gyakrabban kellene templomba járnom? Úgy gondolom, vénségemre ez már kimarad.
Azt viszont nem hiszem, hogy ott arra tanítanának bárkit is, hogy firtassa mások világnézetét, és tegye mindezt számonkérő hangsúllyal.
Lehet, hogy ezt az egészet nem kellett volna leírnom, de nincs kedvem moderálni magam. Nagyon sokszol olvasok itt, egy közösnek remélt térben olyat, ami engem bánt, ingerel. Miért pont én legyek az, aki tekintettel van másokra?
Írhattam volna a költő üzenőfalára is, de úgy vettem észre, nagyon megválogatja, hogy mit hozzon nyilvánosságra és mit nem, így maradtam a naplómnál. Ezt meg vagy olvassa, vagy nem.
Mindegy, én megírtam.
| |
| 1015. | [tulajdonos]: Jé, ez nem változott | 2022-02-06 11:13 |
Mint volt detektív – Istenem, már ötven éve – néha utánanézek néhány tényállásnak, érdekel, hogy aktív jogalkalmazó korom óta vajon mennyit változhatott azok megítélése.
Volt közben szemléletváltás bőven, biztosan akad számos cselekmény, amelyik akkoriban bűncselekménynek számított, mára viszont már nem bűntetendő, sőt.
Engem megnyugtat, hogy azok vannak ma is érvényben elsöprő többségben, amiknek üldözésében komoly részt vállaltam. Szerencsémre erkölcsi érzékem ezeknél egybeesett az érvényes jogszabályokkal.
Most valamiért a „kényszerítés” címszóra kerestem rá, no nem a BTK-ban, az túl száraz, hanem a Wikipediában, az olvasmányosabb.
„A Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény különös része XII. fejezetének III. címében foglalt 174. § szerint "Aki mást erőszakkal vagy fenyegetéssel arra kényszerít, hogy valamit tegyen, ne tegyen vagy eltűrjön, és ezzel jelentős érdeksérelmet okoz, amennyiben más bűncselekmény nem valósul meg, bűntettet követ el, és három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő." A 2012. évi C. törvény ezt a törvényi tényállást változatlan formában tartalmazza.
Ez a bűncselekmény csak szándékosan valósítható meg.”
| |
| 1014. | [tulajdonos]: Pálóczi | 2022-02-02 11:40 | Ne írj, nem vagyok hajlandó veled semilyen szinten kommunikálni!
Legközelebb ennyit se fogok írni. | |
Olvasói hozzászólások nélkül| 1012. | [tulajdonos]: Feajánlás | 2022-02-02 05:48 |
Még 73-ban szigorlatoztam a Hajóegészségtan nevű tantárgyból. Akkoriban még számtalan barázda csúfította az agyvelőmet, ötösre sikerült.
A jogszabályok szerint a tengerjárókon, ha a legénység létszáma nem haladta meg az ötvenet, nem volt kötelező, hogy orvos legyen a hajón. A mindenkori fedélzeti II. tisztnek kellett ellátnia az egészségügyis teendőket.
Egy Amszterdam-Szingapúr távon hónapok telhettek el úgy, hogy nem láttunk partot, a hajózás elég balesetveszélyes üzem, egy ilyen úton bármi megtörténhet úgy, hogy külső segítségre nemigen lehet számítani. Nagy a felelősségük ilyenkor a tiszteknek. Éppen ezért ezt a tantárgyat mindenki komolyan vette.
A MÁV Kórházban töltöttük a gyakorlatot, minden osztályon szorgoskodtunk a baleseti sebészettől a belgyógyászaton át a fogászatig, jelentős időt töltöttünk a proszektúrán is.
Az elméleti képzés elég sajátos volt, az anatómiai alapismeretek – ehhez kellett a boncolás is – gyors elsajátítása után fontosabb volt a diagnosztika, a gyakori betegségeken kívül nagy hangsúly került a trópusi, egzotikus betegségekre, a parazitákra, és más, itthon szinte ismeretlen kórokozókra. Olyan nyavalyákról tanultunk, amilyenekkel egy magyar orvos a nyugdíjig sem találkozhatott.
A diagnosztikát követte a gyógyszertan, természetesen csak a hetvenes évekig kifejlesztett gyógyszerekről volt szó – nagyon sok ezek közül a mai napig forgalomban van -, ezek hatásait, javallatait és ellenjavallatait, mellékhatásait, veszélyeit, együttes hatásait is meg kellett tanulni.
Mondtam, hogy speciális volt a tananyag.
Volt része, amelyik valahogy úgy működött, hogy az ember végig nézte a tüneteket, ezek valószínűsítették a betegséget, és rögtön lehetett látni, hogy milyen gyógymódot célszerű alkalmazni.
A könyvben minden szempont szerint lehetett keresni.
Lehetett a betegség felől, a tünetek felől. a gyógyszerek felől, a szervek felől.
Úgy gondolom, hogy ez a könyv az akkori tengerésztisztek családjaiban azóta is megtalálható, még ez internet világa előtt komoly segítség volt valami hirtelen felbukkanó, rémisztő tünet esetén. Az én példányomat vagy tízen lefénymásolták ismerőseim maguknak, pedig jóval több, mint ezer A4-es oldal.
