NAPLÓK: A vádlottak padján Legutóbbi olvasó: 2025-01-15 11:10 Összes olvasás: 68615| 907. | [tulajdonos]: Az én füveskönyvem 137. | 2025-01-13 09:14 | A rendkívüliről
Aki elfogadja a rendkívülit többnek, szebbnek, jobbnak, felsőbbrendűnek, sőt, egyáltalán rendkívülinek, az életét mindig boldogtalanul fogja élni. Ugyanis önmagát, saját dolgait, munkáját, alkotásait nem fogja különlegesnek látni.
Van-e egyáltalán rendkívüli, vagy különleges? Természetesen van, ám egyik sem állandó. A rendkívüli és a különleges a PILLANATNAK „készült”, s ha az élet elmúlt hosszú napjain túl szemlélünk bármit, ami ilyen, arra már csak a múlt időt használhatjuk: ilyen volt!
Marquez regényében, a Száz év magányban Melchiades a mindenttudó cigány egyszercsak fiatalon jelenik meg, ahogy írja, csillogó fogsorral, aminek a működését aztán négyszemközt megmagyaráz José Arcadio Buendíának. A találmányok mindig bonyolultak, míg fel nem fedezték őket, míg el nem készítették őket, míg egy ember meg nem csinálta a „rendkívülit, az egyedit, a különlegeset”. Amint elkészült vele, neki már nem lesz benne semmi rendkívüli, s ha mások elkezdik használni, már senkinek sem lesz furcsa, vagy rendkívüli. A rendkívüli tehát csak pillanatokig „él”, és aztán beleolvad a hétköznapiba, a „tömegbe”, a szürkeségbe.
Szürkeségbe? Lehet, hogy csak ez az egy szín létezik, az összes többi csak a képzeletünk terméke, hiszen ha megszokjuk a szivárványt, abban sem látunk már semmi rendkívülit.
Az ember önmagát sem tartja rendkívülinek, mert még nem látott másokat, idegeneket, s ha azokat meglátja őket biztosan annak fogja tartani. De ha soha sem lát majd idegeneket, talán eljut egyszer oda, hogy önmagát is többre fogja értékelni, mint aminek mostanában látja.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
