NAPLÓK: A vádlottak padján Legutóbbi olvasó: 2024-09-08 01:21 Összes olvasás: 62187| 871. | [tulajdonos]: Az én füveskönyvem 113. | 2024-07-19 10:05 | Arról, hogy mit érdemes és mit nem érdemes cselekedni?
Nehéz elkerülni, hogy az ember ne ünnepeltesse magát. Általában az alkotók többsége is elismerésre, megértésre és munkájának, gondolatainak a megbecsülésre vágyik. Főleg manapság nehéz olyan művészt találni, akit nem a tömeg elismerése, nem a népszerűség hajszolása vezet alkotásra, hanem a színtiszta művészet, az, hogy SAJÁT MAGÁNAK MEGMAGYARÁZZA A VILÁGOT. Akik aztán műveit olvashatják, nézhetik, tapinthatják, valódi ajándéknak tekinthetik, ha ők is felfedeznek egyezést a saját elképzeléseik és a művészéi között. Isteni csoda ez, amit kevesen élnek át, tapasztalnak meg. Mostanában, amikor MINDENKI ÍR, ÉS ÖNMEGVALÓSÍT, és a művészeteket rehabilitációs, vagy öngyógyító céllal művelik (talán ezt hívták régebben egyértelműsítve dilettantizmusnak?), úgy érezhetjük, az igazi művészet, az igazi művészek kifulladtak. Nincs már mit mondaniuk saját maguknak sem, s így az embereknek sem, mert a korszellem azt sulykolja a gondolataikba, azt duruzsolja a fülükbe, hogy SENKI SEMMI ÚJAT NEM TUD MÁR MONDANI. Ami megismerhető volt, azt már rég megismertük (művészileg), egyedül a fizikában lehet újabb és újabb törvényeket felfedezni. Túl kicsi a Föld és túl kevés dolgok vannak földön és égen, hogysem életfogytig témát szolgáltasson a művészeteknek.
Mit érdemes akkor tehát cselekedni? SEMMIT. A legjobb lenne semmit sem tenni, csak elővenni azokat a műveket (szó volt már róluk, a remekművekről), amikben „meg van írva nekünk a világ”, amikben „ott vannak a kérdéseinkre a válaszok”, amik „szótlanságukkal is beszédesen fecsegnek az életről”. Az embernek egy bizonyos időn túl nem érdemes semmit sem csinálnia, mert halála előtt az élete további részének a hiánypótlásokról és a további megismerésekről kellene szólnia. Élvezkednie kellene a gondolatok sokaságában, a tudás megismerésében, az egyetemességben, az alapigazságokban, vagy csak a szimpla, egyszerű igazságokban. Katarzisos állapotban kellene élnie halála előtt, mert a végső igazság megismerése előtt áll: olyan igazság megismerése előtt, ami csakis a HALOTTAKNAK ADATIK MEG. Ezt az igazságot élők nem kaphatják meg, mert az túlontúl befolyásolná az egyén, és a társadalom életét, szabályait, törvényeit, működésélt.
Tudni, olvasni, filmet nézni, kiállításokra járni, zenét, élő zenét hallgatni, olyat, ami ott születik meg a szemünk-fülünk előtt. Félredobni a mobiltelefont, a fényképezőt, a filmfelvevőt, mert a pillanatot ÁTÉLNI EZEK A TECHNIKAI ESZKÖZÖK NEM ENGEDIK, aki ilyeneket használ, ráadásul RAKTÁROZNI SZERETNE, bespejzolni önmagának. Minden, amiben az egó (vagy a hübrisz) túlkapásai fedezhetők fel, elvetendő. Elvetendő lenne. A másokkal való nemtörődömség a társadalmat is bomlasztja, elemi részeire bontja, és megakadályozza azt, hogy KÖZÖS DOLGAINK legyenek. Az ilyen társadalom nem akarja, nem tudja „rendezni végre közös dolgainkat”, pedig tényleg ez lenne a nívós földi/emberi élet egyetlen alapfeltétele. Minden művészet és művész erről alkot műveket, ezt szajkózza akkor is, ha ezért tán mindenki kineveti, vagy „lesajnálják olyan emberi csoportok”, akik egyáltalán semmit sem fogtak fel abból, hogy EMBEREK VAGYUNK.
Mit érdemes hát cselekedni? A legjobb, ha nem teszel semmit: csak élsz, vagy, látsz, gondolkodsz, írsz, festesz, faragsz, fotózol, filmezel, új elméleteket állítasz fel, de ezekről soha, senkinek nem beszélsz. Amint beszélni kezdesz ezekről, azonnal érthetetlen és elfogadhatatlan leszel a külvilágnak. És ez csak akkor nem így van, ha tudatosan az embereknek akarsz szólni, a tömegnek akarsz „imponálni”. Egyszer azt a gondolatot találtam, hogy: Miért van az, hogy okos emberek mindig a maguktól butábbak elismerésére vágynak? Irtsd ki magadból a „gazt”, nevelj csodás virágokat, csak magáért a nevelésért, magáért a virágért.
Nem vagyok különb ám azért, mert ilyen gondolatokat kapok „valahonnan” (mert most is úgy írok, hogy leültem a gép elé és jönnek ki belőlem a szavak, Isten tudja, honnan), sőt, nem is akarok különb lenni „versenyszerűen” senkinél. Csak a hátralévő életemben szeretnék igazán, és tisztességesen felkészülni az élet második legnagyobb kalandjára, a halálra. Terveim szerint akár a tibetiek, szeretnék beleolvadni a természetbe: odakinn a Börzsöny rengetegeiben akarom meglátni majd az utolsó felhőket az égen, miközben a hátamon fekve hagyom a lelkem elrepülni. Aztán, hogy mit csinálnak velem a vadak, az már az ő dolguk lesz, nekem elég annyi, hogy mindezek előtt egy utolsó sebet ejtek halandó testemen.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