Nálunk nem voltak évek arra, hogy képzett orvosokká váljunk, úgy gondolom, hogy a „felcser” szó fedheti le tudásunkat.
A járványtannal egy külön kötet foglalkozott, még az is megvan.
Ez volt az előszó.
Vagy harmincöt országban jártam, plusz-mínusz kettő-három, akkoriban elég rendesen ittam, nem emlékezhetek mindegyikre. Igaz, volt közöttük olyan is, ahol ki se mentem a hajóról, láttam már szegénységet és mocskot eleget, a tökömnek se volt kedve szörnyülködni, ha nem muszáj.
A lényeg, hogy a hajókon a váltás úgy félévente-évente volt, alkalmanként tíz-húsz ember utazott egy hajóra, ugyanennyi haza, vonattal vagy repülővel, a kisebb hajóknál a Duna Fekete tengeri deltájánál, a nagyobbaknál legtöbbször Amszterdamban volt a váltás.
Utazás előtt megnézték, hogy milyen utak várnak a hajóra, és aszerint kaptunk oltásokat. Volt, hogy egyszerre többet is, tífusz-tetanusz, sárgaláz, himlő, kolera, ezeket bepecsételték a szép, sárga, jó vastag oltási könyvünkbe, ez az összes világnyelven tartalmazta a tudnivalókat – magyar szó nem is volt benne.
Ez a kis könyv végig kísérte hajózásom nyolc évét. Akkoriban a járványok lokálisabbak voltak, nem volt olyan tömeges a turizmus, mint manapság, nem volt jellemző, hogy néhány nap alatt széthurcoljanak egy betegséget. Ha megérkeztünk egy kikötőbe, gyakran csak horgonyra álltunk, a kódlobogókat felhúzva jeleztük, hogy jöhet az orvosi team és a vámvizsgálat.
A dokik bejöttek, elkérték a papírokat, megnézték a hajó priuszát, hogy milyen kikötőkben járt előzőleg, és megnézték, hogy ki milyen oltással rendelkezett.
Ha mázlink volt, akkor ebből a szempontból megkaptuk az engedélyt a partralépésre. Ha nem, akkor jött a karantén vagy az oltások. Egy nem volt csak: visszaduma.
Volt kikötő, ahol mindenkinek a dokik szemeláttára be kellett venni egy tablettát – egy gyorsan ható hashajtó -, kivárták az eredményt, mindenkinek a mintáját egy kis tégelyben felcímkézve a nevünkkel egy laborba vitték. Amíg a labor vissza nem jelzett, karantén. A lejáró előtt két katona puskával.
Már nemsoká befejezem.
Ez a kovidos szörnyűség meghaladta hetven évem tapasztalatait, megszerzett tudásomat.
Véleményem kialakításához szükséges volt a nálam okosabbakat is meghallgatni.
A nehézséget az okozta, hogy ők sincsenek egységes állásponton.
Mindkét – vagy több – oldalon érvek tűnnek fel, az én tudásommal cáfolhatatlanok, vagy az utoljára elhangzottakat fogadom el, vagy azt a véleményt, amelyiket a szimpatikusabb szakember mondja. Vagy a hitelesebb.
Én személy szerint az eddigi tapasztalataim alapján sok más védekezés mellett az oltásban látom a helyzet megoldását, sőt, a kötelező oltást sem tartom ördögtől valónak.
Viszont el kell fogadom, hogy aki más életutat járt be – és gyakorlatilag mindenki más ilyen -, az természetesen tőlem eltérő módon alakítja ki a hozzáállását a témához.
Ez a kúrva járvány már évek óta keseríti életünket.
Nincs olyan ember, akinek környezetében ne lettek volna már kovidosok, ne halt volna meg rokona, barátja vagy legalább ismerőse. Mindenki hallott már összeesküvés-elméleteket, az oltással kapcsolatos ilyen-olyan véleményt. Mindenkinek volt gyerekkora, kapott oltásokat, vannak onnan is, de felnőttkorából is tapasztalatai. Magyarul, egy felnőtt, értelmes ember mára kialakult, az oltással kapcsolatos véleményét én nem kérdőjelezem meg.
Most sem múlik el úgy nap, hogy elismert szakemberek ne nyilatkoznának. Ezek a megszólalások terelnek minket valamilyen irányba, de lássuk be, már minden szakértő jövendölt olyat is, ami nem igazolódott. Nem csoda, a kovid némileg felülír minden eddigi tudást.
Lényeg a lényeg, amikor a glóriák cigánykártyává degradálódnak, én teszek egy felajánlást!
Aki hitelt érdemlően igazolja, hogy az oltás iránti ellenszenvét a hozzánk alig visszatérő, de máris a tőle megszokott erőszakos módján kommunikáló Tóni okoskodása miatt vetkőzte le, és beadatta a vakcinát, annak szívesen adok öt liter négyéves, házi vörösbort!
Egyébként egy borozásra az is a vendégem, aki idáig elolvasta írásomat.
Kikérdezem ám! ????
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
