NAPLÓK: az utolsó alma Legutóbbi olvasó: 2024-03-29 16:26 Összes olvasás: 62718464. | [tulajdonos]: attól-függ-honnan-nézzük | 2019-11-17 23:25 | Pilinszky János: Az alázatról
Az alázat, az igazi tudás és az igaz megismerés kapuja. Minden nagy tett, minden valódi erkölcsi és szellemi erőfeszítés előfeltétele. Már a dolgok természetéből fakad, hogy aki feladatán elmélyül - "megfeledkezik önmagáról". A hiúság, az önzés, az érdek, nem csak erkölcsi rossz, de szellemi akadály is, s nem egy kitűnő alkotást fosztott meg attól hiú tökélye, hogy valóban közkincs, halhatatlan alkotás legyen.
A nyelv, kollektív, ősi bölcsességével (s szinte minden nép nyelve) tud erről. A magyar például így mondja: "eszembe jutott". Nem kitaláltam, mert ez kevesebb. "Hirtelen eszembe jutott": az igazi felismerések, kivétel nélkül így születnek. Nyelvünkben rejlő ősi tudásunk arról tanúskodik, hogy bármi, amit alkotunk, lényegesen személytelenebb valami, mint azt hisszük. Sőt: igazi tudásunk ott kezdődik, azon a határon, ahol személyiségünk átér a személytelenbe. A jó művészek mindig vallották, hogy az alkotás, az igazi kreáció mennyisége egybeesik a véletlennel. Egyik kitűnő szobrászunk mesélte, hogy egyszer az út mellett heverő, különös kődarabra talált. "Ez az én legjobb szobrom" - mondotta a felismerés ámulatában, amint a követ a kezébe emelte. S meg is mutatta a szobrot, amin egyetlen karcolást sem végzett. A kő nyers, természetes burka alatt csodálatosan törékeny madonna rejtezik, karján a gyermekkel. Utánozhatatlan csoda. Egyszerre nyers kő, csak kő - s tökéletes szobor! S kétségtelenül annak az alkotása, aki rátalált és felismerte. De az is igaz, aki felismerte, s volt bátorsága "magáénak" vallani, az a "saját" szobrairól meg azt tudja, hogy minél jobbak, annál kevésbé az övéi.
Alázat nélkül, nincsen alkotó.
Nemes Nagy Ágnes: Alázat
Fáraszt, hogy mégis hiába ömölt fejemre a perc lágy, szirupos árja, a koponyám: kerek, fanyar gyümölcs, magányom mégis csonthéjába zárja.
Kemény vagyok és omló por vagyok, nem olvadok és nem köt semmi sem, ketten vagyunk, mikor magam vagyok, a lelkem szikla, testem végtelen.
De mindez fáraszt. Indulnék tovább, Egyiptomba, fürödni, vagy gyereknek, – csak már az emlék és valami vágy fogyó türelmem alján felderengtek.
S míg ülök, hűs hajnali ágyamon, s mint szemem alját kék lepi a házat, belenyugodni lassan, bágyadón, majd megtanít a virradó alázat. | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|