Szomjan halok a forrás vize mellett; Tűzben égek és mégis vacogok; Parazsas kályhánál vad láz diderget; Hazám földjén is száműzött vagyok; Csupasz féreg, díszes talárt kapok; Hitetlen várok, sírva nevetek; Az biztat, ami tegnap tönkretett; Víg dáridó bennem a bosszúság; úr vagyok, s nem véd jog, se fegyverek; Befogad és kitaszít a világ.
Nem biztos csak a kétes a szememnek S ami világos, mint a nap: titok; Hiszek a véletlennek, hirtelennek, S gyanúm az igaz körül sompolyog; Mindig nyerek és vesztes maradok; Fektemben is fölbukás fenyeget; Van pénzem, s egy vasat se keresek, és reggel köszönök jó éjszakát; Várom, senkitől örökségemet; Befogad és kitaszít a világ.
Semmit se bánok, s ami sose kellett, Kínnal mégis csak olyat hajszolok; Csalánnal a szeretet szava ver meg, S ha igaz szólt, azt hiszem, ugratott; Barátom, aki elhiteti, hogy Hattyúk csapata a varjúsereg; Igazság és hazugság egyre-megy, és elhiszem, hogy segít, aki árt; Mindent megőrzök s mindent feledek: Befogad és kitaszít a világ.
Ajánlás
Herceg, kegyes jóságod lássa meg: Nincs eszem, s a tudásom rengeteg. Lázongva vallok törvényt és szabályt. S most mi jön? Várom a pályabéremet Mert befogad s kitaszít a világ.
"A legfontosabb dolgokat a legnehezebb elmondani. Ha ezekről beszélsz, nevetségesnek érzed magad, hiszen szavakba öntve összezsugorodnak - amíg a fejedben vannak, határtalannak tűnnek, de kimondva jelentéktelenné válnak. Ám azt hiszem, többről van itt szó. A legfontosabb dolgok túl közel lapulnak ahhoz a helyhez, ahol a lelked legféltettebb titkai vannak eltemetve, irányjelzőkként vezetnek a kincshez, amit az ellenségeid oly szívesen lopnának el. S ha mégis megpróbálsz beszélni róluk, a hallgatóságtól csak furcsálló tekinteteket kapsz cserébe, egyáltalán nem értenek meg, nem értik, miért olyan fontos ez neked, hogy közben majdnem sírva fakadsz. És szerintem ez a legrosszabb. Amikor a titok nem miattad marad titok, hanem mert nincs, aki megértsen."
Stephen King
Fordította: Bihari György, Elekes Dóra, Nagy Attila, Polgárdi Péter
Angol nyelven: "The most important things are the hardest to say. They are the things you get ashamed of, because words diminish them - words shrink things that seemed limitless when they were in your head to no more than living size when they`re brought out. But it`s more than that, isn`t it? The most important things lie too close to wherever your secret heart is buried, like landmarks to a treasure your enemies would love to steal away. And you may make revelations that cost you dearly only to have people look at you in a funny way, not understanding what you`ve said at all, or why you thought it was so important that you almost cried while you were saying it. That`s the worst, I think. When the secret stays locked within not for want of a tellar but for want of an understanding ear."
Német nyelven: "Die wichtigsten Dinge lassen sich am schwersten sagen. Es sind die Dinge deren man sich schämt. Sie lassen sich so schwer sagen, weil Worte sie kleiner machen. Sind sie einmal ausgesprochen, lassen Worte die Dinge, die dir in deinem Kopf grenzenlos vorkamen, zu ihrer wahren Bedeutung schrumpfen. Aber da ist noch etwas anderes, nicht? Die wichtigsten Dinge sind deinen geheimsten Wünschen zu nahe, wie Zeichen in der Landschaft, die deinen Feinden zeigen, wo dein Schatz begraben liegt. Du machst vielleicht Enthüllungen, die dir schwerfallen, und der einzige Erfolg ist, dass die Leute dich erstaunt ansehen und überhaupt nicht verstehen, was du gesagt hast oder warum du es für so wichtig hieltest, dass du fast weintest, als du es sagtest. Ich finde das ist das Schlimmste: Wenn man ein Geheimnis für sich behalten muss, nicht weil man es nicht erzählt, sondern weil niemand es versteht."
"– A sivatagból jöttél? – Áthajtottam a homokon. – És megégetett a nap? – Rám sütött. – És betemetett a szél? – Rám fújt. Hosszú ideig hallgattak. – Mintha panaszkodtál volna – szólalt meg végül a bozót remetéje. Akár egy dobra ütöttek volna, úgy támadt a lányra ez a hang. Súlyosan, nagyon telten. – Én? – riadt fel Szávitri. – Panaszkodtam? – Mintha panaszkodtál volna, hogy a bozót beléd karmolt. – Egyetlen szavammal sem akartam panaszkodni. – De az arcod véres! A remete hangja megrovó és szigorú volt. Szávitri bűnbánóan lehajtotta fejét. – Elfelejtettem letörülni. – És azt mondtad: a szél rád fújt, a nap rád sütött. A bőrödben, a gyulladt szemedben van a panasz. Tanuld meg az alázatot, lányom. Alázatosnak, sokkal alázatosabbnak kell lenned, különben a nap még tüzesebben fog égetni, s a szél még jobban megperzsel. Feledkezz meg a testről, feledkezz meg a fájdalomról. És ha a tüske hegyes, saját magad szúrd a bőröd alá. A bozót remetéje ekkor elhallgatott. Úgy hallgatott, mintha késsel metszette volna el a szavát. Lefeküdt, többé egy szót sem szólt."
Az alázat, az igazi tudás és az igaz megismerés kapuja. Minden nagy tett, minden valódi erkölcsi és szellemi erőfeszítés előfeltétele. Már a dolgok természetéből fakad, hogy aki feladatán elmélyül - "megfeledkezik önmagáról". A hiúság, az önzés, az érdek, nem csak erkölcsi rossz, de szellemi akadály is, s nem egy kitűnő alkotást fosztott meg attól hiú tökélye, hogy valóban közkincs, halhatatlan alkotás legyen.
A nyelv, kollektív, ősi bölcsességével (s szinte minden nép nyelve) tud erről. A magyar például így mondja: "eszembe jutott". Nem kitaláltam, mert ez kevesebb. "Hirtelen eszembe jutott": az igazi felismerések, kivétel nélkül így születnek. Nyelvünkben rejlő ősi tudásunk arról tanúskodik, hogy bármi, amit alkotunk, lényegesen személytelenebb valami, mint azt hisszük. Sőt: igazi tudásunk ott kezdődik, azon a határon, ahol személyiségünk átér a személytelenbe. A jó művészek mindig vallották, hogy az alkotás, az igazi kreáció mennyisége egybeesik a véletlennel. Egyik kitűnő szobrászunk mesélte, hogy egyszer az út mellett heverő, különös kődarabra talált. "Ez az én legjobb szobrom" - mondotta a felismerés ámulatában, amint a követ a kezébe emelte. S meg is mutatta a szobrot, amin egyetlen karcolást sem végzett. A kő nyers, természetes burka alatt csodálatosan törékeny madonna rejtezik, karján a gyermekkel. Utánozhatatlan csoda. Egyszerre nyers kő, csak kő - s tökéletes szobor! S kétségtelenül annak az alkotása, aki rátalált és felismerte. De az is igaz, aki felismerte, s volt bátorsága "magáénak" vallani, az a "saját" szobrairól meg azt tudja, hogy minél jobbak, annál kevésbé az övéi.
Alázat nélkül, nincsen alkotó.
Nemes Nagy Ágnes: Alázat
Fáraszt, hogy mégis hiába ömölt fejemre a perc lágy, szirupos árja, a koponyám: kerek, fanyar gyümölcs, magányom mégis csonthéjába zárja.
Kemény vagyok és omló por vagyok, nem olvadok és nem köt semmi sem, ketten vagyunk, mikor magam vagyok, a lelkem szikla, testem végtelen.
De mindez fáraszt. Indulnék tovább, Egyiptomba, fürödni, vagy gyereknek, – csak már az emlék és valami vágy fogyó türelmem alján felderengtek.
S míg ülök, hűs hajnali ágyamon, s mint szemem alját kék lepi a házat, belenyugodni lassan, bágyadón, majd megtanít a virradó alázat.
"Vladimír, amikor alkotott, általában meztelenül dolgozott. Egyrészt szerette a meztelenséget, főként pedig úgy viszonyult a salétromozóhoz vagy a rézlemezhez, mint a szerelmi aktushoz. Fokozatosan, ahogy erotikus, tehát alkotói izgalomba hozta magát, mindig úgy számolt az idővel, hogy a rézlemez karcolása és metszése alatt befussa az erekció és az ejakuláció között feszülő szép ívet. Amikor a salétromozóval dolgozott, grafikáit saját ondójával kente be. A szexuális, gyöngéd bevonat viszkozitása összes grafikáját bemaszatolja..." (Bohumil Hrabal: Gyöngéd barbárok)
„(…) szakmabeliként (!!) másodszor szóltam hozzá szakmai kérdésben.” „ (…) az ihlet és a versforma dialektikájára utaltam.” „(…)személyemben "támad", aki érveimet képtelen cáfolni.”
Írja mindezt a következő, moderált hozzászólásával kapcsolatban:
„Hát ne írj, csillagvirágharmat! Mindenkinek jobb lesz. Kössé, horgoLLYá, csinyájjj krvaütős képeket, mittomén...”
Próbálom kitalálni, miféle szakma (!!) képviselőjének képzeli magát, amikor kötni, horgolni, képeket festeni küld el valakit, aki írni szeret.
Keresem az „érveit” is, amelyeket Ön szerint én „képtelen voltam” megcáfolni, ehelyett megtámadtam Önt. A Személyében.
Mit szólna hozzá, ha én is hasonlóképpen sorakoztatnám fel az ÉRVEIMET ebben a vitában? Ha az Aranyi Gábor név helyett kitalálnék magának valami ironikus megszólítást, és aztán elküldeném Önt mindenféle más tevékenységet végezni, ahelyett, hogy kipécéz magának egy hölgyet a DOKK-on, és ráparancsol, hogy ne írjon? Utána pedig azzal „érvelnék”, hogy „szigorúan szakmai” alapon küldtem el Önt mást csinálni. Vagy, mert az ihlet és szakmaiság dialektikája így diktálta.
Biztosan fog erre valamit válaszolni. Én viszont arra már biztosan nem fogok reagálni. A magam részéről nem óhajtok további táptalajt adni ennek a parttalan diskurzusnak.
Van, hogy az ember görbe tükröt tart maga elé. Elküldi magát szivarvégszedőnek. Egy másik emberrel tenni ezt, nem ugyanazt a hatást kelti.
"talán ha sakkozni tudnék de én semmihez sem értek igazán a levágott disznó combjai ringlispielen ülnek a kirrakatokban én láttam párist és nem láttam semmit szeretőm másállapotban várt rám az angyalföldi állomáson anyámnak már egészen citromfeje lett a szegénységtől nevetni akartam előttük de nagyon szégyelltem hogy két nadrág van rajtam gatya nélkül bizonyos hogy a költő vagy épít magának valamit ami- ben kedve telik vagy bátran elmehet szivarvégszedőnek"
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
Kedvenc versek
Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
